None

KIÚT A STRESSZBŐL

Alapige: Lk 10, 38-42

“Amikor továbbhaladtak, Jézus betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Márta pedig teljesen lefoglalta magát a sokféle szolgálattal. Ezért előállt Márta, és így szólt: “Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!- Az Úr azonban így felelt neki: “Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre: Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.-


Imádkozzunk!

Köszönjük, neked mennyei Atyánk azokat a perceket, amiket elkészítesz nekünk a veled való közösségben. Köszönjük, hogyha már tapasztalhattuk, hogy üdítő, jó dolog a te közeledben lenni, hogy olyan ajándékokat adsz nekünk sokszor, amikre nem is gondolnánk, amiket kérni sem merünk tőled. Olyan találékony szeretettel tartod számon életünk dolgait és szükségeit, ahogy azt senki ember nem lenne képes.

Megvalljuk, hogy azért vagyunk itt sokféle feladatunk és intézni valónk ellenére, mert várjuk, kérjük tőled, hogy igéd által újíts meg minket!

Szólj hozzánk úgy, hogy Szentlelked tegye érthetővé, befogadhatóvá számunkra gondolataidat. Uram, kérlek, hogy az én egyszerű, bukdácsoló szavaimat és gondolataimat is formáld a te gondolatiaddá és a te szavaiddá! Ne legyen közöttünk olyan, aki ne találkozna veled.

Köszönjük, Urunk, hogy lelki áldásokat készítettél nekünk ma estére is. Hálát adunk ezekért. Kérjük add mindannyiunknak, hogy átvehessük tőled ajándékaidat. Jézus nevéért, hallgass meg minket!

Ámen.

Igehirdetés

Vizsgaidőszak van, ezt az ifjabb korosztályból valóknak vagy olyanoknak, akiknek fiatalabb korú van a családjában, nem kell különösebben taglalni. Nem tartozik a kimondottan örömteli időszakaik közé. Bő egy-másfél hónapon keresztül sok tanulás és izgalom jellemzi ilyenkor az ember életét.

A múltkor valaki egy sikertelen vizsga után keseregte: két hetet szántam erre a vizsgára. Életemben még ennyit nem tanultam, és egyszerűen nem tudom, hogy hogyan lehetne még jobban, elmélyültebben elsajátítani ezt az anyagot? Nem tudom, hogy mi értelme volt annak a munkának, amit ebbe fektettem?

Egy másik emlékem nem az iskolapadból való, de szintén hasonló, feszített élethelyzettel kapcsolatos. Mielőtt a Buda-hegyvidéki Gyülekezetben, előző helyemen szolgálatba álltam volna, akadt néhány szabad hónapom a nyáron. Szerettem volna valami elfoglaltságot találni, és így egy nemzetközi tanácsadó cégnél kötöttem ki, mint tolmács. Nem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák, de örültem, hogy van valami munkám. Egészen megdöbbentő volt közelről megismerni az ott dolgozók életét és beosztását. Nagyon jól kerestek az akkori viszonyok szerint, és még ma is kiemelkedő fizetés lenne, amit kaptak. Ennek az ára azonban az volt, hogy a normális rend szerint reggel nyolctól este nyolcig dolgoztak - ez volt a pihenő szakasz. Amikor pedig a felpörgetettebb része jött egy-egy munkafolyamatnak, akkor sokszor hajnali kettőig, háromig, négyig bent voltak, és reggel nyolckor kezdtek újra. Azt mondták a kollégák, hogy ezt két-három évig lehet így bírni, utána kiég az ember, esetleg szívinfarktust kap, vagy ha nem, akkor egészen egyszerűen nem bírja tovább. Döbbenetes, hogy ezek között a munkatársak között családosok is voltak, és azt hiszem, nem kell különösebben fejtegetni, hogy milyen családi életet lehetett így élni.

Néhány éve kisiskolásokkal beszélgettem arról, hogy az egyik tanítóbácsi milyen komolyan veszi a tantárgyát. Annyira, hogy amikor elkezdődik az óra, tudják, hogy jön a szokásos, óránként ismétlődő röpdolgozat. Ám a dolgozatokat általában csak az osztálynak kis hányada tudja megírni sikeresen. Aki nem rakja le abban a pillanatban a tollat, amikor kell, azonnal egyest kap.

