Lectio: Zsolt 22, 1-32. v.
Textus: Luk 23, 44-49. v.

Énekek: 184; 344/1-5; 183; 342/9; 343/1-4;

„Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész földön. A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” És ezt mondva meghalt. Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Istent, és így szólt: „Ez az ember valóban igaz volt.” És az egész sokaság, amely erre a látványra verődött össze, amikor látta a történteket, mellét verve hazatért. Jézus ismerősei pedig mindnyájan és az őt Galileától fogva követő asszonyok távolabb állva szemlélték mindezt.”

Szeretett Testvéreim!

Ahol a felolvasott ige kezdődik, már három órája függött Jézus a kereszten. Márk evangéliumából tudjuk, hogy délelőtt 9 óra volt, amikor megfeszítették. Három iszonyú hosszú, szenvedéssel, kísértéssel teli óra. De a mi Urunk, Jézus, ellenállt minden kísértésnek. Nem szállt le a keresztről, hogy higgyenek neki. S nem fizetett rosszal a rosszért. Imádkozott ellenségeiért.
Akik nevetni szerettek volna a keresztre feszített tehetetlen dühén, csalódottan kellett, hogy elhallgassanak.
Dél van. Már a megtért lator is tudja, még ma Krisztussal lesz a paradicsomban. Isten gondoskodott őróla. Talán már a gúnyolódók is alábbhagytak a gúnyolódással. Hiszen órákon keresztül ugyanazt hajtani, különösen, hogy nem jön rá válasz, fárasztó és unalmas. A sírás és jajgatás is alábbhagyott, mert nem bírná ki a szív, a lélek, ha időnként nem tompulna csak néhány percre is a fájdalom.
S amikor legkisebb az árnyék, s legerősebben tűz a nap, egyszerre tompul a fény, árnyék borul a világra, s hideg szél kavarja fel a port. Sötétség támad a földön. Hogy mi okozta? Találgatni lehet, s talán eltalálni is a természeti jelenséget. De hogy mit hirdetett éppen ott és akkor, azt csak a hit szemével lehet meglátni, hívő füllel befogadni.
Isten rendelte ezt a sötétséget, jelként, hogy a megváltás műve most éri el tetőpontját. S a Fiú most zuhan a legmélyebb szenvedésbe. Nagyobb a szenvedése, mint amit ember el tud képzelni, nagyobb a szenvedése, mint amit ember el tud viselni. Ő a Fiú, aki az Atyával egy, most elhagyatik az Atyától.
Elhagyott az Isten! Aki a világosságban élt, mert maga a Világosság, most a sötétségbe zuhant, ahol többé nincs az Atya szeretete, nincs az Atya világossága. Ez maga a kárhozat. Istentől elhagyatva, egyedül a világ bűnével.
Rá szakadt, rá zúdult a szent Isten haragja a világ minden bűnéért, minden ártatlanul kiontott vérért, minden erőszakért, minden hazugságért, minden tisztátalan életért, paráznaságért, megrontott házasságért.
Rá szakadt, rá zúdult a szent Isten haragja minden gyűlöletért, félrevezetésért és megvezetésért, minden rágalomért, lopásért, csalásért, igaztalanul elcsattant pofonért és ütésért.
Rá zúdult az Isten haragja minden hazudott jóságért, minden szeretetnek csúfolt önzésért, minden káromkodásért és istenkáromlásért.
Rá szakadt az Isten haragja minden hanyagságért, lustaságért, önző kényelemért és igazságtalan elosztásért.
Kiáradt rá az Isten haragja a melegen öltözöttek mellett fázókért, a díszes ruhába öltözöttek mellett álló rongyos koldusokért, a túltápláltak mellett éhezőkért, az egészségesek környezetében lévő meg nem látogatott betegekért, az elteltek mellett szomjazókért.
Rá zúdult az Isten haragja a bálványoknak feláldozott családokért, gyermekekért, az Istent csodálni és hozzá imádkozni meg nem tanított utódokért.
Rá zúdult az Isten haragja a megkínzott, megcsonkított, meggyalázott gyermekek, nők, férfiak tömegéért, az elraboltakért, a rabszolgasorba kényszerítettekért, a mások szenvedéseiben gyönyörködők bűneiért.
Felsorolni nem lehet a világ bűnét, utálatos mocskainak számát.

