Lekció: Róma 6:6-14.

Textus: 1 Péter 4:1-2.

(Lekció:)
Róma 6:6-14. Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől. Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. Hiszen tudjuk, hogy Krisztus, aki feltámadt a halottak közül, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta. Mert aki meghalt, az meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, aki pedig él, az az Istennek él. Ezért tehát ti is azt tartsátok magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a Krisztus Jézusban. Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedelmeskedjetek kívánságainak. Tagjaitokat se adjátok oda a bűn szolgálatára, hogy a gonoszság fegyvereivé legyenek. Hanem adjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek. Tagjaitokat is adjátok át az igazság fegyvereiként az Istennek. Hiszen a bűn nem fog uralkodni rajtatok, mert nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt éltek.

(Textus:)
1 Péter 4:1-2. Mivel tehát Krisztus testben szenvedett, vértezzétek fel magatokat azzal a felismeréssel, hogy aki testileg szenved, az elszakad a bűntől, hogy többé ne emberi vágyak, hanem az Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét.

KT! - Ebben a világban érdekeink vezérelnek bennünket. S mivel emberből vagyunk – ezért ezek az érdekek még az anyaszentegyház működésére is ráütik bélyegüket. Nekünk pedig ezért kell észnél – és hitnél! - lennünk. Mert nem mindegy, hogy saját, önző érdekeink fognak-e vezetni azon a széles úton, ahol a reklámozott és ígéretekbe foglalt nagy lehetőségek, s az emberi önmegvalósítás látszólagos tágassága válságok sorozatába, s végül halálba szűkül össze – avagy Isten érdekeit szemünk előtt tartva, s megtanulva az Úr Jézus Krisztustól, hogy minket is az érdekeljen, hogy mit mond életünkre a mennyei Atya, vállaljuk annak a keskeny útnak töviseit és terheit, amelyet behatárol az Isten nélkül élő és felettünk is uralkodó világ kénye-kedve; de ez az út végül az Isten beteljesedő szeretetének és kibontakozó új világának mennyei tágasságába torkollik.

Most tehát, idei böjtünk első vasárnapján, mielőtt az Úr szent asztalához járulnánk, ne csak általánosságban valljuk meg, hogy bűnös vagyok én, mert bűnre születtem és mást nem is tehetek – hanem gondoljuk végig: hányszor vitt bűnbe, nyomorúságba, magunknak és másoknak okozott bajba a saját érdekeink követése. S hányszor kellett volna meglátnunk már – de mégis lehunytuk szemünket és elfordítottuk szívünket – amikor Isten elénk próbálta tárni, hogy saját életünk keserű tapasztalatai is megtaníthatnak arra, hogy amit a saját érdekünknek vélünk, az kívülről, a Kísértő szemfényvesztései által reánk lőcsölt hamis érdek csupán. Mert ha komolyan vennénk, hogy saját életünk megőrzésében vagyunk érdekeltek – akkor azon az úton kellene járnunk, amelyről Isten megmondta, s sok jelével be is mutatta, hogy az vezet egyedül az életre.
Ennek ellenére – mégsem én vagyok az egyetlen, akinek az igehirdetései nem nyerik meg mindenki tetszését, sőt tiltakoznak a keserű üzenetek miatt. Hallgassuk meg, hogyan mutatja be Ézsaiás próféta saját népének általános vélekedését az Isten üzenetéről:
Ézsaiás 30:10-11. Azt mondják a látóknak: Ne lássatok! - a látnokoknak pedig: Ne a valóságot lássátok! Mondjatok inkább hízelgő dolgokat, lássatok kedvünkre valókat! Hagyjátok abba ezt a módszert, változtassatok ezen az eljáráson! Hagyjatok békét nekünk Izráel Szentjével!
Igen, KT – ez a világ az Isten módszeréből nem kér! Pedig a mi módszereinkre sem lehetünk maradéktalanul büszkék. Embert tudunk már küldeni a Holdra és vissza tudjuk hozni onnét – de ezek az eszközök eredetileg arra készültek, hogy annyi robbanóanyagot repítsenek a világ legtávolabbi pontjára, amellyel az ellenségnek nemcsak a mosolyát lehet letörölni az arcáról, hanem lakóhelyét is Föld színéről! Kutatjuk a betegségek új gyógyszereit – de ezek a kutatások még az atombombánál is rettenetesebb fegyverek létrejöttét eredményezték. Nem Istennek kellene tehát az Ő módszerein változtatni – azon, hogy Igéjét hirdetteti, bűnbánatra és megtérésre hív bennünket, s Jézus Krisztus által új életet ígér és kínál; hanem nekünk, embereknek kellene változtatnunk azon az eljáráson, amivel hátrahőkölünk Jézus Krisztus neve hallatán, amivel megbotránkozunk az Isten munkáival szembesülve, amivel a Sátánnak adunk helyet, hogy dróton rángasson bennünket – aki a leginkább prüszköl, ha Jézussal és a Róla szóló Igével kell szembe találkoznia.
Pedig van egy, a Bibliában ajánlott, Isten által támogatott „módszer és eljárás” arra, hogy a szívünk ajtaja előtt ólálkodó, s bennünket foglyul ejteni akaró ellenség fölött győzhessünk – s saját, kísértésbe vezető vágyainkon uralkodni tudjunk. Így mutatja be számunkra Isten Igéje a böjtöt.

