Én is hoztam nektek egy kis ajándékot, legyen épülésetekre!
Johan Frinsel
Karácsonyi történetek
Az Üzenet
Hogy történhetett ez meg vele! Ámbár Vera valósággal kierőszakolta a dolgot. Most, így utólag, teljesen világos is lett számára, hogy is csinálta. Megvolt a maga saját taktikája erre. Megnyerő modorában újra meg újra ismételgette a saját felfogását, míg partnerét maradéktalanul meg nem győzte véleménye helyességéről. Vele szemben odavolt minden ellenállás, elolvadt, mint hó a napon. Ha valamit Vera a fejébe vett hat ökörrel sem lehetett eltántorítani attól.
Elég hamar rájött, hogy mire megy ki ez a játék. Kézzel-lábbal tiltakozott ellene, bár a kezdet kezdetétől tisztában volt azzal, hogy Verával szemben csak ő lehet vesztes.
- Természetesen, tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy – mondta Vera -, ezt el is magyaráztam a többieknek. De éppen amiatt van, hogy olyan tehetséges vagy, mert művészi adottságaid vannak. És ugyan ki csinálná meg, ha nem te?
Igen, ki csinálná meg különben? Ráadásul ez a szakmája – rendező, méghozzá a tévénél. Vera többször is hangsúlyozta, hogy ő az egyetlen, aki ezt meg tudja csinálni.
- Na jó, de ha én csinálom, én szabom a feltételeket. Sokkal jobbnak kell lennie, mint az elmúlt években. Úgy kell nekilátnunk, mint a tévénél – egyezett bele végül megadóan.
- Hát persze – felelte Vera -, máskülönben nem is téged kértünk volna meg.
- Ragaszkodom a jó megvilágításhoz, és legfontosabb a jó hangosítás, hogy a terem hátsó sorában is értsék, ami a színpadon elhangzik. Ezenkívül korhű kosztümök kellenek. Nem akarok öreg lepedőkből készült felismerhetetlen műremekeket. Olyan karácsonyi színdarabot akarok, amelynek van ÜZENETE.
- Pont ez az, amit mi is szeretnénk – bólogatott Vera. – Egy olyan karácsonyi darabot, amelynek ÜZENETE van, ami megszólít.
Hát igen, Így történt, amikor ő, Weiss Lukács, egy karácsonyi gyermekdarab rendezője lett!
Az első megbeszélésén azzal kezdte, hogy felsorolta, mi minden fontos a számára, mihez ragaszkodik. Számolniuk kell azzal, hogy addig nem nyugszik, míg tökéletesen nem megy az egész. Megismételte, hogy fontos a színdarab ÜZENETE. Nem lesznek papírtévék, vagy tornacipős pásztorok! Egy pásztor legyen mezítláb, és saruban. Farmernadrágos angyalok meg végképp nem lehetnek! Mindenki egyetértett vele.
Lukács egyre inkább belelkesedett. Főleg, amikor észrevette, hogy számíthat néhány egészen használható emberre. Például Arnoldra, aki a hangosítás megszállottja. Ismer minden fogást, és trükköt, úgyhogy tényleg lehet majd hallani az egész teremben a legvékonyabb hangocskát is. Ő szerezte be a mikrofonokat és a hangszórókat is. Egy gonddal kevesebb, legalább ezzel nem neki kell foglalkoznia.
A kibérelt teremnek nagy színpadja volt, igazi megvilágítással és kulisszákkal. Lukács azt akarta, hogy a gyerekek ruházata a lehető leghűségesebben ábrázolja a történelmi kort. Óriási munkát jelentett ez, de bizonyára megéri! Látott egyszer egy olyan darabot, amelyben a ruhácskákat csak egy-két madzag és biztonsági tű fogta össze. Az egész terem harsogott a nevetéstől, amikor szegény József elveszítette a nadrágját.
Mindenki el volt ragadtatva Lukács ötleteitől. Illetve csaknem mindenki. Az egyetlen kivételt Jan bácsi, egy idősebb ember képezte. Amikor a véleményét kérdezték, csak ennyit mondott:
- Szép, szép, de nem szabad elfelejtkeznünk a gyerekekről; végül is ők fogják előadni.
Hát igen, a gyerekek! Amikor Lukács elkezdett velük próbálni, majdnem az inába szállt a bátorsága. Negyven fiú és lány! Olyan lármát csaptak, hogy azt hitte az ember, hogy forradalom tört ki. Szerencsére ott volt Jan bácsi. Az énekeket tanította be a gyerekeknek, és a zongorán kísérte őket. Lukács a gyerekek felét legszívesebben azonnal hazaküldte volna. De Jan bácsi erélyesen tiltakozott ez ellen:
- Minden gyereknek játszania kell!
