Mk 12, 28-34

“Ekkor odament (Jézushoz) az írástudók közül egy, aki hallotta őket vitázni, és mivel tudta, hogy Jézus jól megfelelt nekik, megkérdezte tőle: “Melyik a legfőbb az összes parancsolat közül?” Jézus így válaszolt: “A legfőbb ez: Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat” Az írástudó ezt mondta neki: “Jól van, Mester, helyesen mondtad, hogy egy Isten van, és rajta kívül nincsen más, és ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő és véres áldozatnál.” Jézus pedig, amikor látta, hogy értelmesen felelt, ezt mondta neki: “Nem vagy messze az Isten országától.” És többé senki sem merte őt megkérdezni.”


Imádkozzunk!

Urunk, szeretnénk a saját szavainkkal téged dicsőíteni most, megvallani, hogy hatalmas, mindenek fölött álló Istennek ismertünk meg, aki ezt az egész világot teremtetted és fenntartod, aki megformáltál és életre hívtál bennünket is. Tudjuk, Urunk, hogy életünk ideje a te kezedben van. Azt szeretnénk kérni tőled, hogy amíg úgy látod jónak, hogy ezen a földön tarts bennünket, formálj napról napra, egyre inkább Krisztus képére!

Kérünk, Urunk, hogy a te igéd végezze el bennünk azt a munkát, amire egyedül csak ő képes, a te lelked által. Köszönjük, hogy számodra nincs lehetetlen. Így ma este is munkálkodhatsz bennünk sok minden bűnünk, hitetlenségünk, fáradtságunk, fásultságunk ellenére. Kérjük, hogy Jézus Krisztusért tedd meg ezt, hogy még inkább dicsőíthessen az életünk téged, hogy nyilvánvaló legyen rajtunk, hogy bűnös, nyomorult, küzdő emberek vagyunk, akik a te kegyelmedből mégis megszabadultunk és Krisztusban új életet nyertünk.

Köszönjük, Urunk, hogy meghallgatsz minket most is, hiszen Jézus nevében egy akarattal kérünk.

Ámen.


Igehirdetés

Akik idejöttek vasárnap istentiszteletre, tudják, hogy a gazdag ifjú története került elénk, akinek az életében volt valami, ami elválasztotta őt a körülötte élő többi embertől. Ennek az igének kapcsán jött oda hozzám hét közben valaki, és mondott néhány mondatot, ami tovább munkálkodott bennem, és Isten a szívemre helyezte. Azt vetette fel, hogy olyan sokszor beszélünk arról, hogy mit jelent Istent szeretni, arról is elég gyakran, hogy mit jelent a másik embert elfogadni, és mindez fontos. Mégis jó lenne egyszer arról is gondolkodni, hogy mit jelent ez a fél mondat, hogy “.... szeresd felebarátodat, mint magadat.” Mit jelent önmagunkat szeretni? Mire gondol itt a Szentírás?

A nagy parancsolatból most csak erre a pici részletre koncentráljunk, hogy hogyan is illeszkedik a nagy parancsolat egészébe? Hogyan kapcsolódik össze Isten, a másik ember szeretetével az, ahogyan magunkhoz viszonyulunk, magunkra nézünk?

Először szeretném, hogyha arra figyelnénk röviden - ahogy ezt tettük a gazdag ifjú esetében is -, hogy Isten nélkül az ember milyen módon tekinthet, illetve tekint önmagára? Mik azok a tényezők, amik befolyásolják a saját magáról kialakított képét, magához való viszonyulását. Utána egy pillantást vetünk arra, hogy Isten hogyan tekint ránk, és végül, hogy Isten mit szeretne, hogy hogyan lássuk önmagunkat, és ez miként befolyásolja a másokkal és a vele való kapcsolatunkat? Ezt a három gondolatot nézzük most meg a nagy parancsolat alapján!

A gazdag ifjúval kapcsolatban is megfigyeltük, hogy az ördögnek az egyik legnagyobb csapdája, amivel újra meg újra próbál bennünket lépre csalni, és ügyesen is csinálja, az, hogy Istent fontossági sorrendben igyekszik életünk első helyéről leszorítani. Ott lehet Isten az életünkben, csak ne az első helyen. Szerepet játszhat a döntéseinkben, hogy mit tart helyesnek és jónak, de azért ne ez legyen a legfontosabb. Legyen egy a többi között, mert ha csak egy a többi közül, akkor rövid idő után egyre kevésbé lesz érdekes.