De ez a böjt nem az a böjt, amit Jézus így jellemez: „...a képmutatók (akik) eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat.” (Mt. 6,16.) Hiszen Ő, aki tudta, hogy sok gonosz lélek nem távozik el az embertől „csak imádságra és böjtölésre” (Mt. 17,21.) így tanított erről: „Amikor pedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van; és Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet néked.” (Mt. 6,17.)
Mi is hát az a Biblia szerint való böjt, amit maga Jézus ajánl a figyelmünkbe?
Emlékezhetünk Dávidra, aki megölette a hettita Uriást, s elvette feleségét, Betsabét – hogyan böjtölt, amikor büntetése részeként megbetegedett az ebből a viszonyból született első gyermekük. Emlékezhetünk, hogyan kezdett böjtöt Józsué és egész Irzáel, amikor a jerikói győzelmet követően egy kicsike városnál, Ai városánál váratlan vereséget szenvedtek. Vagy Jóel próféta rövid könyvére, aki leírja, hogy egy pusztító szárazsághoz társuló mindent fölemésztő sáskajárás miatt hogyan öltöztek zsákruhába a papok, s hívták össze a népet is, hogy együtt könyörögjenek a csapás megszűnéséért. S biztosan emlékezünk Jónás könyvére, amelyet olvasva arra csodálkozhatunk rá, hogy egy idegen város, Ninive bálványimádó népe hogyan szívleli meg az Élő Isten üzenetét, s hirdetnek kemény böjtöt minden köztük élőre. Van tehát olyan böjt, amellyel felelünk arra a lesújtó felismerésre – amit akár a megszólító Ige, akár életünk figyelmeztető jelei tárnak elénk -, hogy önmagamban semmi vagyok, s ha Isten nem állna mellém és nem emelne föl, vége lenne életemnek.
És emlékezhetünk azoknak a böjtjére is, akik, mint Dániel próféta, azért böjtölnek, hogy meghallhassák Isten üzenetét – úgy böjtölnek, mint Illés, aki az angyaltól kapott étel és ital után 40 napig étlen-szomjan igyekszik a Hóreb hegyéig, hogy a szelíd szellő suttogásában meghallja majd a hatalmas Isten felemelő és csodálatos üzenetét. Emlékezhetünk Mózesre, aki kétszer is 40 napig volt étlen-szomjan a hegyen az Élő Isten jelenlétében, hogy megértse, átvegye és elhozza népe számára az Isten által adott Igéket. És emlékeznünk kell végül Jézus Krisztusra, akit a pusztába vitt a Lélek megkeresztelkedésének helyéről, hogy 40 napig tartó böjtben készüljön messiási munkájára – s bizonyítsa a Sátánnak, aki azt hitte, hogy ennyi koplalás már elgyengítette, s immár megkísértheti és legyőzheti őt, bizonyította neki is, hogy ez alatt a 40 nap alatt az Atyával való kapcsolatában erősödött meg annyira, hogy a Sátán kísértései fel sem értek őhozzá!
S Péter apostol is éppen Jézus Krisztus életét tárja elénk, s Őreá hivatkozik, Róla mondja el, hogy Ő is „testben”, azaz emberként és valóságosan szenvedett – s ehhez fűzi hozzá, hogy ha mi is az Ő szenvedésének útját vállaljuk magunkra, akkor mi is elszakadunk a bűntől.

