None

Imalista

Mózesnek, az Isten emberének imádsága
Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Térj vissza Uram! Meddig késel? És könyörülj a te szolgáidon. Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vigadjunk minden mi időnkben. Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, az esztendőkhöz képest, amelyekben gonoszt láttunk. Láttassék meg a te műved a te szolgáidon, és a te dicsőséged azoknak fiain. És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mirajtunk, és a mi kezünk munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!
(Zsolt 90, 12-17)


A kilencvenedik zsoltár első részének összefoglalása ez: “térjetek vissza, embernek fiai-. Isten megszólítja az embert, hívja, hogy térjen Hozzá. Az kezd el imádkozni, aki meghallotta ezt a hívást, Istennek a megtérésre felszólító szavát. Lássuk, hogy a megtérő ember hogyan imádkozik. A zsoltár második része egy hét kérést felsoroló ima-lista.
Az első kérés így hangzik: “Taníts minket...-. A megtérő ember észreveszi, hogy van tanulnivalója. Amíg meg nem térünk, elég nekünk a saját bölcsességünk; addig úgy beszélünk, mintha mi lennénk az idő gazdái - mint akiknek még van elég hátra. Aki Isten kegyelméből meghallja a megtérésre hívó szót, meglátja, hogy ez nem így van. Rossz volt az eddigi matematikám és időszámításom. Eddig úgy számoltam, hogy van még elég időm. És mivel van elég, halogathatom a megtérést. Aki a megtérést halogatja, az voltaképpen az Istent vádolja késlekedéssel. Jézus egyik példázatában az úr elutazása előtt a gonosz szolgára bízza a háztartást. A szolga elkezd dorbézolni, részegeskedni, és azt mondja: “halogatja még az én uram a visszajövetelt-. De valójában ő maga halogatja a megtérést. Mi rontja meg a számításainkat? A bűn. Nem igaz, hogy nem tudunk számolni - egyszerűen nem akarunk Isten szerint számolni. De aki meghallja Isten szavát, azt mondja: “taníts engem, Uram, mert teljességgel rosszul számolok nélküled - taníts számolni azzal, ami eltelt; taníts elszámolni a napjaimmal!-. Az internetes hálón kaptam egyszer egy írást; így kezdődött: “Elveszítettem egy napot - semmisnek nyilvánítom. Elvesztegettem egy hónapot az életemből - semmisnek nyilvánítom. Aki megtalálja, úgyse tud vele mit kezdeni-. Hogyan számolok el az időmmel, eddigi napjaimmal? Vajon az Isten matematikája szerint? Vagy pedig a halogató gondolkozással: “ej, ráérek arra még-? Ha nem Isten szerint töltöttem el, hanem ellötyögtem, elücsörögtem - vagy a kocsmában, vagy máshol - az időmet, gondolom-e: “ó, van még elég napom-? Aki meghallja az Isten szavát, azt mondja: “taníts, Uram, mert ha nem, olyan leszek, mint a tanulatlan tulok- (más szóval ökör). Miért tanítson az Isten? Hogy bölcs szívhez jussak. És mi ez a tanulás? Mikor tanulok helyesen? Akkor, amikor a legtávolabbi pont, amelyikhez elmegyek, a mai nap. És nem a holnap. Amikor nem iszom előre a medve bőrére; amikor nem mondom, hogy a holnap az enyém, mert nem az enyém. Isten igéje azt mondja, hogy egyedül a mai nap a miénk. “Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket-. A holnap nem az enyém, nem a miénk. Tervezgethetünk; de Jakab apostol azt mondja, hogy minden tervezés bolondság, ha nem teszem hozzá: “ha Isten is úgy akarja és élünk-.