Nagyon sokszor használja a nagy szétdobáló cselvetései során az énünknek, a saját magunkkal való foglalkozásunknak a csapdáját, csakhogy bármilyen - akár pozitív, akár negatív - formában forogjunk saját magunk körül. Saját problémáink töltsék be a gondolatinknak nagy százalékát. Ezt - a számára a legjobb esetben - észre se vegyük, mert akkor nem tudunk sok mással, fontosabbal foglalkozni.

Számtalan tévedés él még keresztyénekben is ezzel kapcsolatban. Jézus arról beszél, hogy az embernek meg kell tagadnia magát, és úgy kell felvenni a keresztet, és követni Őt. Másutt azt mondja: aki meg nem gyűlöli még a maga lelkét is, az nem méltó hozzám. Sokan azt gondolják, hogy ez azt jelenti, hogy a keresztyén élet tulajdonképpen akkor igazán krisztuskövető, hogyha nemet mond újra és újra önmagára, személyiségére, arra az emberre, aki ő. Így lehet valóságosan igent mondani az Úr Jézusra.

Szeretném a továbbiakban kifejteni, hogy ez - az ige alapján, és az én meglátásom szerint is - miért nem így van? Valóban nemet kell mondanunk nagyon sok mindenre, amit Isten tőle elválasztó, rossz dologként, mutat meg valakinek az életében, ahogy ezt Pál is mondja: “Kárnak és szemétnek ítéltem mindent a Krisztus ismeretéért, hogy vele együtt mindent megnyerjek.” Ugyanakkor nagyon érdekes, hogy Pál nem azt mondja, hogy mostantól kezdve utálom saját magamat. Mostantól kezdve gyűlölöm azt az embert, aki voltam, és aki vagyok. Ő a múltjáról beszél, és bizonyos dolgokról, de nem arról, aki most már ő, aki Isten kegyelméből megváltozhatott. Szeretnék erre majd még visszatérni.

Első gondolatként tehát nézzük meg, hogy mik azok a tényezők, amik befolyásolják az ember saját magához való viszonyát, Isten nélkül? A más emberekkel való viszonyról beszéltünk a vasárnapi istentisztelet során, ahol mindig az én játszik nagy szerepet abban, hogy pozitívan vagy negatívan kapcsolódom-e a másik emberhez. Így van ez a saját magunkhoz való viszonyulásban is, amikor Isten nélkül közelítünk ahhoz, hogy kik is vagyunk mi valójában.

Azt sulykolják belénk, ebben növünk fel, hogy az élet tulajdonképpen nem szól másról, mint érdekérvényesítésről. Arról, hogy azt a szeretetmennyiséget, amire szükségem van, ami nélkül nem tudok létezni, azt valamilyen módon, mindenképpen megszerezzem magamnak. Erre az egyik válasza az Istent nem ismerő embernek, félve attól, hogy nem tud elég szeretetet kapni, ezért önmagát állítja mintegy talapzatra, piedesztárra, és önmagát kezdi el imádni. Mindent magának próbál begyűjteni. A kapcsolatait is úgy alakítja, hogy azok tulajdonképpen mind róla szóljanak, mert azt gondolja, hogy így lehet boldog. Ha az élet azt mutatja, hogy mindenki próbál magának begyűjteni minél többet, akkor ő miért ne tegyen így?

Ha engedi, akkor tőle fognak mindent elvenni, kiszipolyozzák, tehát neki kell saját magát, érdekeit érvényesítenie, fontosnak tartani, hiszen ez jár neki. Az egyik fajta véglet így néz ki. Most a két pólust szeretném felrajzolni. Nyilván az Isten nélküli ember mindig e között a két véglet között található valahol.

Tehát az egyik az önimádat véglete. A másik véglet pedig a meghasonlott ember érzése és gondolkodása. Egyre többen vannak a mai világban, akik úgy tekintenek magukra, hogy legszívesebben nagyon-nagyon messze lennének attól a valakitől, akinek ők saját magukat megismerték. Ezt így szoktuk mondani, hogy nem érzi jól magát a bőrében. Legszívesebben valaki más lenne. Amikor módja van rá, akkor sorolja, hogy mi is az, ami rossz benne. Mi az, amit meg kellene változtatni. Mi az, ami elfogadhatatlan. Alapvetően ezek a gondolatok egyfajta félrebillent önértékelésnek felemás eredményei, és meghatározzák az ilyen ember énképét.

