belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Teljesség

Frederick Buechner

Jákób találkozik Istennel

Csodálatos vereség

 

Frederick Buechner észak-amerikai író, presbiteriánus lelkész. Számos, regény, esszékötet és prédikációs kötet szerzője: összességében több mint harminc könyve jelent meg. Azok közé tartozik, akik még a szószéken is szembe mernek nézni saját gyengeségeikkel, kétségeikkel, az élet sötét oldalával. Akik a kínos és nehéz kérdéseket nem kegyes szósszal, vallásos klisével távolítják el magunktól, hanem magát Istent ostromolják válaszért. Buechner egy észak-amerikai gimnáziumban kezdte pályafutását vallástanárként. Visszaemlékezései szerint az ott tanuló diákok nagy része nemhogy nem volt vallásos, hanem kifejezetten lázadó, elutasító hozzáállást tanúsított. A fiatal vallástanár ezért igyekezett prédikációit a kívülállók nyelvén megfogalmazni, kerülni minden őszintétlenséget, képmutatást. Alább az ott elhangzott első igehirdetését adjuk közre.

 De fölkelt még azon az éjszakán, fogta két feleségét, két szolgálóját és tizenegy gyermekét, és átkelt a Jabbók-gázlónál. Fogta és átküldte őket a patakon és átküldte mindenét. Jákób pedig ott maradt egyedül Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte csípője forgócsontját, és kificamodott Jákób csípőjének forgócsontja a tusakodás közben. Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem. Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákób. Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. Jákób ezt kérdezte: Mondd meg nekem a nevedet! De ő ezt mondta: Miért kérdezed a nevemet? És megáldotta őt. Jákób Penúélnek nevezte el azt a helyet, és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam. Már sütött a nap, amikor átkelt Penúélnél, és sántított a csípőjére. (1Móz 32,22–31) 

Amikor egy pap felolvassa a bibliai textust, szinte bizonyos, hogy a hallgatóságban tíz ember közül kilenc nem azt fogja hallani, ami elhangzik, hanem azt fogja hallani, amit amúgy is várt. És azt gyanítom, hogy a legtöbb templomjáró valamilyen épületes történetre számít, felemelő gondolatokra, erkölcsi útmutatásra – magasztos, nyilvánvaló és unalmas dolgokra. Így hát pontosan ilyesmit hallanak majd – a legtöbb esetben. Nagy kár, mert ha valaki valóban figyel – és ehhez azt hiszem, el kell felejtenie, hogy amit felolvasnak, az a Szentírás, és aki olvassa, az a lelkész –, a legváratlanabb dolgokat fogja hallani.

Itt van például ez a történet: Jákób a Jabbók-gázlónál. A sötét éjszakából előugrik egy idegen, és ki tudja, miért, élet-halál harcba kezd vele. Jákób kiáltva kéri, hogy árulja el a nevét, de hiába. Jákób lesántul, vereséget szenved, de úgy kapaszkodik támadójába, mint a fuldokló: „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem.” Aztán az idegen még napfelkelte előtt eltűnik. Kísértet? Démon? Izráel hite ötezer évvel korábbra, egészen Ábrahámig nyúlik vissza, de ennek a különös történetnek néhány eleme már Ábrahám idején ősinek számított, olyan idősnek, mint maga az emberiség. Réges-régi történet, durva és veszélyes, mint egy kőkés. Mit jelenthet – ha egyáltalán jelent valamit? És ne gondoljuk, hogy van valamilyen világos és épületes üzenete! Talán több benne a rettenet és a dicsőség, mint az épületesség. Mindenesetre Jákób személye a kulcs. Jákób Izsák fia, Ráhel és Lea hőn szeretett hitvese, bátyja, Ézsau szomorúsága. Jákób, Izráel tizenkét törzsének atyja. Ki volt ő, mi volt ő?

