Igehirdetések

  2009-04-27 22:19:54
Mert én megtanultam

Fennálló ének: 345: 1.
Főének: 345: 2-4.
Közének: 166.
Ráfelelő ének: 380.
Záróének: 446.

Lekció: Fil. 4: 10-20.
Textus: Fil. 4: 11-13.

Szeretett Testvéreim!
Egy naptári évben olyan sok minden forgathatja fel a mindennapjainkat, hogy megszámolni sem tudjuk. Olyan sok minden késztethet bennünket újragondolásra, elveink, meggyőződéseink megerősítésére vagy éppen elvetésére, hogy mindenkor, minden nap feltehetjük a kérdést magunknak: mit tanultunk? Annyi minden történt, változott – és annyi minden történni, változni fog még ezután is. Ezek megéléséhez és helyretételéhez pedig elengedhetetlen a számvetés. „Mert én megtanultam” – mondja Pál apostol. Miféle tanulás a miénk? Mit tanulunk meg mi?

I.
„Mert én megtanultam” – mondja a nyugtalan lángelme – „hogy körülményeim között elégedett legyek.” Hát valljuk meg, hogy ez nem úgy hangzik, mintha az a Pál mondaná, akit ismerünk: aki bármi más volt, de nem beletörődő, belenyugvó és elégedett, aki mindig égett a vágytól, hogy valahová máshova menjen, hogy a kereszt hatalmát hirdesse. Sok ember elégedett az adott körülményei között, de még nem tanulta meg, hogy természetesen jött. És milyen szegény, bánatos őskövületek – akik így el vannak rejtve a lelki (spirituális) bunkerbe, ahová még véletlenül sem süt be a napfény, semmi sem serkenti őket valamiféle „felelős” életre. Hát Pál apostol ebben az értelemben soha nem volt „elégedett” – sem belenyugvó, sem beletörődő, sem elszenvedő. Az itt használt görög szónak többféle jelentése van. Ezek a következők: 1) vmi elegendő valaki számára, mert elég erős, vagy birtokol elegendőt ahhoz, hogy ne legyen szüksége segítségre, támogatásra; 2) külső körülményektől független; 3) elégedett a sorsával, vagyonával, annak csekély volta ellenére is. Valami olyasmi, mint higgadt, nyugodt, hidegvérű, magán uralkodni tudó. Talán a „belső nyugalmát megtalálta” lenne a helyes fordítás. Az elégedetlen emberek azok, akik nincsenek békében önmagukkal, mivel nincsenek belső erőforrásaik. Életképességük külső tényezőktől függnek elsősorban, és belső erőforrások hiányában képtelenek megtalálni békéjüket. Nem serkenti őket más cselekvésre csak egy sor kis sokk – ez a találkozás, az a dolog, a másik történés. Ők nem felelnek, hanem csak visszahatást gyakorolnak. Olyanok, mint a biliárdgolyók: energiájukat és irányokat az összeütközésből nyerik.
Milyen sokszor lehet ezt tapasztalni. Nem felelni akaró, felelős élet az, amit élünk, hanem valami egészen más. Sokszor nem több, mint visszahatás, anélkül, hogy hatni akarna. Lehetőségeink vannak, amiket olyan sokszor nem használunk ki. Utak, kapuk vannak előttünk, és mi inkább csak sodortatunk az árral, mintsem, hogy választanánk – és persze utána hibáztatjuk a másikat. Ha kalapja van, akkor azért, ha nincs, akkor azért. Ahelyett, hogy a belső békénkre figyelnénk, elveszünk a külsőségekben – nem mintha az nem volna fontos, de sohasem elsődleges, és nem mindent eldöntő. Ami mindent eldöntő, az a belső. Pál apostol tudta ezt. „Mert én megtanultam” – mondja – „hogy körülményeim között elégedett legyek”. Nem érdektelenül belenyugvó, hanem felelő – nem, mint, akit ide-oda húznak-vonnak az események, hanem olyan valakiként, aki ezek létrehozója.
Ez nagy változást jelentett Pál életében, és engedtessék meg, hogy hagy hozzak erre egy példát. Mint térítő, misszionárius megelégedett azzal, hogy úgy fogadja el az embereket, mint amilyenek, és ahol voltak. Milyen sok keresztyén, különösen is, ha szigorú keresztyénekről van szó, szeretnék ráakasztani az emberekre gondolkodásmódjukat, meggyőződéseiket. Csalódottak vagyunk, mert nem a mi nyelvünket, nem a mi zsargonunkat használják, hiszen ők nem azon a módon szemlélik a dolgokat, ahogyan mi tesszük.
Egy író (George Bernard Shaw) mondta egyszer, hogy „a vallás egy hatalmas erő – az egyetlen igazi buzdító erő – csak cimborák azt az egyet nem értitek, hogy az emberig saját vallásán keresztül kell eljutnotok, nem pedig a sajátotokon keresztül”. Sokszor annak a bűnébe esünk, hogy megpróbáljuk rábírni az embereket, hogy fogadják el a mi vallásos szavainkat és kifejezéseinket, amiket lehet, hogy nem is értenek, hiszen soha nem is tanulták, nem is használták, ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni és elfogadni azt, ahogyan ők kifejezik magukat, hogy így csiszolódjunk egymáshoz. Ez persze egy sokkal nehezebb, mindazonáltal sokkal eredményesebb módja az egymás felé való közeledésnek. És persze az egymás felé való közeledésnek is mennyivel eredményesebb módja volna az, ha nem pletyka, áskálódás, és a kibeszélés lenne az útja, hanem az, ha megpróbálnánk megérteni, elfogadni, tolerálni egymást. Bár lehet, hogy bizonyos embereknek ekkor borulna fel a lelki egyensúlya – ha azt, ami volt, azt annak lehet nevezni. De azt gondolom, hogy akkor jó is, ha felborul az a bizonyos ál-egyensúly, ál-béke. Elégedett vagyok és nem aggódó, nyugtalan és védekező – ami egyébként sok esetben a bizonytalanság jele, és nem a saját kifejezéseimhez fogom őket megtéríteni, hanem Krisztushoz vezetni.
És persze az egymás felé való közeledésnek is mennyivel eredményesebb módja volna az, ha nem pletyka, áskálódás, és a kibeszélés lenne az útja, hanem az, ha megpróbálnánk megérteni, elfogadni, tolerálni egymást. Bár lehet, hogy bizonyos embereknek ekkor borulna fel a lelki egyensúlya – ha azt, ami volt, azt annak lehet nevezni. De azt gondolom, hogy akkor jó is, ha felborul az a bizonyos ál-egyensúly, ál-béke.
Pál minden idők legnagyobb evangélizátora volt. Szeretett volna minél több embert megnyerni a keresztyénségnek. Azonban ezzel együtt önmaguk igaz ismeretére is, hiszen így közeledett hozzájuk. Hitte, hogy Krisztus hozzájuk is szólni akar, még akkor is, ha talán nem úgy mondták, amit gondoltak, mint ő. Erre a legjobb példa az, ahogyan az athéniaknak hirdette az evangéliumot (Ap. Csel. 17: 22-34.). Egy költő mondja a gyermekekről, hogy „add nekik a szereteted, de ne a gondolataidat, mert nekik is megvannak a gondolataik”. Persze ez nem azt akarja mondani, hogy ne is mondjunk semmit, ne is akarjunk tanítani, ne akarjunk nevelni, hanem sokkal inkább arról beszél, hogy hogyan tegyük ezt. Ez persze kockázatos, bátorságot és elégedettséget igényel és feltételez, és sokszor túlságosan rettegünk – bízzunk Krisztus erejében, és akkor mi is elmondhatjuk, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem”.

