Lectio: Jeremiás 31:1-17

Textus: Ezsdrás 1:1-5

Szeretett Testvéreim!

Felolvasott alapigénk a zsidó nép életének egy történelmileg fontos pillanatát
mutatja be: a babiloni fogságból való hazatérés elrendelését. Ám mielőtt erről
beszélnék, tekintsünk egy kicsit még visszább a történelemben, nézzük meg, hogy
egyáltalán miért is került fogságba Isten választott népe. Ha röviden akarok
válaszolni, akkor azt mondom, hogy a bűneik miatt. A bűnt leginkább úgy lehet
meghatározni, hogy az nem más, mint Isten iránti engedetlenség. A bűn az, amikor
nem számít az Isten akarata, útmutatása, igéjének üzenete, hanem majd én járom a saját utamat, és megyek arra, amerre jónak látom! Nos, bármilyen meglepő is, a zsidó
nép, vagyis Isten választott közössége pontosan ezt tette a Krisztus előtti VII.
században (is). Az Úr nem nézi sem tétlenül, sem jó szemmel, ha az övéi nem
törődnek vele. Ezért küldte a prófétákat, akik hozták az isteni üzenetet: térjetek
meg, mert rossz irányba tart az életetek! Térjetek meg, mert ellenkező esetben
büntetést kell alkalmazzak! A választott nép tagjai azonban úgy voltak vele, hogy
ezek a próféták hadd mondják, amit mondanak, velünk ilyesmi nem történhet meg! Úgy
gondolkodtak, hogy az Úrnak az a feladata, hogy nekik mindent megadjon, és hibáikat
elnézze, bűneiket megbocsássa, mert nekik mindent szabad! Gondolkodhat így a hívő
ember? Pál apostol adja meg számunkra a feleletet: Minden szabad, de nem
minden használ! Az Istenben nyert szabadság nem jogosít fel mindenre! Az
Úrnak való hátat fordításra pedig különösen nem! Az Úr kegyelme a hívőt ne indítsa
kegyetlenségre!A választott nép tagjai tehát nem vették komolyan az isteni figyelmeztető
üzeneteket, és folytatták bűnös, az Úrnak nem tetsző életvitelüket. Ennek lett
következménye a babiloni fogság. A fogságban várták a szabadulást, hogy minél
hamarabb visszatérhessenek Izrael földjére, ám azt mondták: rejtve van sorsunk az Úr
előtt, nem kerül ügyünk Isten elé! (Ézs 40:27) Isten azonban természetesen látta az
ő sorsukat és cselekedett. Círus perzsa királynak köszönhetően eljön a szabadulás
ideje. Azaz hogy kinek is köszönhetik a szabadulást? Ezt mondja igénk: arra
indította az Úr Círus perzsa király lelkét, hogy hazabocsássa az évtizedek óta
raboskodó zsidókat. Mire indul fel a lelkünk és ki indítja fel? Lényeges kérdés ez,
hiszen fontos, hogy szavaink és tetteink mögött meglássák embertársaink azt a
Valakit, aki munkálkodik az életünkben, aki vezérel bennünket. Az emberi tettekből
kiderül ha őszintén nézzük meg mind önmagunk, mind mások tetteit,
hogy kihez tartozunk, mire indul fel a szívünk. A tetteinkből arra is lehet
következtetni, hogy figyelünk-e az Úr akaratára, vagy valaki más ösztönöz bennünket
valamire! Isten Lelke soha nem indít bennünket arra, hogy valakit megsértsünk,
megbántsunk, vagy ártó szándékkal közeledjünk valakihez! Isten Lelke arra indít
bennünket, hogy egymáson segítsünk, egymásnak javára legyünk, hogy használni
tudjunk! A keresztyén ember, mindig megdöbben, amikor ennek ellenkezőjét éli át.Az elmúlt héten azt olvashattuk az újságban, hogy Rakamazon, a római katolikus
gyülekezet miséjén fiatalemberek jelentek meg. Ezzel még nem lenne semmi baj, hiszen
mindenütt örülnének, ha fiatalok indulnának el a diszkó helyett a templom irányába,
ám ezek a fiatalok azért mentek a templomba, hogy ott gyalázkodó, szitkozódó
szövegekkel megzavarják az összejövetelt. Nyilvánvalóan nem lehetett egyszerű sem a
lelkésznek, sem a gyülekezet tagjainak elviselni mindezt. Először szép szóval
próbálták csitítgatni az ifjakat, majd amikor ez hatástalan volt, akkor rendőrt
hívtak. Ők a rendőrök jelenlétében azt mondták, hogy nekik joguk van ott lenni! Ez
eddig igaz is, de joguk lett volna úgy viselkedni, ahogyan illik az Isten házában!