- Na jó – engedett Lukács, belátta ugyanis, hogy szüksége van Jan bácsira. Rá hallgattak a gyerekek, és neki nem került erőfeszítésébe, hogy lecsendesítse a társaságot.
Nagy nehezen sikerült elosztania a szerepeket. Jó sok időbe telt. Azoknak, akiknek már semmilyen szerepecske nem jutott, az angyalok kórusában énekelhettek. Ez a megoldás mindenkit kielégített, mert így tényleg minden gyereknek volt feladata. De az egyik kis fiúcska, a kis René olyan hamisan énekelt, hogy Lukács kénytelen volt pásztort csinálni belőle.
Rendezőjük lelkesedése gyorsan átragadt a gyerekekre is. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy megértsék, mit vár tőlük és mi a darab jelentése. Gyakran kellet figyelmeztetnie őket:
- Hé, egy angyal nem áll így! Ne turkálj az orrodban, mindenki látni fogja a közönségből. Előre ki kell majd fújnod az orrod, mert egy angyal nem hord zsebkendőt a zsebében. Hát te meg mit csinálsz? Csak nem rágózol? El tudsz képzelni egy pásztort, amint rágógumit rág? Gyerekek, egyet szeretnék, ha megértenétek: Olyan karácsonyi darabot akarok, amelynek ÜZENETE van! Tudjátok mit értek ez alatt? Azt akarom, hogy úgy énekeljetek és játszatok, hogy megértsék a nézők, miért jött el az Úr Jézus ebbe a világba.
Lukács egyre jobban élvezte a próbákat a gyerekekkel. Csak egy gyerek okozott neki gondot – a kis René. Nem mintha nem akart volna jól játszani, csak éppen a döntő pillanatban mindig valahol máshol jártak a gondolatai.
- Pásztor! Mit álmodozol? Igen te, René. Megint elkéstél a belépéssel. Mit is kell most mondanod? Na?
- Azt mondom, hogy… hogy… -ennél tovább általában nem jutott.
- Csak ezt kell mondanod: „Nézzétek, világosodik!”
Teljesen reménytelen volt az eset, Renének ez sem ment. Lukács már réges rég másnak adta volna a szerepet, de Jan bácsi nem engedte.
- René már csak ilyen, egy kis álmodozó. De a szöveg nem okoz neki nehézséget, és ha mégis megakadna azért van a súgónk. Vera majd megsúgja neki.
- De nem akarom, hogy ez az egy fiú elrontsa az egész darabot – tiltakozott Lukács.
- Ugyan, biztos menni fog – vélte Jan bácsi. Ha valami baki becsúszik, egyszerűen tovább kell játszaniuk a többieknek. Ettől még nem szenved csorbát az előadás ÜZENETE.
Lukács nem harcolt tovább az igazáért. Jan bácsinak tényleg minden gyerek egyformán fontos.
Az előadás előtt egy héttel René megbetegedett. Lukács egy másik fiúnak adta a szerepét, aki a fogadóst játszotta. Kitűnően ment minden. René mindenáron részt akart venni a próbákon még betegen is, de az édesanyja nem engedte el. Azt mondta, hogy abból még nem lesz baj, ha egy próbát elhalaszt az ember. Ám ez nem nyugtatta meg Renét. Tudta magáról, hogy rossz színész. Tulajdonképpen saját maga hibás ebben, de nem tud rajta változtatni. A tanára is mindig azt mondja róla, hogy álmodozó. Pontosan tudta, hogy mit kell mondani, de amikor Jan bácsi zongorázott és a gyerekek olyan szépen énekeltek, akkor mindenről megfeledkezett, ami körülötte történt. Olyan volt, mintha igazi angyalok és pásztorok állnának előtte. Már ott is volt Betlehemben, és az Úr Jézusra gondolt. Aztán hirtelen neki kellett volna megszólalnia, de olyan gyorsan nem tudott visszaemlékezni mit is kell mondania. Lukács úr mindig leszidta emiatt. Na de majd az előadáson menni fog. Ha az a sok ember mind nézi őket, majd összeszedi magát és nagyon fog figyelni. Annyira szerette volna jól csinálni, hogy minden néző megértse, hogy miért jött az Úr Jézus a világba.
Számára teljesen világos volt. Mindannyiunkért… Hát ezt is énekelték. Jan bácsi beszélt nekik erről. Hogy az Úr Jézus azért jött, hogy az emberek szívében lakjon. De a legtöbben nem akarták befogadni őt. Csak egy istállóban talált helyet. De ő, ő be akarja fogadni az Úr Jézust. Jan bácsi azt mondta, hogy ha valaki szereti az Úr Jézust, akkor kérje meg Őt, hogy költözzön be a szívébe. Ezt Jézus meg is teszi akkor, és benne is marad. Ez a karácsonyi színdarab ÜZENETE.