A meghasonlott, saját magára nemet mondó hozzáállás sokszor abból is fakadhat, hogy valaki túl magas mércékkel szembesül. Vagy saját magának teszi túl magasra a lécet folyamatosan hajtva magát, és közben érzi, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak. Ő mindig kevés, elégtelen. Úgy is kezdődhet, hogy bele születik, vagy nő egy olyan környezetbe, ahol a mércék túl magasra vannak állítva. Az is lehet, hogy valakit fokozott szeretethiánya formál olyanná, hogy úgy éli meg, hogy az ő élete valójában értéktelen. Amikor valaki nemet mond magára, akkor tulajdonképpen ezt mondja ki: mit számít ennek a világnak, hogy létezek vagy nem. Mit számít az Úr munkájára tekintve, hogy én keresztyénként teszek valamit vagy sem. Nyomorult vagyok, elbukom. Fel tudnám sorolni hosszasan, hogy mi az, ami nem jó bennem. Talán alig akad, amit jónak találok, látok önmagamban.

Az ilyen emberekre különösen is jellemző, hogy olyan bűnöket is cipelnek magukkal, amiket már rég letettek, vagy amiktől próbáltak megszabadulni, de nem tudnak függetlenedni múltbeli bűneiktől. Elsősorban azért nem, mert sokszor nem Isten elé teszik le, vagy egyszerűen viszszaveszik a kereszt alól, és viszik tovább azoknak is a súlyát.

Szörnyű, amikor valakinek Isten megbocsát, de ő saját magának nem képes megbocsátani. A belső vádló hang, amit nem tud kiiktatni racionális úton.

Nyilvánvalóan ritkább, hogy valaki végletesen menjen el valamelyik irányba. Jó lenne, ha látnánk, hogy az ige alapján valamilyen formában a félelem, mint meghatározó motiváló tényező ott van sajnos az önmagunkról kialakított képünkben. Vagy félelem attól, hogy nem szeretnek minket eléggé, és ezért kell magunkat ajnároznunk, vagy félelem mindattól, ami ott van vagy épp nincs ott az életünkben. Ez önmagában ellentmondás.

Az 1János 4, 18-ban mondja ezt az ige: “Aki fél, az nem lett teljessé a szeretetben.”

Hogyha valamiben, ami az előbb elhangzott, magunkra ismerünk, akkor jó ha azt is meglátjuk, hogy valami, valahol nem stimmel nálunk. Ugyanis a teljes szeretet kiűzi a félelmet. A teljes szeretet elvégzi az emberben azt, hogy felszabaduljon arra, hogy megismerje magát olyannak, amilyen, és ne féljen szembenézni saját magával. Felszabadítja, hogy igent mondjon saját magára.

Itt szeretnék most arról szólni, hogy Isten hogyan lát bennünket, és Isten szemszögéről mit mond a Szentírás? Először is azt mondja az írás, hogy Isten tervezett és alkotott meg bennünket olyanná, amilyenek lettünk. Röviden így foglalhatjuk ezt össze, hogy Ő ismer bennünket. Ismeri a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket. Ismeri azokat az ajándékokat, erősségeket, adottságokat, amikkel rendelkezünk. És ismeri azokat a hiányosságokat is, amik jellemeznek bennünket. Ismeri a küzdelmeinket és a bukásainkat. Ismeri a bűneinket. Ő az, aki sokkal többet tud rólunk, mint amennyit mi valaha is fogunk tudni önmagunkról.

Annak ellenére, hogy ez így van, a Szentírás arról beszél, hogy Isten mérhetetlenül, az elképzelhetőnél jobban szeret bennünket. Ez a szeretet Jézus Krisztusban öltött testet, vált kézzel foghatóvá. A szeretetet mindig az minősíti, hogy mennyire válik kézzel foghatóvá, valóságossá. Amíg a szeretet megmarad elméletnek, addig csak szép gondolat, amiről lehet beszélgetni, de nem lehet tapasztalni. Amint a szeretet átültetődik a gyakorlatba, onnantól válik életet formáló tényezővé. Isten akarta és akarja formálni az életünket. Ezért küldte el Jézust. Ezért engedte, hogy Őt keresztre feszítsék, és ezért támasztotta fel, hogy bebizonyítsa, és számunkra egyértelművé tegye, hogy Ő szeret bennünket úgy, ahogy vagyunk. Olyanokként, akik vagyunk.