Ráadásul ez nem egy kimondottan fontosnak ítélt tárgy volt, csak egy az iskolai tantárgyak közül. Döbbenetes volt, ahogy ezek a kis emberkék arról beszéltek, hogy gyomorgörccsel mennek be az órára, rettegnek tőle. Két hónapja kezdődött az év, és már a fél osztály bukásra állt, és mi lesz ebből?

Az a világ, amiben élünk, sokszor hasonló élményektől terhes. Talán valaki nem jár iskolába már, s nem is a munkahelyén él át ilyeneket, de mindannyian látjuk, és a saját bőrünkön is tapasztaljuk, hogy egy megállni nem akaró, mókuskeréknek tűnik sokszor az élet, és olyan stressz-helyzetekbe kerülünk, amiket úgy tűnik, nem tudunk kivédeni. Stressz alatt az a nyomás értendő, ami bármilyen okból az ember életét egyre nagyobb erővel szorítja össze. Azt hiszem, hogy ez a fogalom a legtöbbünk számára sajnos nagyon is ismerős.

Ám nem csak így lehet különböző stressz helyzeteket megélni. Régebben beszéltem olyan lelkész kollégámmal, aki arról panaszkodott, hogy a sokféle ellátandó szolgálata miatt úgy érzi, hogy a családi élete gyengül és romlik napról napra. Nem tud minden fronton helytállni. Állandó belső harc zajlik benne, mert próbálna jó férj, édesapa, lelkipásztor, mások számára is elérhető ember lenni, de úgy érzi, hogy ez nem megy.

A társadalom, amiben élünk, nem hogy csökkentené ezt a stresszből eredő nyomást az életünkön, hanem sokkal inkább növeli. Erről szeretnék röviden a felolvasott történettel kapcsolatosan szólni.

Az elvárások, amik körülvesznek, és nemcsak kívülről, hanem legtöbbször belülről megfogalmazódnak bennünk is, és amiket mi támasztunk másokkal, és saját magunkkal szemben, nagyon gyakran azt szülik, hogy az életet - de elsősorban saját életünket - különböző teljesítmények összegeként látjuk. Teljesítménykényszer alakul ki bennünk, és ezt sulykoljuk már szinte az óvodától elkezdve a gyerekeinkbe is. Ebben élünk, ez tűnik természetesnek, de ezzel együtt járnak sokszor a kudarcok is.

Nem véletlen, hogy Magyarországon világviszonylatban is kiugró az öngyilkosságok statisztikai mutatója. Az sem, hogy ma már ez a szó, hogy “depresszió-, a legtöbb embernek mond valamit, és nem is csak a TV híradóból, hanem személyes tapasztalatból. Olyan környezetben élünk, ami sajnos rátelepszik a ma embere életére sok tekintetben.

A teljesítménykényszer szüli a stresszt, azt az állandó pörgést, hogy nagyon sok ember soha nem tud százszázalékosan ott lenni, ahol éppen fizikailag tartózkodik. Nem tud arra figyelni, akivel beszélget, arra a munkára összpontosítani, amire éppen kellene, mert mindig már a következő jár a fejében, és ennek következtében fontos dolgok maradhatnak ki az életéből, és fontos lehetőségeket szalaszthat el.

Többféleképpen élhetünk ebben a mai, Isten nélkül élő társadalomban. Vannak, akik a munkamániát választják, ami ugyanolyan kényszerré lehet egy idő után, mint sokfajta függőség. Amikor már valaki esetleg le is szeretne állni, de nem tud. Más pedig a teljes elzárkózást választja. Nem érdekli, hogy mi lesz, majd csak lesz valahogy. “Nekem ne akarják megmondani, hogy mit csináljak.- Belülről - talán ő maga sem tudja, de - őrli magát sok minden miatt.

Három szereplője van az előbb hallott bibliai történetnek, üzenetnek. Rajtuk keresztül nézzük meg, hogy egy ilyen helyzetben, ami bizonyos értelemben stressz-helyzet, milyen válasz adható?