S a bibliai értelemben vett böjtnek ez a központi és sarkalatos üzenete. Gondoljuk csak végig: aki kedves halottja miatt böjtöl: az el kellett, hogy szakadjon attól, akit szeretett. Aki betegség, vereség, sáskajárás vagy egyéb csapás miatt böjtöl, az elszakadt Isten ama áldásától, amit egészsége, magának vagy népének győzelme, jóléte, vágyainak teljesedése jelentett. Aki Isten elé készülve böjtöl, attól kívánja elszakítani magát, ami elfordítaná szívét, félrevihetné gondolatait, rossz felé irányítaná figyelmét. S végül az Úr Jézus Krisztus 40 napos pusztai böjtje mindezt azzal foglalja össze és koronázza meg, hogy megmutatja: az Istenre tekintő, s a saját örömeimtől és fájdalmaimtól is elszakító odaszánás valóban közösséget teremt köztem és az Atya között – híddá válik, ami átnyúlik a bűn szakadéka fölött, de nem én lépdelhetek át rajta győztes mosollyal az arcomon, hogy én vagyok, aki legyőztem a bűnt, hanem a mennyei Atya jön hozzánk, hogy megérintsen és megerősítsen. Kézen fogjon és tovább vezessen azon az úton, amely a szenvedések között kanyarogva ugyan, de mégis Őnála ér majd célba!
S van ennek a szenvedésnek egy felülmúlhatatlan csúcsa: Urunk golgotai keresztáldozata – amikor magára vette bűneinket és helyettünk szenvedte el azok minden jogos büntetését. Erre gondolva fogalmazta Pál apostol a Római levél ama talányosnak ható mondatát: „Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől.” S ez bizony a mi böjtünk beteljesedése is – hiszen Krisztust követve nemcsak a szenvedések útját kell végig járnunk, hanem egyszer reánk is feljő a halál. A Zsidókhoz írt levél ezért mondja erről:
(Zsid. 9:27-28.) „És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik, úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye; másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.”

Azt a reménységet hirdeti mindez, hogy sem életünk, sem halálunk nem hiábavaló: az Isten előtt. Ő jól tudja, hogy a legnagyobb elszakadás, amely e világ idejére nézve mindvégig meghatározza, hogy mi történhet velünk, emberekkel e földi életben, a világ történetének elején megtörtént, amikor Ádám és Éva elszakadtak az Istentől.
Nincs annál nagyobb böjt, mint amiben a világ benne él: elzárva az élet mennyei kenyerétől, megfosztva magát a Szentlélek tüzétől és világosságától, s messzire szakadva az Ige örök életre csobogó, tiszta forrásától. Nagyon nagy böjt ez – s mégsem szerez megtisztulást, megszentelődést, megváltást, sokkal inkább nyomorúságot, bűnt, halált, megítéltetést és kárhozatot!
Ezért tanít így Pál apostol a Rómaiaknak írt levelében:
(Róma 8:13-15.) „Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: "Abbá, Atya!"
Ez a Lélek tud nekünk segíteni, hogy felismeréseinkkel „felvértezzük magunkat” - hogy azt lássuk és ismerjük meg, amit Isten akar mutatni nekünk, és ne azt, amit mi adnánk szívesen az Ő szájába. Ez által a Lélek által tudunk belenyugodni szenvedéseinkbe és tudjuk elfogadni azokat, mint a mennyei Szőlősgazda vesszőket nyesegető metszőkésének vágásait, amelyek nyomán jobban teremhet az életünk. S ennek a Léleknek a munkája segít elszakadni attól a bűntől, amely eddig magától Istentől szakította el szívünket, gondolkodásunkat, cselekedeteinket, egész életünket. S amikor a Lélek által örvendező szívvel és reménykedő lélekkel tudjuk kiáltani: „Abbá, Atyám” - akkor már nem az ellenségünk által szívünkbe csalt emberi vágyak kormányozzák félre életünket – hanem az Isten irántunk való örök és mérhetetlenül nagy szeretetére dobban meg szívünk, s válaszolunk Neki, igaz, hogy csak emberként, homályos látással még és csupán töredékes módon – de már mégis az Istennek élve Jézus Krisztus által.
Ámen!

Miskolczy József

2009. március 1. Böjt I. Vasárnapja - úrvacsoraosztás