Egy magányos öregember gubbaszt a sátrában. Odakinn lassan bealkonyodik, a sátort belepi a félhomály. Ám ez nem zavarja az öreget, hisz már majdnem teljesen megvakult. Szinte semmit sem lát, csak azt a fényességet, ami a sátorfüggöny nyílásán az ég felől beszűrődik. Most is arrafelé néz, feje reszket hatalmas korának terhe alatt, fénytelen agg szemét ráncok pókhálója veszi körül. A csendben csak egy légy zümmögése hallatszik, aztán az is leszáll.

Az öreg szempontjából már nincs sok különbség élet és halál között, de mielőtt beköszönt az utolsó nap, családjáért és a családi küldetésért még el kell végeznie néhány dolgot. El kell varrnia hosszú élete fonalát. Az egyik ilyen feladat szinte aludni sem hagyja, míg sort nem kerít rá. Magához szólítani és megáldani idősebb fiát – és az áldás itt nem azt jelenti, amit általában mi értünk rajta. Nem valami kegyes formaság, semmitmondó jókívánság, amit az utazásra készülőnek szoktunk mondani. „Isten áldjon!” Az öregembernek az áldás egészen mást jelent: egy olyan szó kimondását, amelynek rettentő ereje van. Aki áldást mond, lelkének életerejét, energiáját közvetíti annak, akit megáld. Az elsőszülött fiúra kimondott áldás – ez az utolsó áldás – pedig mind közül a legnagyobb erejű, annyira, hogy ha egyszer kimondják, nem lehet többé visszavenni. És ennek az igazságát még mi is érezzük: a mély szeretettel vagy mély gyűlölettel kimondott szó olyan lavinát indít el az emberi szívben, amit többé nem lehet visszafordítani.

Így hát az öreg idősebb fiára, Ézsaura vár. Kis idő elteltével hallja, hogy valaki belép és így köszönti: „Atyám!” Ám a sötétben az egyik hang olyan, mint a másik, és az öreg, aki immár csakis sötétben él, megkérdezi: „Ki vagy te, fiam?” Fia azt hazudja, hogy ő Ézsau. Hetykén veti oda a választ, és mivel Ézsau ruháit vette magára és Ézsau hangját – bátyja tompa, fakó hanglejtését – utánozza, akár azt is gondolhatnánk, már-már bebeszélte magának, hogy igazat mond. De túl nagy a csönd, mely szavait követi. Apa és fia közé árnyék vetül. Az öregember kinyújta a kezét, hogy megérintse az arcot, amit nem lát, és újra megkérdezi: „Tényleg te vagy, fiam, Ézsau?” A fiú másodszor is hazudik, talán már nem olyan bátran, talán most már suttogva mondja a választ. Talán már nem is próbálja elváltoztatni a hangját, mert félig-meddig reméli, hogy apja átlát a csaláson. Sosem tudni pontosan, mit lát a vak ember és mit nem; és talán már nem is érzi a különbséget az öreg aközött, amit gondol, és amit gondolni akar. Akárhogy is, a kecskebőrsátor csöndjében az öregember kitárja mindkét karját és magához hívja fiát: „Jöjj közel és csókolj meg, fiam!”. Így hát a fiú odalép, megcsókolja. Öreg édesapja érzi ruháinak illatát és neki adja az áldást: „Lám, fiam illata olyan, mint a mező illata, melyet megáldott az Úr.” (1Móz 27,18–27) A fiú, aki ekképp ravaszul kitervelve ellopta az atyai áldást, természetesen Jákób volt, akinek már a neve is azt jelenti héberül: „az, aki kiszorít, kitúr”, vagy mindennapi nyelvre lefordítva: „a törtető”.

Attól tartok, nem túl épületes történet. Ha pedig a folytatását is figyelembe vesszük, még kevésbé. Még ha Jákóbra, miután átverte vak és öreg atyját, nehéz idők következtek volna el, még ha kiközösítette volna a családja és baráti köre és elzavarta volna a pusztába, hogy ott gyötrődjön a bűntudattól és bánja meg gonosztetteit, legalább megkönnyebbülhetne a sok moralista. Ki amit vet, azt aratja. A becsületesség megtérül. De hát – ha tetszik, ha nem – a dolgok egyáltalán nem így alakultak.