Az első, akit nézzünk majd meg: Márta, a második: Mária, a harmadik pedig Jézus. Márta meghívja magához Jézust, aki éppen a falujukon megy keresztül. Jézus - ez eléggé meglepő, a kor szokásait ismerve - elfogadja a meghívást. Nagyon szokatlan Jézus korában, hogy egy rabbi, egy tanító, egy férfi elfogadja egy ismeretlen nőnek a hívását a saját házába. De Jézus mégis igent mond Mártának.

Azért fontos erre mindjárt a történet elején felfigyelnünk, mert ez különösképpen is kiemeli azt, amit Jézus mindig, újra és újra hangsúlyoz, hogy Ő nem csak egyesekhez jött el. Ő nem csak egyesek, hanem mindenki számára szeretné érthetővé tenni Isten országának örömhírét. Azoknak is, akik az adott társadalomban lenézettek. Azoknak, akik esetleg magukat is lenézik. Jézus szemében mindannyian ugyanannyira fontosak vagyunk. Erről is szól ez a történet.

Meghívja Márta a saját házába Jézust, ott van a testvére Mária is. Lázárról, a harmadik testvérről nem olvasunk, talán nem tartózkodott éppen otthon ekkor. Elkezdődik a vendégség. Márta sürög-forog, behoz egy kis innivalót, ennivalót, mindent úgy intéz, hogy kényelmes legyen. Mária pedig nem vesz részt a sürgölődésben.

Márta egyszer csak megelégeli ezt a helyzetet. Mária ott ül és hallgatja Jézust, ő meg egyedül kell, hogy mindent csináljon. Meglehetősen szokatlan módon a vendéget - Jézust -, kéri fel ítélőbírónak ebben a helyzetben. Nyilván azt gondolja, hogy Jézus neki ad igazat, és azt mondja majd, hogy Mária, tényleg megemberelhetnéd magad egy kicsit. Látod, hogy mennyi mindent tesz a testvéred.

Jézus válaszából azonban több minden is kiderül. Először nézzük, hogy mi derül ki Mártára nézve. Jézus nem mondja azt, hogy Márta, amit csinálsz, az teljesen értelmetlen. Nem arról szól ez a történet, hogy aki aktívan él ebben a világban, elfoglalt, vagy a naptára napról napra betelik, az rossz dolog. Szó sincs erről. Az irgalmas samaritánus történetét így fejezi be Jézus, a 37. versben: “Jézus erre ezt mondta neki: menj el, és te is hasonlóképpen cselekedj!- Ez a vers előzi meg közvetlenül történetünket.

Jézus nem a teóriák, nem az elméletek embere, de arról beszél Mártának itt, és erről szeretne beszélni velünk ma, hogy a teóriáknak, az elméleteknek, a figyelésnek, a csendnek, sőt a gyakorlatnak is megvan az ideje. Nem jó összekeverni egyik alkalmas időt a másikkal.

Amit tehát Márta tesz, az Jézus szerint egyrészt helyénvaló, másrészt pedig fontos szolgálat. Nem rossz dolgokat tesz itt Márta, hanem fontos és jó dolgokat.

Sokszor találkozunk a Szentírásban olyan történetekkel, amikből nyilvánvaló, hogy a tanítvány, a Jézust követő ember sorsa sosem az otthonülő malmozás. Aki figyel Jézusra, soha nem kell, hogy hiába tegye fel hosszabb időn keresztül magának a kérdést, hogy vajon mi végre is vagyok itt, ezen a világon? Semmi értelme nincs az életemnek. Jézus bőséggel ellátja feladattal az övéit.

Ez a történet arról szól, hogy a feladat nem kerülhet a feladatot adó gazda elé. A feladat fontossága nem múlhatja felül a feladatot adó fontosságát. Márta annyira igyekezett szolgálni Jézusnak, hogy nem hallgathatta Őt.

