Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Aki pedig megbotránkoztat egyet a jóérzésű polgárok közül, jobb annak, ha… 

Az egyház néhány száz év óta sajnos gyakran úgy viselkedik, mintha Jézus legalábbis ezt mondta volna. Sőt, mintha Jézus azt mondta volna: „ne késlekedj annak malomkövet kötni a nyakába stb.” Mintha azt mondta volna Jézus: ha valaki bánt, bosszant, megsért téged meg az egyházat, kérd ki magadnak, kiabáld vele tele a sajtót meg a szószékről a templomokat. Ha a te ellenséged megüt bal felől egyszer, akkor te üssed meg őt mindkét oldalról huszonötször. Ne feledd, feladatod az, hogy az én jó híremet védelmezzed a világban! Mintha nem is azt mondta volna, hogy „jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába”, hanem azt: menj és kötözz a nyakába malomkövet,  jó nagyot, és fojtsd a tengerbe, hallgattasd el minél előbb!

Szerintem ez elég szomorú. Vajon a keresztény közösséget a „jóérzésű polgár” és az ő érzékenysége képviseli? Ez lenne a keresztény szeretet? Nem mondom, hogy mindig, de gyakran így tűnik. A hivatalos és nem hivatalos egyházi tiltakozások, amelyek szinte megjósolhatóan bekövetkeznek a „rendes ember” számára sokkoló, az ún. vallási érzékenységet sértő művészeti alkotások, filmek, könyvek, szobrok láttán számomra azt mutatják, hogy a nyugati kultúrában és Magyarországon is az egyház egy olyan „idősebb fiúra” hasonlít egyre inkább, akinek az élete bár unalmas és savanyú, ki sem dugja az orrát az atyai házból, és fütyül tékozló testvérére, aki kétségbeesett és sokkoló üzeneteket küld neki. Már nem is érti a világban tévelygő testvére kérdéseit, jajkiáltását, provokációját, nem érti és fél tőle. Pedig nem kisebb tekintély, mint Luther Márton mondotta – vigyázat, ez elég meghökkentő lesz – a következőket: „Mondok még valamit a magam szabad és vakmerő módján. Nincs senki eb­ben az életben, aki közelebb lenne Istenhez, mint azok, akik gyűlölik és ká­ro­molják őt, sőt, nincsenek oly fiai, akiket az ilyeneknél jobban kedvelne és sze­retne!” (Idézi G. O. Forde: Ki a kereszt teológusa? Gondolatok Luther Márton Heidelbergi disputációjáról. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2005. 93. o.) Az elveszett tékozló, mint az evangéliumból tudjuk, közelebb lehet az Atyához, mint a besavanyodott, langyos idősebb, még ha elveszettsége pillanatában egyelőre nem tud is erről.

Rengeteg példát lehetne említeni. 1980 táján, amikor Milos Forman Hair című – ma már klassszikusnak számító – filmjét bemutatták Magyarországon, volt mit megbotránkozni rajta, tették is ezt a jó ízlésű polgárok. Elég, ha csak a szakrális utalásokra gondolunk, amikor például a Central Parkban – eltéveszthetetlenül a szentáldozásra utalva – térdepelve veszik magukhoz a fiatalok az áhítatosan nyelvükre helyezett LSD tablettát. És mi volt emögött? Szerintem ez kiderül az egyik híres dalbetétből. Hová megyek? – énekli a háborúba vonuló fiú. Van-e valami, valaki, aki megmondja nekem, miért élek és halok? (Why do I love? Why do I die? Tell my why? Tell me where? Tell me where? Tell me why?)

Kitől, vajon kitől kérdezi oly szenvedélyesen mindezt? Miért a provokatív utalás keresztény rítusokra? Ilyenkor mindig a saját felelősségünkről kell elgondolkodnunk és venni az üzenetet, hogy szomjazik a világ az élet kenyerére, amit talán mi, keresztények hiteltelenítettünk el. A példákat lehetne folytatni. Híres eset volt például a Krisztus utolsó megkísértése című film, amikor vallásos tömegek vonultak utcára tüntetni, és hazánkban úgy prédikálták ki a szószékekről, hogy azonnal kiderült, nem is látta az illető lelkész a filmet. Pedig elgondolkodtató film (a port.hu-n még 2011-ben is kommentelnek róla, meg az „egyházi majmokról”, akik feleslegesen kiakadnak), amely Krisztus emberi oldalát, vívódásait hangsúlyozza (Jézus elképzeli, mi történne, ha engedne a sátánnak, aki azzal kísérti, hogy mégsem ő a megváltó, menjen haza, legyen szerelmes, éljen az emberi élet kínálta élvezetekkel).