Egész pályafutása alatt még soha nem volt ilyen ideges Lukács, mint a karácsonyi darab előadásának estéjén. Még olyan sok tennivaló volt hátra. Mindenki akart tőle valamit, úgyhogy arra is alig volt ideje, hogy pár falatot bekapjon.
Nagy sikert arattak a díszletek Minden olyan valóságosnak tűnt. Mintha 2000 évvel ezelőtt, Betlehem utcáin járna az ember. Arnold sem túlzott, amikor azt ígérte, hogy a hangosítással minden rendben lesz. Kitűnő volt a hangminőség, és olyan jól helyezte el a mikrofonokat, hogy az egész teremben lehet majd hallani minden egyes gyermeket a színpadon. Minden terv szerint alakult.
Már özönlöttek is befelé a terembe a várakozásteljes nézők. Lukács rettenetesen ideges volt. Alig győzte nyugtatni az izgatott gyerekeket. Még szerencse, hogy Jan bácsi ott volt. Nélküle nem is boldogult volna a felbolydult gyereksereggel. Egyszer csak ott állt előtte René. Lukács már nem is gondolt rá, örült, hogy ilyen egyszerűen megszabadult a problémától. A kis René nagy, várakozásteli szemekkel nézett Lukácsra:
- Meggyógyultam.
- Örülök neki, René. De szerepedet oda kellet adnom másnak.
Ijedten vette észre, hogy a gyerek szemei megtelnek könnyel.
- Pedig biztosan… biztosan menne – dadogta.
Lukács rázta fejét:
- Most már nem lehet rajta változtatni. Ülj le szépen a nézők közé, és onnan mindent jól fogsz látni.
Jan bácsi Lukács karjára tette széles kezét, és halkan így szólt hozzá:
Ezt nem teheted. Nézd csak a fiút! Katasztrófa lenne a számára; annyira örült ennek a mai estének.
- És ha elrontja?
- Akkor se dől össze a világ. De én azt hiszem, menni fog neki!
- Ám legyen. Szerepelhet, de nem pásztorként – adta be derekát Lukács. – René, jól figyelj. Most már András a pásztor, ezen nem változtatunk. Te viszont átveheted az ő szerepét mint vendéglős. Amikor jön József Máriával és megkérdik tőled, hogy lenne-e szállás, neked semmit se kell mondanod, csak rázod a fejed, hogy nincs. Értetted? Láttad eleget a próbákon, ugye? Tehát a kellő pillanatban rázod a fejed, megegyeztünk?
René elsápadt. De Lukács már ott sem volt, annyi dolog várt még rá.
Pontosan 8 órakor felemelkedett a függöny, és elkezdődött a darab. Minden remekül folyt. Lukács oldalról, a színpad mellől figyelte művét. Kitűnően játszottak a gyerekek, csodálatosan énekeltek az angyalok. Lassacskán megnyugodott. Megérte a fáradságot, a hetekig tartó próbákat. A súgólyukban gubbasztó Verának semmi dolga nem akadt.
Olajozottan folyt az előadás. Mária és József megérkeztek Betlehembe. Valóban fáradtnak látszottak, mint akik napok óta úton vannak. Bekopogtak a fogadóba, mire a vendéglős kilépett feleségével.
- Messziről jöttünk, és nagyon elfáradtunk. A feleségem ráadásul gyermeket vár. Nem lenne egy kis helyük, ahol meghúzhatnánk magunkat éjszakára?
René megkövülten állt előttük, szemei tágra nyíltak a döbbenetében. Nyitotta száját, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán. A nézők körében nőtt a feszültség.
- Nem – súgta Vera. René mintha meg se hallotta volna. Csak bámulta Józsefet és Máriát, és patakzottak a könnyei. A vendéglősné mentette meg a helyzetet: a kelleténél kicsit hangosabban is „nem”-et mondott, megragadta René karját, behúzta a házikóba, és becsapta maguk mögött az ajtót. Odabentről azonban szívet tépő sírás hangzott fel:
- Nem hagyhatom kint őket!... Nem akarom az Úr Jézust elküldeni! - zokogta René.
Lukács magán kívül volt dühében. Nem igaz! Ez a kis ügyefogyott az egészet elrontotta. Tudta előre. És ez a nyavalyás hangosítás, mindenki hallotta a fiú bömbölését. Tajtékozva fordult Jan bácsi felé. „Tönkretette az egész munkámat…” – akarta mondani, de torkán akadt a szó, amikor meglátta az öreg könnyes szemeit.
- Azt akartad, hogy legyen a karácsonyi darabnak ÜZENETE. Teljesült a kívánságod – súgta amaz a rendezőnek.
Lukács csak akkor vette észre, hogy milyen csönd lett a teremben.