Nem tudom, hogy érezzük-e az ellentmondást ebben? Meghívok valakit vendégségbe, és annyira szeretném, hogy jól érezze magát, hogy éppen csak időt nem tudok vele együtt tölteni. Valami nincs rendjén. Egészen biztosan jóindulat, szolgálat iránti vágy, és Jézus iránti szeretet volt Márta szívében, de mégsem működött jól az, amit tett.

Mit csinál Mária? Mária Jézus lábánál ül, és hallgatja az Urat. Itt megint csak az eredeti helyzetet alapul véve érdemes arra figyelnünk, hogy odatelepszik egy ismeretlen nő Jézus lábához. Amikor pedig ez a tanítványi figyelemnek volt az aktusa. A lábhoz való odatelepedés a tanítvány-mester viszonyt tételezi fel, ami itt nem állt fenn. Egy nőt soha, semmilyen rabbi nem fogadott volna be a tanítványai közé. Jézus mégis elfogadja. Itt hadd utaljak vissza az előbbiekre, hogy Jézus mindenkit, aki hozzá megy, magához fogad. Mária ott ül, és hallgatja Jézust, figyelve mindazt, amit Ő tanít.

A Lukács 11, 28-ban, amikor előtte azt mondja neki egy asszony, hogy boldog az az anyaméh, amely téged hordozott, beszél arról Jézus, hogy “Még boldogabbak azok, akik hallgatják az Isten beszédét, és megtartják azt.- Boldogok, akik hallgatják az Isten beszédét, és megtartják azt. A hallgatásnak, az igehallgatásnak mindig úgy van értelme, hogyha abból cselekedetek következnek. Nincs értelme úgy csendességet tartani, istentiszteletre járni, keresztyénnek lenni, hogyha ez nem eredményez konkrét lépéseket, döntéseket, cselekedeteket az ember életében.

Érdekes, hogy az eredeti szöveg nem azt írja, hogy Mária ott ül, és figyeli Jézus szavait vagy beszédét, hanem azt, hogy ott ül Jézus lábánál, és Jézus igéjére figyel. Nem ugyanaz a kettő. Különböző vallásos beszédekre figyelni, vitákba, mindenféle szövevényes fejtegetésbe belemenni sokszor időpocsékolás. De amikor Jézus szól valakihez, annál nem lehet fontosabb. Miért? Azért, mert tőle tudom meg, hogy mi a feladatom, és hogyan kapok erőt hozzá. Ő mond el mindent, ami igazán fontos az életemre és a körülöttem élők életére nézve.

Talán úgy érzem, hogy kaptam bizonyos feladatokat már, de lehet, hogy az Úr ki akarja egészíteni, amit eddig mondott, vagy szeretne valami újat üzenni. Milyen furcsa lenne - képzeljük magunk elé a helyzetet -, hogyha hívatna valakit a nagy cégnél főnöke, és azt mondaná: “szeretnék veled a munkádról beszélni-. Mire ő visszaüzenne így: “ne haragudj, most nem mehetek, olyan sok munkám van, de majd esetleg két nap múlva találkozunk. Ilyen nincs. Ha a főnököm hív, akkor megyek. Lehet, hogy meg akarja változtatni, másnak akarja adni a munkát, esetleg segíteni szeretne. Ő tudja, hogy mi a célja a beosztottjával.

A tanítvány léte, a Jézus igéjére, szavára való hallgatásban gyökerezik. Ettől tanítvány valaki. Ezt jelenti Jézust követni. Odafigyelek arra, amit Ő mond, és elindulok megtenni. Hogyha valakinek az életét nem ez jellemzi, akkor nagyon könnyen válhat még keresztyénként is céltalanná. Ezt pedig pörgéssel, állandó tevékenységi kényszerrel leplezi, és éppen csak azt nem tudja, hogy miért is teszi mindazt, amit tesz.

Amikor valaki a fülét elfordítja Jézus szavaitól, akkor következik be, hogy megnövekszik az aggodalom a szívében. Figyeljünk itt Mártára! Egy idő után elege lett abból, hogy ő csinál mindent. Óriási teher nehezedett rá, senki nem segített neki. Ez az ember ebben a pillanatban nem volt a helyén. Ha a helyén lett volna, akkor nem így viselkedik és beszél.