Ellenkezőleg. Amikor a csalásra fény derül, meglepő módon egyáltalán nem tör ki semmiféle balhé. A vén Izsák oly nagy nyugalommal fogadja a hírt, hogy szinte az az érzésünk, valami különös intuitív módon végig tudta, hogy Jákób járt nála, és mégis megáldotta. Talán a szíve mélyén azt gondolta, hogy a fiatalabb fiú méltóbb utódja lehet. Rebekának meg mindig is kedvence volt, és együtt tervelték ki az egészet. Szó ami szó, egyedül Ézsau viselkedett kiszámítható módon. Dühöngött és megesküdött, hogy első adandó alkalommal elteszi Jákóbot láb alól. De tombolhatott, ahogy csak akart, szemlátomást senki sem sajnálta, ugyanis világos volt, mint a nap, hogy Ézsau egy ostoba barom.

Emlékezzünk csak, hogy még az átverés előtt hogyan adta el elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért, csak azért, mert Jákób történetesen éppen akkor dugta az orra alá az ételt, amikor egy hosszú nap végén kopogó szemmel érkezett meg a földekről! Hogyan is versenyezhetett volna az elvont, megfoghatatlan elsőszülöttségi jog az ínycsiklandóan gőzölgő tál megfogható valóságával? Bár mindenki tudta, hogy Ézsau rossz üzletet kötött, talán azt is érezték, hogy rosszabbat, mint amit megérdemelt volna, de hát alighanem úgysem igen tudott volna egy jó üzlettel mit kezdeni.

Vagyis Jákób nemhogy megszenvedett volna becstelenségéért, inkább még profitált is belőle. Elnyerte az áldást, az elsőszülöttségről nem is beszélve, és még csak nem is nagyon nézte le őt senki mindezek után. Annak meg semmi jele a bibliai elbeszélésben, hogy akár csak egy ici-picit is bántotta volna a lelkiismeret. Az ár, melyet meg kellett fizetnie, csupán annyi volt, hogy el kellett tűnnie, amíg Ézsau haragja lecsillapodik. Ez persze nem lehetett könnyű neki, de bőven kárpótolta őt a kellemetlenségért az a rendkívüli dolog, ami útközben történt vele.

Ha valaki még mindig keresi a könnyen levonható tanulságot: itt az ideje feladni! Ugyanis ez a csaló – aki átverte bátyját és édesatyját –, miközben a feldühödött báty elől futott, az északi dombvidéken megpihent éjszakára, követ tett a feje alá párnának, majd álmot látott, ráadásul nem a bűntudattól gyötörtek rémálmát, hanem olyan álmot, amely szinte sírva fakaszt szépségével. Váratlan és csodálatos volt ez az álom – mint az élet, mint Isten maga. Egy óriási létráról álmodott, amelynek egyik vége a földhöz volt támasztva, másik vége a mennybe ért fel, angyalok közlekedtek rajta, fölötte pedig a ragyogó csillagfényben maga az Úristen állt, és nagy áldásnak és vigasznak szavait szólta Jákóbhoz: „Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene! Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak. Annyi utódod lesz, mint a föld pora, terjeszkedni fogsz nyugatra és keletre, északra és délre, és áldást nyer általad, meg utódod által a föld minden nemzetsége. Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el soha, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.” (1Móz 28: 13–15)

Ne értse senki félre, amit a moralistákról mondtam! Az egyházi testület, amelynek lelkészként tagja vagyok, igencsak helytelenítené, ha azt hangoztatnám: „Le a moralistákkal!” De nem ezt akarom mondani, és nem is ezt gondolom. A moralistáknak megvan a maga igazsága. Hosszú távon és a legmélyebb értelemben a becsületesség valóban „megtérül”. Viszont nagyon fontos, hogy ezt nem lehet kimondani addig, amíg először nem mondtunk ki valami mást. Ez pedig az, hogy gyakorlati szemszögből bizony úgy tűnik, a becstelenség az, ami általában megtérül.