II.
„Mert én megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek” – jegyezzük meg, hogy ez nem egy egyszerű értesülés kérdése. „Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is”. Ez az a tanulási módszer, mely valóban tetthez vezet. Hagy valljam be, hogy az egyik általam nagyra értékelt XX. századi teológus az amerikai Reinhold Niebuhr. Egyszer olvastam vele kapcsolatban egy igen-igen érdekes történetet. Niebuhr egyik tanítványa (Will Herberg), egy zsidó fiatalember volt. Ezt a fiatalembert abban az időben rendkívüli módon vonzotta a marxizmus, egyszer történetesen elolvasta professzora egyik könyvét, és annyira nagy hatást gyakorolt rá annak szellemi meggyőző ereje, hogy teljesen újrarendezte az életét, de nem azáltal, hogy keresztyénné lett, hanem azáltal, hogy azzá lett, ami mindig is volt, és amivé mégsem vált soha: egy zsidóvá. A kapcsolódási pont a mi esetünkkel kapcsolatban az, hogy ő nem pusztán az érdeklődésére nézve olvasott, hanem az életére nézve, és, amikor megfogta, megérintette az, amit olvasott, akkor lábai követték a fejét.
Amikor visszanézünk majd erre az évre, akkor őszintén el fogjuk tudni mondani, hogy az, amit megtanultunk, abból született valamilyen új habitus, életfolytatás, vagy csak egy egyszerű tett, egy egyszerű, de új lépés? Márpedig bármelyik érzés, bármelyik belső tapasztalat, ami nem nyilvánul meg tettekben, nem nyilvánul meg az életünkben, az nem egyszerűen nem jó semmire, hanem még meg is savanyodik, mint a lejárt szavatosságú tej. Márpedig, ha a tej megromlik, akkor bármihez is adjuk hozzá, annak nem lesz jó íze. Éppen ezért ne hagyjuk, hogy, ha megértettünk valamit, ha megérintett valami, ha Istennel és az Ő dolgaival kapcsolataiban megtapasztaltunk valamit, hogy az bennrekedjen, hanem merjünk aszerint élni! Merjük megtenni azt a bizonyos szükséges lépést! Mert „mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem”. Azt mondják, hogy a folyami halak az árral szemben úsznak, hogy több oxigénhez jussanak, és az, amelyiket csak sodorja az ár, az már nem jelent jót. Ne sodortassunk, hanem merjünk úszni, hogy hagy jusson oxigénhez a lelkünk. ! Mert „mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem”.
Pál számára ez nem volt kérdés, hiszen annyi tennivaló volt. Hiszen ez nem egy olyan kérdés volt, hogy hogyan is hozhatna létre eseteket, esetleg kedvező körülményeket, amiben ezt meg tudná élni, hanem, hogy hogyan tud dűlőre jutni azokkal az esetekkel és körülményekkel, amelyeket az élet rótt ki rá. Az élet maga – a mindennapi, a családi, a személyes élet, a közélet – kiált a maga korlátozottságáért, a maga alakításáért, formálásáért. És talán a bővölködő élet még több korlátért, formálásért kiált, mint a szűkölködő, de ez nem azt jelenti, hogy a szűkölködő élet már a szűkölködés miatt szent és sérthetetlen lenne, hiszen ennek is megvannak a maga buktatói. Ilyen esetben is könnyen lehetünk olyan halak, akiket sodor az ár. Nem azért, mert mi döntöttünk úgy, hanem csak egyszerűen azért, mert így alakult. Sokan tudják azt, hogy mit jelent megaláztatva lenni, hiszen ma Magyarországon nagyon sokan küzdenek a minimum minimumának az eléréséért, és egyre többen kerülnek ez alá, és kerülnek az utcára, mert nincs munkájuk, vagy kerülnek az utcára, mert nincs hol lakniuk. Azonban bármelyiket is tapasztaltuk meg, egy biztos: ebből fakadnak a tettek, cselekedetek. Hiszen a hal is a vízben úszik. Mindössze egy valami nem mindegy, mégpedig az, hogy hogyan teszi ezt. Hogyan tette Pál? Erre nézzük meg az ő saját válaszát!