Vegyük nagyon komolyan, hogyha görcsök vannak az életünkben, félelmek a szívünkben, ezek nem Isten által helyeselt dolgok. Nem kell ezekkel együtt élnünk. Nem arról beszélek, hogy mikor az ember bemegy vizsgázni, akkor esetleg kicsit lazít a zakóján, mert melege lesz. Ez természetes. Az viszont nem, hogy valaki depresszióval, különböző komplexusokkal, kényszerképzetekkel él együtt, semmifajta célt nem lát maga előtt, teszi a dolgokat, csak éppen azt nem tudja, hogy miért. Ezek nem normális dolgok a Szentírás szerint, és nem kell, hogy így legyenek.

Ez a történet elsősorban nem Mártáról, és nem is Máriáról szól, hanem Jézusról. Nem az a végső kicsengése, hogy milyen ügyes volt Mária, mert felismerte, hogy mit kell csinálni, és milyen kis butuska volt Márta, mert ő nem ismerte fel. Ez a történet arról szól, hogy Jézus az egyetlen fontos az életben, akiből, akitől minden következik és kiindul. Erről beszél Jézus. Mária az én beszédeimet hallgatja, tehát a legfontosabbhoz ragaszkodik. Hozzám ragaszkodik. Amit te csinálsz Márta, az nem rossz, de nem a helyén, nem a megfelelő időben teszed. Most nem ezt kellene csinálnod.

Jézus, amikor a szolgálatát végezte ezen a földön, nagyon komolyan vette, hogy Isten, amikor a törvényt adta nekünk, embereknek, ezzel adott egyfajta használati utasítást is az életünkre nézve. Értsük jól! Sok mindent elmondott például azzal kapcsolatban, hogy az életünk különböző dolgai mikor vannak a helyükön, és mikor nem. Ennek többek között része volt a hetedik nap megszentelése is.

Jézus, aki Isten Fiaként volt itt a földön, komolyan vette, hogy Isten nem ledarálni akar bennünket, hanem felhasználni. Hogyha valaki Istennek áldozza az életét, az szükségszerűen nem jelenti, hogy tönkre is tegye magát. Egy tönkrement élet nem tudja Istent dicsőíteni. Ez nem azt jelenti, hogy adott esetben Isten nem fogad el, illetve nem kér áldozatokat valakitől, de azokat Ő mondja, mutatja meg annak az idejét. Ha valaki teljesen alkalmatlanná teszi magát arra, hogy Isten használja őt, akkor áldozatnak sem jó, vagy nem olyan mértékben, mint ahogy az lehetséges lenne.

Jézusról sokszor olvassuk - és itt csak néhány utalást szeretnék mondani erről -: komolyan vette, hogy az ember nem csak kenyérrel él, de kenyérrel is él. Ennie is kell. Amikor például szombaton kalászt tépett a tanítványokkal, ahogy erről a Márk 2-ben olvasunk.

Tudta, hogy a világ összes terhe rá fog nehezedni, hogy az Isten országának az evangéliumát csak rajta keresztül ismerhetik meg az emberek. Hihetetlen súlyú dolgok voltak ezek. Mégis szakított időt arra, hogy csendben legyen, és elvonuljon. Ahogy erről pl. a Lukács 4-ben olvasunk, amikor negyven napra elvonul a pusztába.

Képzeljük el, ha ma valaki azt tanácsolná egy fontos embernek, hogy negyven napra menjen el, és legyen csendben. Azt válaszolná, hogy ez lehetetlen, tele van a naptára. Esetleg, ha fél évvel későbbre keresünk egy fél órát, akkor tudunk beszélgetni majd néhány szót, de negyven nap, ez viccnek is rossz.

Melyikünk meri azt állítani, hogy fontosabb feladata van, mint Jézusnak? Nem kérem, hogy jelentkezzen, de vizsgáljuk meg jól magunkat. Ha azt mondjuk - s reménység szerint azért van bennünk némi önkritika -, hogy nem fontosabb a feladatunk, mint Jézusé, akkor miből gondoljuk, hogy amit teszünk, az olyan pótolhatatlan? Szükségünk van a csendre is.

Jézus komolyan vette, hogy szüksége van időnként a pihenésre is. Amit megint csak nem szokás ma figyelembe venni. A Márk 4, 38 ír erről például. Komolyan veszi Jézus azt is: kell, hogy elvonuljon és imádkozzon, beszélgessen az Atyával. Megkérdezze az Atyát. Ő azért válhatott a számunkra tökéletes, Istenhez vezető úttá, mert a maga életében megélte százszázalékosan, amit az Atya neki mondott. A Luk 4,42, és a Márk 6, 46 számol be róla, de több más hely is megemlékezik erről a Szentírásban, és Jézus komolyan veszi, hogy az ember életében vannak bizonyos határok, amiket tiszteletben kell tartani, amíg maga Isten nem hatalmazza fel: “lépd át ezeket a határokat-. Akkor pedig gondolkodás nélkül átlépi. A kereszt nem olyan dolog volt, amit bárki is szívesen vállalna el. Ám akkor, annak volt ott az ideje. Előtte viszont annak, hogy Ő három évig taníthasson, és ne essen össze fél év után, mert nem evett, nem pihent, nem tudott az Atyával beszélgetni.

A legtöbben talán tisztában vagyunk annyira az autó felépítésével, hogy tudjuk: a motor egy bizonyos fordulatszámon működik, és hajtja az autót, pontosabban ez forgatja a tengelyt és a kerekeket. Van egy optimális fordulatszáma minden autónak. Hogyha egy kocsiban van fordulatszámmérő, akkor bizonyos fordulatszámon felül van egy sárga, majd egy piros csík, ami azt jelzi, hogyha odáig pörgeti az ember a motort, vagyis úgy nyomja a gázt, hogy olyan gyorsan pörögjön, akkor az rövidebb, hosszabb távon a motorban komoly károkat tehet. Mindenki előtt világossá válik, hogy nem lehet úgy indulni, közlekedni nap mint nap a városban, hogy tízezerig pörgeti a vezető a motort, mert két nap után ki lehet dobni, használhatatlan lesz az autó.

Értjük és elfogadjuk mindennapi használati tárgyainkkal kapcsolatban, hogy rendeltetésszerűen kell a dolgainkat kezelni, csak éppen a saját életünkre nézve olyan nehéz ezt elfogadni. Mi mindig jobban tudjuk. Ez olyan, mintha mi akarnánk egy autógyártó cégnek elmagyarázni, aki kitalálta, megtervezte, tesztelte, hogy hogyan kell egy autót használni. Miért nem hisszük el, hogy a mennyei Atya, aki kitalált, megtervezett, és aki életre hívott bennünket, világosan és egyértelműen közli mindig velünk, hogy mi az, amit el tudunk hordozni, és mi az, ami nem a mi feladatunk.

Nem minden a mi dolgunk, viszont van, ami csak ránk bízatik. Ígéretünk van arra, hogy Isten nem hagy minket jobban megterhelni, mint ahogy azt mi elhordozhatnánk. Komolyan vesszük-e ezt? Ha éppen vizsgaidőszakban vagy, egy nehéz családi esetleg munkahelyi helyzetben vagyunk, elhisszük-e, hogy ami Istennek kedves, ahhoz Ő ad nekünk erőt, türelmet, kitartást, békességet. Csak az olyan dolgokba lehet tönkremenni, kiégni, megcsömörleni, ami nem Istentől jön. Ismét mondom: Isten előtt áldozatként, adott esetben elégni más, mint tönkretenni az életet. Az egyikre Isten indítja az embert, a másik pedig Isten akaratával ellentétes.

Szeretnék három kérdést feltenni. Pontosabban három kérdéskört érinteni befejezésképpen. Az egyikhez két kérdést is fogok feltenni. Amikor majd csendben maradunk, és magunkban imádkozunk, legyenek ezek is szempontok, amik segítségével Isten előtt megvizsgáljuk az életünket, a szívünket.

Az első kérdés: Mik azok a dolgok jelen pillanatban, amik leginkább kitöltik az életünket és a gondolatainkat? Mi az, ami igazán lefoglal, elfoglal engem?

Második kérdés: Hogyan viszonyul mindaz, amit teszek, és ahogy felépítem az életemet ahhoz, amit Jézus eddig értenem engedett az Ő igéjéből? Arra alapul-e, vagy van olyan része, ami esetleg nem, vagy éppen teljesen másképpen épül fel, mint ahogy ezt Ő szeretné.

A harmadik kérdés: Vajon azoknak a dolgoknak, amikkel foglalatoskodom, most van-e itt a ideje? Mindegyiknek most van-e?

Kérjük Isten Szentlelkét, hogy Ő segítsen őszintén és egyértelműen válaszokat adnunk ezekre a kérdésekre, és kérjük azért is az Úr Lelkét, hogy adjon nekünk engedelmes szívet, hogy ne csak hallgatói, de hadd legyünk megtartói is az Ő igéjének. Jézus a mi életünkben is megcselekszi azt, amit megcselekedett akkor, 2000 éve is, oly sok embernek az életében, és azóta is, folyamatosan. Felszabadít és megszabadít bennünket minden teher és kötözöttség alól, a félelemnek, céltalanságnak, a túlpörgésnek, a túlzott fontosság tudatának, sok mindennek a terhe és nyomasztó ereje alól.


Imádkozzunk!

Úr Jézus, szeretnénk tőled most azt kérni, hogy taníts minket a te életed példáján keresztül, hiszen olyan sokszor fogalmunk sincs, hogy éppen mit kellene tennünk. Olyan sokszor úgy tűnik, hogy nincs választási lehetőségünk, mert ha ki akarjuk fizetni a számláinkat, ha el akarjuk tartani a családunkat, ha be akarjuk fejezni az iskolánkat, akkor nincs megállás.

Köszönjük, Urunk, hogy te példát adtál nekünk arra, hogy mit jelent az Atya akaratát kérdezni és követni. Olyan jó látnunk azt, hogy te nem sémákban gondolkodtál. Te mindig szabad voltál arra, hogy az Atya mást mutasson neked, mint amit te gondoltál jónak.

Taníts bennünket arra, hogy igazat tudjunk és akarjunk adni neked, bármit is mondasz. Kérünk, Urunk, hogy most mutass majd rá az életünkben minden olyan pontra, ami fölöslegesen terhel, gyengít bennünket. Bocsásd meg, hogy olyan sokszor összekeverjük az áldozatot az életünk tönkretételével. Olyan sokszor nem vesszük komolyan, hogy a mi életünk és testünk a te Szentlelkednek a temploma kellene, hogy legyen. Olyan sok mindent építgetünk, csak éppen a te templomodat hagyjuk sokszor leromolni.

Kérünk, Urunk, gyülekezetünk minden tagjáért: kicsikért és nagyokért egyaránt. Kérünk azokért, akik most, ezekben a hetekben vizsgákra készülnek, adj nekik erőt és bölcsességet a készüléshez és a vizsgákhoz egyaránt.

Add Urunk, hogy megértsük a te akaratodat, hogy mit kell, és mit nem kell tennünk. Kérünk, minden olyan testvérünkért, aki betegséggel küszködik, vagy betegségből épül. Így különösképpen is kérünk, Urunk, hogy Cseri Kálmán lelkipásztor testvérünket te építsd és erősítsd, te áldd meg őt továbbra is erővel, bölcsességgel.

Kérjük Urunk, hogy te vigasztald a gyászolókat. Te legyél az itt maradott hozzátartozóknak az erősítője. Kérünk, hogy a te igéd terjedése szerte a világon mozdítsd elő, és azokat, akik ebben a munkában szolgálnak, te védjed és oltalmazd. Kérünk, hogy vésd be a szívünkbe, hogy nem az a fontos, amit mi annak gondolunk, hanem az, amit te tartasz fontosnak.

Add Urunk, hogy az életünk így lehessen értelmes, a te szempontodból jelentőségteljes. Hadd tegyük azt, ami te vársz tőlünk. Úr Jézus, a te nevedben kérjük ezt az Atyától.

Ámen.

Pasarét, 2003. január 23.
(csütörtök)