És ezen nem valami radikális csalást vagy bűntettet értek – mint például rablás, zsarolás, hamis tanúzás és a többi –, mert hát, ugyanígy gyakorlati szemszögből, az ilyesmi általában nem térül meg: az elkövető vagy börtönben végzi, vagy annyira lefoglalja a börtöntől való menekülés, hogy nem marad ideje kiélvezni tiltott módon szerzett nyereségét. Inkább a Jákób-féle becstelenségre gondolok: ez az a fajta becstelenség, amit én is és te is el szoktunk követni. Ezzel az életstratégiával sokra lehet vinni ebben a világban, és ostoba az, aki ezt elfelejti, vagy úgy tesz, mintha nem így lenne.

Az életnek nem túl nemes igazsága ez, de attól még igazság, ha pedig az, akkor szembesülnünk kell vele, amiképp az ősi történetciklus könyörtelen lejegyzői tették. Egyszerűen össze lehet foglalni: a ravasz és becsvágyó emberek, aki eléggé rámenősek, de nem túl lelkiismeretesek, akik jól tudják, mit akarnak, és minden erejüket arra szánják, hogy azt meg is kapják, a világ Jákóbjai általában jól járnak. Ismétlem, nem a bűnöző, aki megszegi a törvényt, akár embert is öl, hogy megkapja, amit akar, hanem az átlagember – te meg én –, aki nem szeg törvényt, nem forgat a fejében gyilkos gondolatokat, de ügyesen manipulál másokat saját céljai érdekében. Nem szeg törvényt az, aki kihasználja a másik ember ostobaságát. A világ tele van Ézsauhoz hasonló palimadarakkal, és miért is adnánk egyenlő esélyt nekik? Úgysem fogják megtudni, ki cselezte ki őket, és úgyis mindig ki fogják cselezni őket – ha nem mi, akkor valaki más. Ha pedig így van, akkor miért is ne mi?

És a világ tele van Izsákokkal, olyanokkal, akik szeretni fognak, akármit teszünk is, és szeretetüket saját javunkra fordíthatjuk, és még csak nem is bántjuk meg őket vele, vagy ha mégis, nem érdekli őket, mert szeretnek. A világ szemében nem is követ el semmi rosszat az ilyen ember, és ha ügyesen játszik, nem fogják kiközösíteni, még csak kritizálni sem. Ellenkezőleg, „jó fejnek” fogják nevezni, és ezt én sem teljes mértékben ironikusan értem.

De mit nyer vele? Tudom, hogy egy prédikátortól mindenki azt a választ várja, hogy semmit. Azonban még a prédikátornak is őszintének kell lennie. Meg kell mondania, hogy sokat nyerhet vele. Elnyerheti az áhított meghívást vagy előléptetést. Megkaphatja a vágyott munkát. Elnyerheti a vállon veregetést, az oly sokat jelentő elismerést. És nagymértékben ezt értjük boldogságon. Ne becsüljük alá ezeket a dolgokat!

Ám elérkezik az idő, hogy Jákób hazatérjen. Régóta él már északon. Megházasodott, meggazdagodott. Sikeres és boldog ember. A vén Izsák már rég nincsen az élők között, és nagy a valószínűsége, hogy Ézsau is hajlandó fátylat borítani a múltra. Jó öreg Ézsau. Jákób hazavágyik, visszavágyik a földre, amelyről Isten megígérte, hogy ajándékba adja Ábrahámnak, Izsáknak, s most neki is. És Jákób, aki mindig tudja, mit akar, és tudja azt is, hogyan szerezze meg, elindul haza, hogy megszerezze az ajándékot. Szó szerint értem: meg akarja szerezni, és biztos, hogy maga Jákób is így érti.

Mikor eléri a Jabbók-patakot, amely az Ígéret földjétől elválasztja, előreküldi családját és szolgáit, ő maga azonban hátramarad, és az éjszakát egyedül tölti a parton. Vajon miért? Talán ki akarja élvezni a nagy pillanatot, élete legnagyobb teljesítményét, melyre egész életében készült, és amelytől már csak ez a kis patak választja el.