III.
Elérkeztünk a Pál bizonyságtételének a csúcspontjához. „Mert én megtanultam” – mondja Pál – „tudok… mindenre van erőm”. Egyre erősebben hangzik felénk, olvasók felé is az, amivel a felolvasott szakasz zárul: „mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem”. A ma embere talán itt felkapja a fejét, hiszen az eddig gyakorlati dolgok után egy szakadékon átugorva valami misztikus, oda nem illő gondolatba vetjük magunkat teljes mellszélességgel.
„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” Pál nem arról mesél, hogy emberek ereje dolgozik benne. Pál ugyanis azt vallja, hogy „Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük” (II. Kor. 5: 16.). Azt hiszem, méltán mondhatjuk Martin Buberrel, hogy „én megtanultam, hogy az ember nem közeledhet úgy Istenhez, hogy túllépne az emberin, hanem csak úgy, hogy eléri azt”. Vagy legalábbis jó lenne ezt végre az emberiségnek megtanulnia. Mi keresztyének tudjuk azt, hogy ez nem megy másként csakis úgy, ha Istennel kapcsolatunk van. Isten elénk adja a lehetőséget Krisztusban, nekünk élni kellene vele. Ilyen egyszerű… és mégis milyen nehéz!
„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” Nem azért, mert a lélek keskeny kis átjáróin és szűk sikátorain úgy fordulunk Jézushoz, mint egy elsősegélycsomaghoz, vagy baleseti orvoshoz, hogy nagy baj esetén segítsen, mert éppen nincs más kéznél, vagy a hirtelen történt események kiváltottak egy olyan reakciót, hogy rögtön a baleseti rendelésre kell mennünk. Tegyük ezt azért, mert tudjuk, hogy Isten akarata és célja elérhetőek mindazok számára, akik Krisztus irányítása és vezetése alatt akarnak élni.
Mennyivel meggyőzőbb lenne keresztyénségük és bizonyságtételünk egyaránt, ha ezt valóban hinni tudnánk, ha valóban e szerint tudnánk élni! A Krisztus ereje minden forrása az életünkben. Milyen választ tudunk mi egyénenként, gyülekezetként, egyházként adni arra a kérdésre, amit igeszakaszunk feltesz nekünk? Mi a mi válaszunk arra, hogy megtanultuk-e? A válaszadás és az újbóli döntés nem kötelesség, de lehetőség. Éljünk vele!
Ámen.

Turcsik Ferenc

Látogatóink száma a mai napon: 10259
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57508807

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat