None

Lekció: Apcsel 2,1-14
Textus Apcsel 2,12-14

Pünkösd az egyház születésnapja
(Pünkösdvasárnap)

Testvéreim, azt mondjuk, hogy a Pünkösd az Egyház születésnapja. Vajon jól mondjuk-e ezt? Korábban nem volt talán egyház, nem hangzott az evangélium? Mégpedig nem is emberek, hanem a testté lett Ige, Isten Fia szájából! Korábban nem voltak Jézusnak tanítványai? Korábban talán nem adatott a Szentlélek, nem szólt így Jézus a tanítványokhoz, rájuk lehelvén: vegyetek Szentlelket? (Jn 20,22) Korábban nem mondta Jézus Péter azon hitvallására: Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia! - Boldog vagy Simon, Jóna - a galamb, azaz a Szentlélek - fia, mert mindezt nem test és vér, hanem az én Mennyei Atyám jelentette ki neked, és erre a kősziklára építem az én egyházamat? (Mt 16,16.18) Miért mondjuk, hogy a Pünkösd, a Szentlélek kiáradása az Egyház születésnapja, ha mindezek korábban is megvoltak? Mi a különbség, mit hoz létre a Szentlélek, mi történik ekkor?
Úgy is megfogalmazhatjuk, hogy ezzel az eseménnyel válik a személyes hit közös üggyé. A személyes, egyéni bizalom, hitvallás közössé, egy közösség nyílt hitvallásává lesz egy nagyobb közösség - akkor, ott, az ünnepre összegyűlt nép - előtt. Ekkor lesz igaz, hogy amit fülbe súgva hallottatok, azt a háztetőkről hirdessétek! Ekkor történik, hogy az addig elrejtett kincset napfényre hozzák, és közösen vallott kinccsé lesz. Ami személyesen, a szívek mélyén születik meg, az közös hitvallássá, feladattá lesz. Személyes hitből közös ügy - így is megfogalmazhatnánk az Egyház valóságát. Mostantól fogva a hívők hite nem csupán személyes meggyőződés, hanem egy nagyobb egység része lesz. Nem csupán összeadódnak az egyéni hitek, egymás mellé kerülnek a szívek, hanem ebből valami új, nagyobb és mélyebb, más születik. Ahogyan a liszt, az élesztő, burgonya, víz, egymás mellé téve csak halmazok, de ha feldolgozzák őket, akkor egy egészen más minőség születik belőle. Mostantól fogva Péter, Tamás, János, Jakab, Mária, Mária Magdaléna nem csupán a saját hitét hordozza, nem csupán önmaga hitelét kockáztatja döntéseivel, hanem az egész közösség hiteléért felel tetteivel, döntéseivel, az egész közösségért vállal felelősséget.
Ki az, aki ezt így rendezte? Ki az, aki a Krisztusban való hitet így szervezte meg magasabbrendű szellemiséggé? Ki az, aki a hit iránti felelősséget ilyen rendbe szervezte? Isten Szentlelke. A Szentlélek munkája az, hogy a hit nem maradhat magánügy semmilyen korban és divatban, hanem nyilvánosan vallott, közösen megélt közüggyé lesz. A Szentlélek rendje az, hogy a személyes hit a közösség, az egyház magasabb szintjén, annak részévé lesz.

De nem csupán az egyén hordozza a felelősséget és képviseli a hitet, hanem a közösség is hordozza az egyént. Tudjuk, hogy a gyülekezetre és az egyházra a Biblia egyetlen szót használ, azaz a gyülekezetre mint egyházra, az egyházra mint gyülekezetre kell tekintenünk. Nem csupán egymás mellé ülünk a templomban, nem csupán arról van szó, hogy velem eggyel többen ülünk itt, hanem a gyülekezet, az egyház és a világ nyilvánossága előtt részeseivé leszünk valaminek, ami több önmagunknál, több a személyes meggyőződésünknél is. Önmagunkban fogyatékos anatómiai darabok lennénk, együtt azonban életképes, szent közösséget alkotunk. Testvéreim, a mostani korban, amikor a személyes alkat, az adottságok oly nagy hangsúlyt kapnak, amikor az egyén jogai, méltósága, döntései hallatlan módon felértékelődtek, amik önmagukban nagyon jó és szükséges dolgok, mégis ma, amikor így van, különösen fontos az előbbieket látnunk és elfogadnunk! Az egyén túlhangsúlyozása ugyanis könnyen odavezet, hogy minden közösségre úgy tekintünk, mint nagy számú, hasonlóan gondolkodó emberek halmazára, ahol egyébként mindenki arra van kárhoztatva, hogy mégis megtartsa különállását és azt a természetes jogot, hogy feltételeket szabjon, hogy a közösséghez tartozik-e és meddig tartozik a közösséghez. Fennáll ez a veszély a házasságról, a családról, a lakóhelyről, a népről és az Egyházról való gondolkodásban egyformán. Természetesnek tekintik az emberek, hogy az Egyház kell megfeleljen az egyén elvárásainak a szentségekben, jogi szabályozásban, liturgiában, és egyre inkább eltűnik az a készség, hogy egy már két évezrede meglévő lelki közösségbe lép be az, aki helyet foglal a templompadban. Eltűnik az a belátás, aminek egyébként hallatlan hordozó ereje van, hogy ez a lelki közösség megvolt már akkor is, amikor én még nem éltem, és lesz akkor is, amikor én már nem leszek. Legjobban talán a kívülállók méltányosnak szánt, gyakori kijelentése mutatja, hogy mennyire áttevődött a hangsúly a közösségről, az Egyházról az egyénre, amikor azt mondják: Én tiszteletben tartom a másik meggyőződését, hitét! Ebben pontosan az tükröződik, hogy a hit csupán személyes meggyőződés dolga, az egyes hívő ezért nem általánosan érvényes, személyek fölötti tartalom hordozója.
Ezért különösen jelentős, hogy a Pünkösd valóban az Egyház születésnapja, az egyén hitét megelőző, azt létrehívó mennyei valóság, Isten országának földi megtestesítője. Nem úgy, hogy maradéktalanul és tökéletesen lehozná a mennyet a földre, hanem úgy, hogy az Isten országa tartalmát, céljait nem a belépő tetszése, nem az egyén alakítja ki, határozza meg, hanem ő tagolódik be, ő válik részévé egy Isten által meghatározott tartalommal és céllal létrehívott közösségnek.