Ő nem ránk mond igent, akik jelen pillanatban itt ülünk. Isten szeretete nem “spongyát rá” szeretet, ami elfedezi a vétkeket: ne is beszéljünk róla, hiszen mindenki megbotlik. Az Ő szeretete olyan szeretet, ami változtat, ami újjá teremt.

A 2 Kor 5-ben beszél arról az ige, hogy “Aki Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, és ímé, újjá lett minden.” Hogyan változik az Istent segítségül hívó ember? Úgy, hogy Isten szeretete elkezd munkálkodni az életében. Az énközpontúságot, akár az önistenítést, akár a saját hibái, nyomorúságai körül való forgást félre téteti, és egy másfajta megközelítést kezd kiformálni az ilyen embernél.

Azt írja a Szentírás, hogy Isten az Ő Szentlelkéből ad azoknak, akik az Ő gyermekei lesznek. Onnan lehet valakiről felismerni tudni azt, hogy Isten gyermeke, hogy az Ő Lelke kezd munkálkodni benne. Isten Szentlelke szabadít meg bennünket a görcseinktől, különböző komplexusainktól, kényszerképzeteinktől. Ő az, aki képes a félelmet és a félelmeket kitakarítani a szívünkből.

A múltkor említette valaki, hogy nem tudom, hogy mitől, de olyan sokszor, megmagyarázhatatlan módon félek. Nem tudok úrrá lenni a félelmemen. Próbálom logikusan végiggondolni az életemet. Nincsen senki a szobában, nem üldöz senki, nem fenyeget senki. Mitől félnék? Rendezett az életem, s mégsem múlik el aggódásom.

Isten Szentlelke az, aki az Ő jelenléte által betölti a mi hiányainkat. Meggyógyítja a sebeinket, és Krisztus érdeméért eltörli, begyógyítja bűneinket, és azok nyomát a mi, és mások életében.

Nem arról beszélünk csupán, hogy a keresztyén énképe abban különbözik a nem keresztyénétől, hogy a keresztyén ember igent mond magára. Ez így önmagában nem igaz. Ha semmi különbség nem lenne közöttünk, akkor mindez önáltatás lenne. A keresztyén ember élete abban különbözik a nem keresztyénétől, hogy Isten igent mondott az életére, és ezért megkapja azt a lehetőséget, hogy alapvetően változzon meg a gondolkodása, az életszemlélete, és a helyére találjon a világban és a kapcsolataiban.

Ugyanis, és ez a harmadik gondolat, amit szeretnék érinteni, Isten szeretne bennünket formálni az Ő szeretete révén. Harmóniára teremtett minket. Harmóniára saját magával, vagyis Istennel, a másik emberrel, végül, de nem utolsó sorban harmóniára saját magunkkal.

Bármelyik hiányzik ebből a háromból, vagy nem stimmel az életünkben, akkor borul, nem működik jól a másik kettő sem.

Képzeljünk magunk elé egy háromlábú sámlit! Akkor áll biztosan az ilyen kis szék, ha mind a három láb masszívan be van csavarva, és ugyanolyan hosszúságú. Az olyan ember, aki saját magának túlzott jelentőséget tulajdonít, és magát helyezi az első helyre, Isten és a többi ember elé, olyan, mint az a sámli, amelyiknek túl hosszú az egyik lába. Az ember mindig le akar csúszni róla. Nem biztonságos ráülni.

Keresztyénként - a saját logikánkat használva - azt gondoljuk, hogyha túl hosszú volt, akkor jól lenyessük, fele hosszúságúra, úgy biztos jó lesz. Nem tudom, hogy próbáltatok-e már olyan sámlin egyensúlyozni, aminek két ugyanolyan hosszú lába volt, a harmadik meg picurka. Nagyot lehet vele esni.

Az olyan énkép, amelyik elsatnyult, amelyik Isten felszabadító szeretete ellenére folyamatosan, vádló hangként ott zakatol a hívő ember szívében, hamis, nem az Úr szerinti énképet eredményezi.

A szeretetet tanulnunk kell. Az a fajta szeretet, amire magunktól képesek vagyunk a társkapcsolatainkban, és életünk minden területén, ahogyan erről az elején szó volt már, önző szeretet. Valamilyen szinten mindenképpen önző.

Ha vágyunk megtanulni azt, hogy hogyan lehet Istennel, a másik emberrel, és saját magunkkal harmóniában éli, akkor tudatosan, újra és újra késszé kell tenni a szívünket arra, hogy Isten tanítgathasson minket arra, hogy mit jelent igazán szeretni.

Mit jelent Istent szeretni? Istent szeretni, ha röviden próbáljuk megfogalmazni, azt jelenti: igyekszem úgy élni, és döntéseket hozni, hogy az Úr mindannak, amit teszek, mondok, gondolok, örüljön. Vagyis engedelmeskedem az Ő szavának. Ebben nyilvánul meg leginkább az, hogy szeretem, ha a gyakorlatban úgy élek, ahogy az tetszik neki.

Mit jelent a másik ember iránti szeretet? Azt, hogy felvállalom a másikat. Megnyitom a szívemet és az életemet előtte. Adott esetben, ha szükséges, megbocsátok neki, és mindenképpen arra törekszem, ami az életét előbbre viszi, előre mozdítja. Ezt jelenti a másik embert szeretni.

Mit jelent saját magunkat szeretni? Azt, hogy fel merem vállalni, hogy Isten nem rosszat akar nekem, hanem kereshetem az Ő Lelke által vezetve azt, ami jó nekem. Nem kell félni kimondani: Isten azt akarja, hogy az történjen az életünkre nézve, ami jó. Nehéz ezt elfogadni akkor, amikor tudatosan próbálunk kicsit önkínzó módon olyan helyzeteket teremteni, ami sanyargat minket. Az milyen eretnek dolognak tűnhet, ha a saját javunkat is kellene keresztyén emberként munkálni.

Az Isten szerint való önismeret, és merem ezt mondani, önszeretet azért különbözik mindenfajta egyéb önszeretettől, mert ebben nincs önzés. Ez nem az én kiteljesedésemről szól, hogy majd begyűjtök mindent. Arról szól, hogy megtanulok hálás lenni. Megtanulom felismerni azt, hogy kicsoda vagyok én valójában. Mik azok a pontok az életemben, amiért hálás lehetek, amiket újra meg újra elmondhatok Istennek. Nem tudom, hogy szoktuk-e ezt gyakorolni? Szoktunk-e hálásak lenni mennyei Atyánknak mindazért, amit az életünkben adott, végzett és végez jelen pillanatban is.

Isten szerint szeretni önmagunkat azt is jelenti, hogy megtanulom felvállalni azt, aki én vagyok. Elfelejtem a szerepjátékokat, ami sokszor felnőtt emberek életét is jellemzi úgy, hogy jópofin viselkedem itt is, ott is. Úgy beszélek, ahogy ez a társaság, vagy az a baráti kör elvárja. Nem hiszem el, hogy el lehet fogadni azt, aki én valójában vagyok. Istenre nézve, és átélve, hogy Ő el tudott fogadni, szabaddá válhatok arra, hogy én is elfogadjam saját magamat. Ennek következtében felszabadulok rá, hogy Ő végre igazán tudjon formálni és változtatni engem. Ez a kettő mindig összefügg. Amikor elfogadom saját magam, akkor tudom kiereszteni azt a görcsös szorítást, ami sokszor visszatart attól, hogy Isten formálhasson, és szabaddá válik az út Isten Szentlelke előtt az életemben.

Hadd biztassam magunkat, és hadd biztassalak benneteket arra, hogy merjük szeretni önmagunkat. Merjük szeretni önmagunkat, hogy szerethessük a mellettünk élő embert, és szerethessük Istent is.

Nyilvánvalóan az az ember fog harmóniában élni önmagával és a környezetével, akinek életében az első helyen van az Úrral való kapcsolata. E felől ne legyen kétségünk. Az előbbi sorrend, amikor így közelítettünk a szeretet különböző formáihoz, hogy szeretet Isten iránt, a másik ember iránt, és szeretet önmagunk iránt, ez tulajdonképpen fontossági sorrendet is jelölt. Az első hely tekintetében mindenképpen.

A Máté evangéliumában, a Hegyi beszédben beszél arról Jézus, hogy keressétek először az Isten országát, és ezek - vagyis minden, ami szükséges - megadatnak nektek. Ez igaz erre a feladatra is, mint ahogy az életünk minden dolgára. Ha komolyan vesszük azt, hogy nem nekünk kell megoldani minden nyomorúságot az életünkben, nem nekünk kell kitalálni, hogy hogyan lehet keresztyénként élni. Az Úr akaratára, bocsánatára, szabadító kegyelmére lehet, szabad és kell igent mondani, és engedni, hogy Ő vezessen arra, amit Ő mutat, annak engedelmeskedni, és arra ráállni, akkor kezd el igazán változni az életünk. Akkor kezd el gyógyulni az énképünk is.