A második kérés az ima-listán: “Térj vissza, Uram!-. Milyen különös - az Isten azt mondja: “térjetek vissza, embernek fiai-. És aki megtér, mit kér? “Térj vissza, Uram!-. Két kép jött elém, amikor ezen gondolkoztam. Az egyik kép: a szülő megy a gyermekével, s a gyermek megmakacsolja magát, lecövekel, nem akar továbblépni. Ekkor a szülő azt mondja: “jó, akkor maradj ott; én megyek tovább-. Mi történik ekkor? A gyermek átérzi, hogy nem jó, amit csinál; de úgy megkeményedik, úgy megmakacsolja magát, hogy nem tud továbbmenni. Hiába hívja a szülő. De egyszercsak azt mondja a gyermek: “apa, gyere ide-. Úgy néz ki, hogy az apja hagyta ott őt, de valójában ő nem ment az apjával. S annyira belegabalyodik önmagába, hogy csak egy lehetősége marad: felkiáltani - “apa, gyere ide hozzám!-. “Térj vissza, Uram-. Aki meghallja az Isten szavát, az felismeri: “a magam erejéből megtérni sem tudok; egy lehetőségem van csak - felkiáltani-. A másik kép, ami eszembe jutott, egy házasság keretében játszódik. Az egyik fél hűtelen, a másik viszont úgy dönt: “én távozom-. Egy idő után a hűtelen fél megbánja ezt és így szól: “térj vissza hozzám-. Ő volt hűtlen; és mégis azt mondja: “én nem vagyok méltó kérni, hogy engedj engem hozzád, de te gyere vissza hozzám!-. Vajon nem méltó-e, hogy én is így kiáltsak az Úrhoz? Nagyon gyanúsak azok a megtérések, amelyekben nem számolunk azzal, hogy milyen nagy is a mi bűnünk. Gyanús az a megtérés, amelyikben nem érezzük át egy kicsit is azt a fájdalmat, hogy “Uram, ha te nem térsz vissza hozzám, akkor minden jóindulatom kudarcba visz-. Nem azt mondom, hogy mi magunkból ki tudjuk préselni a fájdalmat, a bűnbánatot - ne is kínlódjunk ezzel. De ha valaki azzal szembesül, hogy “nem megy nekem a megtérés, megkötnek a bűneim, szeretnék az Istenhez, az én mennyei Atyámhoz odafutni, de nem hagy a szégyenem-; az felkiálthat: “térj vissza hozzám!-. Az Isten, aki joggal mondhatja: “gyere te!-, meg fogja hallgatni a kiáltásunkat, és odajön. Mert az a tény, hogy Jézus Krisztusban lehajolt, emberré lett, a keresztre ment: ez az Istennek a megtérése! Hozzánk tért az Isten; hozzánk, akik megtérni sem tudunk különben.
A harmadik dolog, amit kérhetünk Istentől: “elégíts meg bennünket!-. A Szentírás felsorolja mindazt, amit nem lehet kielégíteni - például a sírt, a poklot. De néha ilyen a mi szívünk is - nem lehet kielégíteni semmivel, főleg az Isten dolgaival nem. S ekkor keresünk magunknak mindenfélét, amivel ki akarunk elégülni, jól akarunk lakni. Tudjuk, hogy aki a szesszel akar jóllakni, az egyre szomjasabb lesz. Ha valaki úgy gondolja, hogy általa kielégülhet, az igyék tovább. De vannak egyebek is, amikkel próbáljuk jóllakatni magunkat. Mózes oda jutott, hogy meglátta: ez egy rossz irány. Nem arra van szükségem, hogy még többet kapjak abból, amivel addig se lakott jól a szívem. Nem az a mi igazi bajunk, hogy nem jut elég, hanem az, hogy mi akarjuk magunkat megelégíteni. A megtérés egyik jele az, hogy azt kérem: “elégíts meg Te, Uram, a te kegyelmeddel, a Te jóságoddal, a Te szereteteddel, a Te bocsánatoddal!-. És Mózes olyan, mint egy alkoholista; azt mondja: “jó reggel elégíts meg-. Mert van, akinek a kocsmában nem elég korai a nyitás, és már hajnalban ott áll, előbb, mint a báros - mert nagyon kell. Mózes azt mondja: “Uram, nagyon kell a Te kegyelmed - de korán!-. Kell-e a kegyelem, kell-e az Isten szeretete; és kell-e korán? Nem az óráról van itt szó. Ez az imádság csak akkor hiteles, ha valóban nem elégszem meg mással, csak Vele. Jóllakottan könnyű imádkozni - de nem biztos, hogy hiteles a könyörgés.