Természetesen előfordul, hogy semmi többről nincs szó, mint ellenséges provokációról, üres botránkoztatásról. Nincs mögötte kétségbeesés, jajkiáltás, keresés. Na de honnan tudhatjuk ezt olyan biztosan? A válasz az, hogy nem tudhatjuk. Nem tudhatjuk például, hogy az a szolga, aki a jánosi passiótörténet kezdetén lekevert egy pofont Jézusnak, vajon egyszerűen csak gonosz volt és szolgalelkű (jó akart lenni Annásnál), vagy – akár csak félig tudat alatt – valamiféle személyes megszólításra vágyott az Isten fia részéről. Urunk, mint annyiszor, szelídséggel, szeretettel leszereli a hőzöngést: gondolkozz el azon, mondja neki, hogy mit csináltál, mi értelme volt ennek tulajdonképpen, mi lehet mögötte! (Lásd Jn 18,23) Még mindig jézusibb komolyan venni és szelíden válaszolni akkor is, ha beugratás és szemétkedés az egész! Sőt, ha hiszünk a Szentlélek munkálkodásában, akkor azt kell várnunk, hogy a szándékos provokátor is megtorpanhat, visszahőkölhet a váratlanul odakínált jobb orcától!

Hozok erre egy pozítiv egyházi példát, ami, bár évekkel ezelőtt történt, még ma is felvidít és reménnyel tölt el! Talán most januárban nem lesz nehéz visszaidézni, hogy 2003 szilveszterén botrányt tört ki a médiában, amikor a Tilos rádió műsorvezetője, Barangó Zoltán részegen azt találta mondani, hogy legszívesebben kiirtaná az összes keresztényt. No, volt sok hőzöngés meg kikérjük magunknak, tisztelet a kivételnek (két püspök, Szabó István és Erdő Péter ugyanis krisztusi szellemben nyilatkozott). Továbbá nyilvánosan megszólalt egy csendes, a pofon felől szelíden érdeklődő jézusi hang. Fekete Ágnes, a Reformátusok félórája műsorvezetője meghívta a srácot és elbeszélgetett vele (a beszélgetés még ma is olvasható: http://reformatusoklevele.reformatus.hu/73text.html). A beszélgetést a következőképpen vezette be: „Kérem a kedves hallgatókat, hogy fogadják szeretettel a következő kicsit rendhagyó összeállítást, amelyben Barangó Zoltánnal beszélgettem. Megkérdeztem tőle, mi is történt abban a bizonyos, szentestei rádióműsorban. Talán mindannyiunknak tanulságos lesz végighallgatni, hogy milyen gyökerei vannak annak, amikor egy mai fiatal elutasítja a keresztyénséget.”

A múlt hónapban kitört botrány kapcsán eltűnődtem azon, miért nem ez a norma, miért nem követjük gyakrabban Jézus és Fekete Ági példáját. Elképzeltem, hogy meghívnánk a református egyetemre vagy a rádióba vagy megkérdeznénk a református portálon azt a művészt, aki a „vallásos érzékenységű” polgárok tiltakozását országszerte kiváltotta azzal a bizonyos szegedi fekáliavacsorával (művének címe az volt: „Nem érzek hálát, amiért részt vehetek a teremtésben”, és az installáció egy felfelé fordított kézcsonk körül tizenkét tányéron élethű emberi ürüléket ábrázolt, lásd pl. itt: http://index.hu/kultur/2012/11/23/szegediszr/). Mi lenne, ha botránkozás helyett megkérdeznénk, miért nem érez hálát, és vajon milyen életérzés rejlik műve mögött? Csak nem attól félünk, hogy kizökkentjük komfortzónájukból a vallásos érzékenységű egyháztagokat?