Hogy nem Isten Lelke munkálkodott bennük, az nem kérdéses! Milyen furcsa abba
belegondolni, hogy valakinek a templomban való megjelenése, nem biztos, hogy azt
jelenti, hogy Isten Lelke indításából fakad!Persze nem kell nekünk még Rakamazig menni sem, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy ki
mire indulhat fel. Másfél hónappal ezelőtt, egy péntekről szombatra virradó éjszaka
valaki(k) betört(ek) a gyülekezeti termünkbe. Nagyon tudatos betörés volt, hiszen
nem forgatták fel a helyiségeket, nem pakolták ki a szekrényeket, egyszerűen csak a
zárt szekrényeket igyekeztek kifeszíteni és tartalmát megtekinteni. Pénzt akartak
találni, magukkal vinni! Aligha Isten Lelke indította az elkövető(k) szívét erre a
cselekedetre! Két héttel ezelőtt pedig, amikor a templomkert takarítására, és virágültetésre jöttünk
össze szép számmal, történt egy elképesztő eset. Egyik testvérünk teherautója itt
állt a templom és a parókia közötti úton egy rövid időre, hogy a keletkezett
szemetet fel lehessen pakolni. Nem mondom, keskeny az út, de kocsival is el lehetett
férni mellette, ám valaki olyan jó szándékú volt, hogy a bár el tudott menni
mellette kihívta a rendőrséget. A történetnek volt és van további folytatása, de itt
dőlt el minden! Tudjátok mi az elképesztő ebben? Az, hogy húszan voltunk jelen a
templomkert takarításánál, a feljelentő sofőr pedig senkit nem szólított meg, hanem
vette a telefonját és értesítette a rendőrséget! Milyen lélek van az ilyen emberben?
Ez a megoldás? Hogy ha bajom van valakivel, akkor nem szólok neki szemtől szemben,
nem kérem meg, ha tudna is segíteni, hanem azonnal feljelentem? Hol tart ez a világ
– kérdezem ilyen esetekben. Az, hogy ma már semmi sem szent, a fenti esetek is
alátámasztják! Vagy az a gond, hogy a református gyülekezetben összetartanak az
emberek és eljönnek, ha tehetnek valamit a közösségért bármilyen formában? Nem az
Isten Lelke indította az illető szívét, aki a feljelentést tette az egyszer biztos!
Hiszen az Úr arra indítja a szívünket, hogy szenvedjük el egymást szeretetben, hogy
ha panaszunk van egymás ellen, bocsássunk meg egymásnak, hogy szeressük
ellenségeinket. De vannak emberek, akiknek lelkében a tolerancia legkisebb jelét sem
lehet felfedezni!A hívő emberben is lehet persze olyan indíttatás, mely nem kedves az Úr előtt.
Emlékezzünk csak arra az evangéliumi leírásra, amikor Jézus szeretne eljutni
Jeruzsálembe s útja az egyik samáriai falun vezetett keresztül. A tanítványok, mint
előhírnökök jelentik Jézusnak, hogy nem adnak szállást nekik, és erre azt kérdezik:
Kérjünk tüzet az égből, hogy elpusztítsa ezeket? Mire Jézus így szól: nem tudjátok
milyen lélek van bennetek! Meg kell vizsgálnunk, tehát önmagunkat is, hogy milyen
lélek van bennünk, hogy mire indít bennünket az Úr? Egyáltalán engedelmeskedünk-e
Isten vezetésének? Meg tudjuk-e különböztetni az Istentől és a Sátántól jövő
indíttatásokat az életünkben? Lényeges, hogy a lelkünket, a szívünket tisztán
tartsuk. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. Minden féltve
őrzött dolognál jobban óvd a szívedet, mert onnan indul ki az élet. Ismerjük ezeket
az igéket. Vegyük komolyan mindegyiket!Alapigénkből látjuk, hogy egy idegen, egy pogány uralkodó lelkét is arra indíthatja
Isten, hogy jót tegyen, hogy övéinek használni tudjon. Ebből az az üzenet következik
számunkra, hogy egyrészt még az idegen népek uralkodói is az ő kezében vannak!