A következő kérés: “vidámíts meg minket-. Hol szoktuk mi ezt az éneket, ami úgy kezdődik: “Tebenned bíztunk...-, a leggyakrabban énekelni? Temetésen. Ám ezt a versszakot nem énekeljük a sírnál, mert temetésen nem illik vidámságot kérni, ugye? De elég baj ez. Elég baj, hogy temetési énekké tettük ezt az éneket, amely, miután az élet mulandóságáról és az Isten haragjáról beszél, mer a vidámságról szólni. És az a vidámság, amit itt Mózes, az Istenhez megtérő ember kér, nem ugyanaz, amiről így beszél az Írás: “add a részegítő italt a veszendőnek és a nyomorúságban levőnek-. Mit szoktak ajánlgatni a nyomorúságban levőnek? “Igyék, mert neki már úgyis mindegy; legalább felejt a nyomorult, hadd vigadjon-. Szoktak italt adni kivégzés előtt a halálra ítéltnek, s a katonának, mielőtt harcba küldik. Kiknek való a szesz? A reményteleneknek. Mózes azt mondja: “vidámíts meg minket- - és nem is akárhogy: “a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, az esztendőkhöz képest, amikben gonoszt láttunk-. Egyszerűbben fogalmazva: “annyi esztendő vidámságot adj, amennyi nyomorúságot láttunk; kevesebbel nem érjük be-. S ha az ital okozott nyomorúságot, akkor ugyanazzal már nem vidámíthatjuk magunkat. Milyen nagy dolog, hogy Mózes merte ezt kérni! Nem temetési ének ez, de nem is a kocsmai vidámság nótája. Persze nem csak a kocsmával tudjuk mi szédíteni magunkat, hanem a mi büszkeségünkkel, makacsságunkkal is. E zsoltárban legalább négy kifejezés szerepel az örömmel kapcsolatosan. Látszik: Mózes nem volt egy kegyes savanyú uborka, hanem egy olyan ember, aki sok nyomorúságot látott, vándorolva az ő népével a pusztában, de ebbe nem savanyodott bele. Lehet kérni: “Uram, ne engedj magamba savanyodnom; és ne engedj ott vidámságot keresni, ahol nincs - Te vidámíts meg. Mert amíg én vidámítottam magamat, abból csak szomorúság lett. Ha Te vidámítasz meg, azt lehet, hogy szomorítással kezded, azzal, hogy térjek a porba - de miért? Azért, hogy felemelhess, hogy örömre vezethess, a bűnbocsánatnak, a kegyelemnek az elvehetetlen örömére-.
Az ötödik kérés: “láttassék meg a Te műved a Te szolgáidon-. Másképpen így mondhatnánk: látszódjék meg, hogy kinek a szolgái vagyunk. “Látszódjék meg rajtunk, hogy a kezedbe vettél, Uram-. Mert annak a munkája látszódik meg rajtunk, akinek a szolgái vagyunk. Ha a haragnak a szolgái vagyunk, az látszik az arcunkon. Ha a reménytelenségnek a szolgái vagyunk, meglátszik a homlokráncainkon. Ha az irigységnek a szolgái vagyunk, akkor az fog látszódni rajtunk, ábrázatunkon, viselkedésünkön, beszédünkön... Ha a szesznek a szolgája vagyok, akkor az fog látszódni rajtam, méghozzá igen nyilvánvalóan. Mindenki tudja, mi látszik ilyenkor. S ha ilyesmik látszódnak rajtunk, akkor elég bajos magunkat az Isten szolgáinak nevezni - még akkor is, ha naponta Bibliát olvasunk és imádkozunk. Ha a harag tükröződik rajtam, akkor olvashatom naphosszat az áhítatos könyvet, mégis a harag szolgája maradok. Kinek a szolgái vagyunk hát? Szoktuk énekelni: “a bűn szolgája gyáva rab, a Krisztusé szabad-. Biztos meglátszik rajtunk, ha az Isten a kezébe vesz bennünket. Kétségkívül sugározni fog rólunk! Hát lázadj föl, ha a bűn a te urad, szökj meg tőle! Kérd az Isten szabadítását, és meg fog látszani az életeden. Egy történet szerint egy apa elvitte a fiát egy bölcs tanítóhoz. A mester megmondta, hogy mennyi a fiú éves tandíja. Az apa közbeszólt: “de én már taníttattam őt otthon-. “Akkor a tandíj a duplája-, mondta a mester - “mert előbb el kell feledtetnem vele azt, amit eddig tanult-. Ahhoz, hogy az Isten keze munkája meglátszódjék rajtunk, előbb le kell törölnie rólunk a bűn keze nyomát. És milyen nagy dolog, hogy a tandíjat ezért Ő fizette meg! A dupla tandíjat. Nem csak eltörli a bűnünket, hanem az Ő ábrázatát is kimunkálja rajtunk.
A hatodik kérés: “legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jókedve mirajtunk-. Kérhetünk magunknak jókedvet; de kérhetjük azt is: “Uram, légy te is jókedvű, amikor rám nézel!-. Szoktunk-e ilyet kérni? Eszembe jut egy történet, amit egy házaspár mondott el nekem. Náluk is szesz-bajok voltak. A férj és a feleség közösen akartak elmenni bibliaórára. Az asszony el is ment, de a férj nem jelent meg. A feleség kétségbeesett, de elkezdett imádkozni: “Uram, őrizz meg attól, hogy hazamenve szidjam, korholjam a férjemet-. Otthon aztán a férje azzal fogadta, hogy “ne haragudj, de lekéstem a buszt, és nem értem oda. De itthon azért imádkoztam, hogy amikor hazaérsz, ne kiabálj velem-. Kérhetjük, hogy a másik ne legyen rosszkedvű - de kérjük el magunknak is a vidámságot! S még azt is kérhetjük: “Uram, ne búsulj miattam!-. És mikor nem búsul az Isten? Akkor, amikor mi magunk búsulunk a bűneink miatt. Mikor azt mondom: “Uram, ne nézz engem; nézd a Te Fiadat!-. Ilyenkor Ő elkezd vigasztalni. Az Isten ott vidámodik meg, ha Krisztusra kezdünk hivatkozni, és nem önmagunkra. Mert az Isten jókedvét Jézus Krisztusban mutatta meg.
Az utolsó kéréshez érkezünk: “a mi kezünk munkáját tedd állandóvá nekünk-. S mintha nem lenne elég egyszer kérni, a zsoltáríró újra elismétli, de már elhagyja azt, hogy “nekünk-: “a mi kezünk munkáját tedd állandóvá-. Miért kell ezt kérni? Mert különben nem állandó a munkánk gyümölcse. Mert nap mint nap szembesülünk azzal, hogy megteszünk valamit - és nem sokat ér. Előbb azt kértük, hogy az Isten keze munkája legyen állandó és maradandó mirajtunk - mert nem egy napra kérjük a bocsánatot és a kegyelmet, hanem örökre. És íme, ezt az állandóságot kérhetjük a mi munkánkkal kapcsolatosan is - legyen állandó az, amit magunknak végzünk, és az is, amit mások számára. S mit fog Isten állandóvá tenni a mi kezünk munkájából? Azt, amit Neki engedelmeskedve teszünk meg. Sok mindenen szorgoskodunk, sokféle munkát végzünk. A paniti templom előtti székelykapun az áll, hogy 1781-ből származik. Tehát több, mint 200 éve szolgál kapuként. De azért az örökkévalóságot nem fogja megérni. És lehet, hogy ha másnak lenne a kapuja, kár lenne, ha még ennyit is megért volna. De ha ez a kapu arra szolgál, hogy aki rajta belép, az Isten igéjét hallja, akkor kívánom, hogy még néhány száz esztendőt álljon - ha nem addig, amíg visszajön az Úr Jézus Krisztus. Emlékezzünk Bábel tornyára - ott az Isten egy jól eltervezett emberi kezdeményezést elrontott. Mert ott csak magának, a maga büszkeségének épített az ember. Milyen nagy dolog, hogy kérhetjük az Urat, hogy tegye állandóvá kezeink munkáját. És meddig szól ez a terminus? Addig, amíg Ő vissza nem jön. Utána már nem lesz szükség a paniti székelykapura. Utána már a Jelenések könyvében leírt kapuk következnek. Valahol a Brit-szigeteken egy család több mint száz esztendővel ezelőtt megtért Krisztushoz; s azóta a tagjai azért imádkoznak, hogy addig, míg Krisztus visszajön, mindig legyen valaki a családban, aki Őt követi. Lehet, hogy nem csak a látható dolgokon kell nekünk munkálkodnunk - hiszen ez is, az imádság is a mi kezünk munkája.

Adorján Kálmán
RMM-segítő tábor szenvedélybetegeknek
Mezőpanit, 2003 február 23.