Megjegyzem, a vallásos érzékenységű egyháztag vagy nem olvas Bibliát, vagy pedig annyira eltompult az elméje, hogy fel sem tűnik neki, mennyire sokkoló számos bibliai szakasz. Kezdem a nyilvánvalóval: a Biblia hemzseg a legzaftosabb bűnökről való beszámolókkal (paráznaság, bálványimádás, onánia, erőszakos gyilkosság és a többi)! Ehhez képest vannak keresztények, akik a Harry Potter című regénysorozat ellen többek között azt hozták fel, hogy a főszereplő Harry szívből utálja a Dudley-családot (mert az ilyen keresztények szerint egy irodalmi mű csak kifogástalan szenteket ábrázolhat?!). Ennél azonban még elgondolkodtatóbb, amikor maga Isten megnyilatkozása tűnik botrányosnak. Talán el sem tudjuk képzelni, mennyire megbotránkoztató lehetett az akkori vallási érzékenység számára, hogy Isten azt parancsolta Hóseás prófétának, vegyen feleségül egy parázna nőt (és így dramatizálja Isten fájdalmát a hűtlenkedő nép miatt). Vagy ott van Ezékiel, akit arra szólított fel Isten, hogy emberi ganéjon sütött, tisztátalan kenyeret egyen (és csak azért lazította a követelményt marhaganéjra, mert ez már Ezékielnek is sok volt)! De az sem tűnik fel nekünk, eleve milyen durva volt az, hogy Jeruzsálem ostromát és pusztulását kellett eljátszania. Pedig korának nacionalistái bizonyosan pesszimista gúnyolódónak, negatívnak és túl kritikusnak bélyegezték. Annak ellenére, hogy a radikális társadalom-  és nemzetkritikának tagadhatatlan bibliai gyökerei vannak, dúl a felháborodás azon is, hogy a Mi a magyar? című kiállításon a magyarságot csípős kritikával ábrázolták (lásd például itt: http://www.origo.hu/kultura/20120803-mi-a-magyar-a-nemzeti-onazonossag-a-kortars-kepzomuveszetben.html).

A Biblia legsokkolóbb, legbotránkoztatóbb története azonban maga a megtestesülés (annak végállomásával, a kereszthalállal). Az, hogy az egyetlen Isten emberré lett, rögtön kiverte a biztosítékot a zsidóság körében (zsidónak botrány ugyebár, írja Pál apostol), és kiveri azóta is. Az egyházban persze folyamatosan hirdetjük, hogy a karácsony nem a beigliről meg a családi idillről szól, hogy Isten fia szegénységben, kivetettségben született, a társadalom peremére szorulva, hogy még egy fogadóban sem jutott neki hely. Arról is prédikálunk, hogy Isten fia a bűnösök barátja, hogy prostituáltakkal, csalókkal vette körül magát, bement a bűnösök házába és velük vacsorált. Mindennek fényében szomorú vagyok és nem értem, hogy lehet, hogy bizonyos egyházi körök megtámadták (http://dmrek.hu/hir/mutat/4098/) a megtestesülést pontosan így ábrázoló, sőt, a református egyház megbízásából készült filmet.

Két fiatal stoppol az országút mentén, fiatal terhes nő az egyik, s a Fiú egy kamionos pihenő WC-jében születik meg, a társadalom szakadtjaitól (prostituált, kamionsofőr) körülvéve. Nem értem: én a református egyházban is mindig ezt hallottam, hogy Jézus nem polgári körülmények között született, hanem a borleves mellett üldögélő komfortkeresztyének számára botránkoztató módon. Falus András írja az egyházi kritika kapcsán egy keresztyén levelezőlistán: „A szent születésnapon nem lehet ezer- és ezerféleképpen élő emléket állítani ennek az eseménynek? Nincsenek ma is kirekesztő, szállást nem-adó csakvasárnapdélelőttkeresztény emberek? Nincsenek szalmaistállók, akár piszkos hideg WC-k és várótermek formájában? És nincsenek ebben a lényegiekben tökéletesen változatlan világban olyan bűnösök, akik egy kisgyermek születésével maguk is megérintődnek és újjászületnek?” A film ezt csak közel hozta hozzánk, miért akarjuk mi feltétlenül eltávolítani magunktól? Miért lenne ez „arrogáns kontextualizálás?” Talán mert sérti vallásos érzékenységünket? Nem értem, hogy lehet egyáltalán ilyet kérdezni: „Mit keres egy prostituált ebben a születési sztoriban?” (http://reformatus.hu/mutat/7631/)
Viszontkérdezek: „Mit keres Mária Magdolna az evangéliumban?” Úgy gondolom, az úgynevezett vallásos érzékenység nem építi Isten országát.