Másrészt az Isten fel tud használni bárkit arra, hogy akaratát véghez vigye. Círus
perzsa királyról aligha gondolhatták a korabeli zsidók, hogy na majd ő rendezi
sorsunkat! De a népek uralkodói fölött is Úr, a mi mennyei Atyánk! Ezt a történelem
számos pontján megfigyelhetjük. Egyetlen példát említenék még az alapigén kívül. Ez
pedig Jézus születésének helye. Gondoljunk csak vissza: Augustus császár rendelete
miatt kellett Józsefnek és Máriának Betlehembe mennie, és így ott; az
évszázadokkal korábban megjövendölt helyen – született meg a Megváltó. A római
császár csak önmagát nézte, az adófizetők létszámára volt kíváncsi, mégis Isten
tervét valósította meg. Nem tudott róla, de Isten eszköze lett. Istennek gondja van
arra, hogy az ő üdvterve megvalósuljon, és ebben bárkit eszközként használhat.Mindenki lehet Isten eszköze, az Ő akaratának cselekvője. Van, akinél ez akaratlan,
s van, akinél ez akart, tudatos dolog. Nekünk, keresztyén embereknek fontos
feladatunk, hogy tudatosan törekedjünk arra, hogy eszközei lehessünk Urunknak. Ehhez
a napi, rendszeres kapcsolatra van szükségünk vele.Azt is látnunk kell igénkből bár kétségkívül szomorú ezt látni hogy
az idegenek olykor jobban vizsgáznak, mint Isten választottai. Hiszen a választott
nép tagjai azért kerültek fogságba, mert nem számított nekik Isten akarata, aztán
évtizedek múlva egy pogány uralkodó bocsátja haza őket. Vagy emlékezzünk egy másik
esetre, Jónás történetére. Elküldi őt az Úr Ninivébe, mert sok volt ott a bűn, ő
pedig el se akar menni, majd amikor mégis elmegy és meghirdeti, hogy 40 nap múlva
elpusztul a város, kimegy a városon kívülre, és tenyerét dörzsöli, hogy milyen nagy
dolgot fog látni. Azt is látott: megtért Ninive városa valamennyi lakója, az Úr
pedig megbocsátott nekik és nem pusztította el őket. Jónás örült ennek? Dehogy!
Megharagudott Istenre! Nagyon éles tud lenni a kontraszt az Isten és a Sátán
indíttatásának, még a hívő ember életében is!
Még egy dologra figyeljünk oda mai igénk kapcsán: azt olvastuk, hogy
elindultak;mindnyájuk lelkét arra indította az Isten, hogy menjenek el és
építsék fel az Úr házát Jeruzsálemben. Amikor a nép egy része fogságba került,
tetézte a bajokat, hogy a Salamon király által építtetett jeruzsálemi templomot is
lerombolták. Amikor hazatér a nép, akkor fel kellett építeni az egész népet és a
lerombolt templomot is. Úgy gondolom, hogy minden nemzet felépülése ott kezdődik,
amikor közel engedik magukhoz az Istent, amikor közelednek az élő Úrhoz! Minden
nemzet talpra állása azon áll vagy bukik, hogy kell-e nekünk az Isten? A zsidó nép
jó néhányszor megtapasztalta, hogy Isten szerető, gondviselő, kegyelmes Úr, akihez
mindig vissza lehet menni! Jeremiás könyvében olvasható, hogy Isten így bíztatja a
népet: ha meg akarsz térni Izrael, hozzám térj meg! Azaz, ha felismered bűneidet, ha
meglátod, hogy eddig hátat fordítottál neked, de változtatni akarsz, akkor gyere,
hozzám mindig jöhetsz!Testvéreim! Mind magyar nemzetünk, mind más népek sorsa ezen dől el: kell-e az
Isten? El tudjuk-e mondani, hogy szükségünk van az Úrra, mert nélküle mit sem ér az
életünk? Vagy kihagyjuk az életünkből az Istent? Mindkettő meglátszik egy nép
életében! Érdemes megnézni mind az egyes emberek, mind a családok, mind a nemzetek
életét e dologban: ahol kell az Isten, ott áldás van, ahol nem kell, ott ideig-óráig
jónak tűnik a helyzet, de hanyatlás jön el, ez vitán felül áll!Kívánom, hogy legyünk az Isten útján elinduló és azon járni tudó emberek, akik
építkeznek! Mert ez a feladata Isten gyermekeinek! Építeni az Isten országát, ott,
ahová állított az Úr! Kezd meg a családodban és áldás lesz rajta! Ha minden
keresztyén hűségesen elvégezné azt, amit Isten rá bízott, akkor más lehetne ez a
világ! Ne tétlenkedjünk hát, hanem induljunk és építsünk! Ámen

Katona Béla, 2008. június 1. vasárnap