Isten - meggyőződésem szerint - azért hozott ma este bennünket ide az Ő jelenlétébe, hogy nagyon egyszerűen, érthetően azt mondhassa nekünk, hogy szeretlek téged. Szeretlek úgy, ahogy vagy. Szeretlek annak, aki vagy. Szeretném, ha még használhatóbb lennél a kezemben. Felejtsd el mindazt, amit eddig gondoltál magadról, és hagyd abba az önmagad körül való forgást! Különösen, ha keresztyén vagy. Engedd, hogy Isten végre tudjon használni arra, hogy rajtad keresztül más embereket is szeressen, hogy a szeretet eszközévé válhass ebben a világban!

Nem az eszköz hozza létre a fantasztikus szobrokat, hanem a művész. Isten a művész. Ha mi olyan eszközök vagyunk, akik használhatóakká válunk az Ő kezében, csodákat fogunk megtapasztalni. Az Ő jelenlétének és szeretetének csodáit.

Adja Isten, hogy az ördög mindenféle csapdája, amit a lábunk elé vet, nyilvánvalóvá lehessen most az Ő Lelke révén előttünk! Ne menjünk bele az ilyen csiki-csuki gondolatokba, amiket az ördög próbál elénk adni. Engedjük, hogy az Úrra emelje most a Szentlélek a tekintetünket! Engedjük, hogy szívünk minden kérdése Ő elé kerüljön, és Ő adhasson választ minden hiányunkra, minden bűnünkre bocsánatot, és Ő formálhasson minket az Ő szeretetének az eszközeivé.

Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk azt a mérhetetlen szeretetet, amit olyan sokféleképpen nyilvánvalóvá tettél a számunkra. Köszönjük, Urunk, hogy te megmentettél bennünket olyan nagyon sok élethelyzetben már, attól, hogy a bűneink elhatalmasodjanak rajtunk. Köszönjük, hogy Te úgy láttad jónak, hogy megszólíts minket, és kihívj abból az önpusztító, és másokat romboló életből, amiben nélküled éltünk, és élni tudunk.

Bocsásd meg Urunk, hogy annyira nehéz nekünk mégis százszázalékosan bízni a te szavadban, és néha könnyebb másokkal kapcsolatban elhinni üzenetedet, mintsem, hogy magunkra merjük vonatkoztatni azt.

Urunk, szeretnénk tőled most szabadítást kérni mindenfajta félelmünkre nézve. Te látod, hogy hányfajta béklyóval tart minket fogva az ördög. Hányfajta csapdát állít nekünk, hogy magunk körül forogva vagy a szentségünket, vagy a szentségtelenségünket szemlélve távol maradjunk attól a munkától, amit te készítettél nekünk.

Urunk, szeretnénk, ha lehetséges, a te szereteted eszközei lenni ebben a világban: a családunk, a barátaink, a munkatársaink, a ránk bízott emberek között.

Kérünk, hogy ezt a gyülekezetet is formáld továbbra is egyre jobban szeretetközösséggé, hogy arról ismerhessenek meg bennünket, hogy szeretünk téged, szeretjük egymást, és el merjük fogadni saját magunkat is.

Kérünk, Urunk a betegeinkért, a gyászolókért, a kísértések között küzdőkért. Könyörülj rajtuk, és könyörülj minden szükséget szenvedő emberen, akár fizikai vagy lelki szükséget szenvednek is.

Urunk, kérünk, hogy ha lehet, akkor múljon el a fejünk felül az a háborús veszély, ami az egész világot megbénítja mostanában. És kérünk, hogy kicsi és nagy dolgokban egyaránt hadd lehessünk a te békeköveteid.

Lelked által kérünk, hogy vezess most minket tovább a személyes, csendes imádságunkban. Mutass rá, hogy mi az, amiért hálásak lehetünk, mi az, amit már elvégeztél bennünk, és mi az, amit most szeretnél elkezdeni! Jézus nevéért köszönjük, hogy meghallgatsz minket.

Ámen.

Csákány Tamás, Pasarét, 2003. január 30.