S mindeközben tudom, s éneklem szégyentől égő orcával: Mind, ami kín, s ütés ért, magam hoztam reád. Mert mindaz a mocsok és szenny, amiért Krisztus szenvedett, ott van a szívemben, ott van a hajlamaimban, s ha nem jött elő, nem tört ki rajtam tettekben, szavakban, akkor az csak az élő Isten kegyelméből, védő, őrző szeretetéből fakadt.
A Szent Isten elhagyta egyszülött Fiát. És sötétség lepte be őt. És elhomályosodott a nap, sötétség lepte be a földet. Hideg, reménytelen, ítéletes sötétség. — Mert elhagyta a Fiút az Isten.
S jaj annak, akit elhagyott az Isten. Élhet akármilyen világosságban, igaz vagy csalárd úton megszerzett gazdagságban, mégis sötét, kiaszott, üres a lelke. Jaj annak, akit elhagyott az Isten, mert lelke nem talál nyugalmat. Rettenetes annak a szenvedése, aki visszautasította az Isten világosságát, s ezért az Isten nélküli sötétség kínja tör rá. Mint űzött vad keresne menedéket, békességet, enyhülést kínjai közepette, s nincs békesség, nincs enyhülés, nincs reménység, mert elhagyta a Szent, a Mindenható, az Irgalmas.
Tudok olyanokról, akik kórházi ágyon üvöltve átkozták az Istent és embereket és meghaltak félelem, reménytelenség, elviselhetetlen testi és lelki kínok között. Mert elhagyta őket az Isten.

De Jézus Krisztus, az Isten Fia azért vállalta értünk ezt a mélységesen sötét elhagyatottságot, azért vette magára a minket illető ítéletet, hogy nekünk ne ez a borzalom legyen a sorsunk, hanem az élet, a kegyelem, az Isten közössége. S amikor hamarosan úrvacsorai közösséget élhetünk, húsvét szent ünnepén, akkor az úrvacsorai közösség ezt is hirdeti: nem hagylak el, és nem távozom el tőled. Az élő Krisztussal egyesülünk titokzatos módon az úrvacsorában, akit elhagyott az Atya az ítélet idejére, hogy minket soha többé ne hagyjon el. Ezért is hangzik az Ige minden úrvacsorai alkalommal: Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön.

S amikor vége lett az ítéletnek, amikor már minden elvégeztetett, Jézus felkiáltott: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”
Isten megbékélt a világ bűnét magára vett Fiúval, kiengeszteltetett a Fiú áldozatával. A mi húsvéti bárányunk megáldoztatott, vére jel rajtunk, akik elfogadjuk áldozatát, hogy minket már nem ér az ítélet, mert a Fiú helyettünk halt meg.
S most, amikor a kárhozat sötétsége után egy időre a testi halál sötétsége vár a Fiúra, hogy mindazt végigszenvedje, amit embernek szenvednie kell, s legyőzze a Bűn után a Halált is, akkor a Fiú a kiengesztelt Atyához fordul: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”
S ezzel nekünk is vigasztalást mond az Úr. E csendes, esti imádsággal, amit valószínűleg nagyon sokan elmondtak abban az időben az éjszakai nyugodalom kezdetén, Jézus minket is tanít. Még ott, a kereszten, kínhalála pillanatában is példát adott az Istenben nyugvó, Istenben bízó életről.
Tudja, hogy bekövetkezik a halál. De nem kaszás csontvázként ábrázolt halál jön érte, s ragadja el, hogy birodalmába vigye. Halálában is az Atya kezében van. Az Atya kezéből semmi és senki ki nem ragadhatja többé. S Jézus Krisztus Szent Lelke által megerősíttetve mondja Pál apostol is:
„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8, 38-39.)
Jöhet bármi. Jöhet kórház, betegség, műtét, altatás, a halál árnyéka, elindulhatunk útra, szállhatunk vonatra, repülőre, s sugallhatja sok hír, körülmény: elalszol és nem ébredsz fel többet, elindulsz és nem érsz haza többet, mi mondhatjuk: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.
Ez a kegyelem biztonsága. Az élő Isten szeretetének biztonsága. Az örök élet ígéretének, a feltámadásnak a biztonsága.
Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet. — Így csak az beszélhet, aki ismeri, szereti az Atyát, akivel megbékélt az Isten. De ha megbékéltünk az Istennel, mert ő megbékélt velünk, akkor jöjjön bármi, tudjuk, hogy az Ő kezében vagyunk.
Nagypénteki ígéretünk, reménységünk, hogy lehetünk bárhol, indulhatunk bárhová, várhat ránk bármi, hittel, bizalommal elmondhatjuk az értünk meghalt Krisztusért: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.

S ott áll a kereszt alatt a kivégzési szakértő, aki látott már sokakat meghalni, s hallotta halálhörgésüket, szidalmaikat, bűnbe veszett életük vigasztalhatatlan ítéletének minden gyötrődését. S most hallotta az Istennel megbékélt Krisztus búcsúszavát.
S bár ott röhögött még néhány órája ő is a zsidók királyán, most megrendülten mondja: „Ez az ember valóban igaz volt.” Márk evangéliumában Isten Fiát olvasunk.
Nagyon mást nem jelent az „igaz” és az „Isten Fia” a római szájából.
Csendes kérdés marad ez igehirdetés végén: Látva életünket, tetteinket, halálunkat, elmondhatják-e rólunk: valóban igaz, valóban az Isten gyermeke?
Hiszem, hogy tudjuk, látjuk: Nem méltó hozzánk, nem méltó értünk meghalt Krisztusunkhoz más, mint hogy bármi történjen is, azt mondhassák rólunk: „Ez az ember valóban igaz volt.”

Ámen!

Futó Zoltán (Sarkad-újtelek, 2004. április 9.)