A Pünkösdkor összegyülekezőket egy különös jelenség lepte meg: "Amikor a zúgás támadt, összefutott a sokaság és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. Álmélkodtak mindnyájan és nagy zavarban kérdezgették egymástól: mi akar ez lenni?- - Az a beszéd, amivel kapcsolatban az az alapvető élmény, hogy mindenki érti: először zavart okoz. Az okoz zavart, hogy mindenki ugyanazt érti! Mert akkor is, mint mindig, sokféle beszéd hangzott, ki ezt értette, ki azt értette. Az ember azt szokta meg, hogy sokféle beszéd éri és azt sokféleképpen lehet értelmezni. Ha arra gondolunk, hogy csak a Bibliában is milyen gazdag világ tárul elénk Jézus és az ősgyülekezet koráról, hányféle vallási párt, politikai irányzat létezett - csak a farizeusokat, szadduceusokat, papokat említsük, s ezek között voltak jócskán átfedések -láthatjuk, milyen nehéz volt akkor is kiigazodni a sokféle beszéd és irányzat között. Zavart okoz, hogy valamit mindenki egyformán, a maga nyelvén ért! “Ekkor előállt Péter a tizeneggyel, felemelte a hangját és így szólt hozzájuk: Zsidó férfiak, és Jeruzsálem minden lakója! Vegyétek ezt tudomásul, és figyeljetek szavaimra!- A sokféle fecsegés világába belecsendül a Szó. A Szentlélek által ihletett Szó. És a zavarból, (hát mindnyájan értjük és ugyanazt értjük?!), lassanként egyetértés és rend lesz. A végén ezrek érzik, hogy szíven ütötte őket a Szó, és ezrek kérdezik: Atyámfiai, mit cselekedjünk? Ugyanezek a Pünkösdkor megszólaló tanítványok korábban maguk is sokfélét mondtak egymás között és sokfélét kérdeztek Jézustól. Megkérdezték, hogy ki a nagyobb, nem is egyszer. Fogadkoztak, hogy nem hagyják el halálig! Üres asszonyi fecsegésnek tekintették a feltámadás evangéliumát. És ezután is, a megszületett Egyházban, a misszióban, a szervezésben is lesz emberi beszéd, tévedés, vita: az ószövetségi törvények megtartása körüli vita, vagy Pál megtérésének hitelessége, vagy a Pál és Péter, vagy a Barnabás és Márk körül kialakult feszültség, a Biblia őszintén beszámol ezekről is. De a külvilág és az Egyház sokféle beszédében, amivel kapcsolatban megszoktuk, hogy nem kell zavarba jönni, mert az már csak ilyen, mindig újra felcsendül a Szó. Az, amelyik egyedül mondhatja ilyen határozottan: “Vegyétek ezt tudomásul és figyeljetek szavaimra!- Újra és újra megszólal az Ige, amely igaz, megbízható, eltéveszthetetlenül a Szentlélektől származik. Újra és újra megszólal az Ige, sokféle prédikáció, ének, ima, meditáció köntösébe öltözve, melynek a lényege, gyönyörű szavakba öntve: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen! A megosztó, önérdekű, kérkedő, vagy elbizonytalanító beszédek között így adatik minden keresztyén nemzedéknek, az Egyház közösségének az az Ige, amire nyugalommal és békességben, megkönnyebbülve hallgathatunk.

Ez pedig visszahajol az első gondolathoz: amikor így teszünk, döntöttünk magunk felől, lelkünk hasznára cselekszünk, de ezzel több dőlt el. Egy Szentlélek által alapított, létünket megelőző és túlhaladó közösségre mondtunk igent. Egyszerre kevesebbek és többek leszünk: csupán egy tagja leszünk Krisztus testének, de ezzel, ahogy Péter mondja, isteni természet részévé válva a Krisztustest tagjaivá leszünk. Ámen.