És ekkor történik meg. Az éjszaka mélyéből előugrik egy idegen. Ráveti magát Jákóbra, s a két test nagy robajjal zuhan a földre. Rettenetes, hogy nem láthatja támadója arcát, és még rettenetesebb az ismeretlen ereje, valami embernél nagyobb erő. Egész éjjel csöndben tusakodnak, majdnem hajnal hasadtáig. Akkor mintha csoda történne: mintha Jákób kerekedne fölül. Az idegen kiáltva kéri, hogy engedje el, mielőtt feljön a nap. És hirtelen minden megfordul. Az ismeretlen csupán megérinti Jákób csípőjének forgóját, és az egy szempillantás alatt bénultan fekszik a földön. Úgy érezzük, és bizonyára Jákób is így érezte, hogy ez a csata előre le volt játszva. Az idegen eleinte visszafogta magát, hagyta, hogy Jákób minden erejét bevesse és majdnem győzzön, mégpedig azért, hogy amikor végül vereséget szenved, semmi kétsége ne maradhasson afelől, hogy legyőzték, hogy minden ravaszsága, akaratereje, sőt, a nyers izomerő is kevés volt a győzelemhez. És Jákób nem enged a szorításából, csakhogy ez már nem az erőszakos ember kapaszkodása, hanem a fuldoklóé, a nagy ínségben lévő emberé.

A sötétség közben oszlani kezdett, s végre megláthatja – ha homályosan is – ellenfele arcát. És amit lát, rettenetesebb a halálnál. A szeretet arcát látja. Hatalmas és erős ez az arc, szenvedéstől gyötrött és örömtől ujjongó. Ettől az arctól menekül az ember életének minden sötét napján, mígnem végül felkiált: „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem!” És ezt az áldást nem a ravasz számítás vagy az akaraterő szerzi meg neki. Csak ajándékként lehet az övé.

A hatalom, a siker, a boldogság, ahogy a világ ismeri, azé, aki elég keményen megküzd érte. A békességet, a szeretetet és az örömöt egyedül Isten ajándékozhatja. Isten volt az ellenség, akivel Jákób megküzdött a patakparton, és akivel így vagy úgy mindannyian megharcolunk – Isten a mi szeretett ellenségünk. Ellenségünk, mivel mindent elkér tőlünk, hogy mindent odaadjon: életet ad, de életünket kéri, énünket, akaratunkat, kincsünket. Odaadjuk neki? Nem tudom. De vessünk egy utolsó pillantást Jákóbra, amint hazafelé sántikál a hajnali ragyogásban! És vessünk egy pillantást Jézusra, amint törött lábbal tántorog ki a sírból a feltámadás felé! Testén viseli veresége büszke jeleit. A vereségét, amely győzelem, az emberi lélek csodálatos vereségét Isten keze által.

Fordította: Tóth Sára
(Megjelent: Frederick Buechner: Secrets in the Dark. HarperCollins e-books.)

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. május 24., péntek,
Eszter , Eliza napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Az ördög és törlesztőrészletei
Rövid és hosszú távú körülmények és következmények

Gondolkorzó

Miklya Luzsányi Mónika
A gyerek tartozik, a szülő követel(het)?
A békés nyugdíjas kor, úgy tűnik, nem jár mindenkinek

Felszín

Czapp Enikő
Kegyelem
„Mosolyog, azt mondja, csoda történt."

Magasság

Dull Krisztina
A sánta festő és a máglya
Niccolò Machiavelli naplóbejegyzése 1497. február 7-éről

Erbach Viola
Ha Isten közbelép...
Mefisztó és Azazelló az idegenvezetőd a boldogsághoz?

Mélység

Réz-Nagy Zoltán
A törlesztésvágytól a boldogságig
Nem az győz, aki kemény marad

Bradák Soma
Itt és most
Az evilágiság kihívása

Thoma László
Mivel tartozunk egymásnak?
Amit csak egy szülő adhat a gyermekének

Teljesség

Frederick Buechner
Jákób találkozik Istennel
Csodálatos vereség

Üzenet

B. Tóth Klára
Röppálya íve
"szárnyszegetten is verdessek feléd"

Bölcsföldi András
Végképp eltörölni?
Mosogatás, táblatörlés, delete gomb. Úristen!

Áthallások

Hancsók Barnabás
Adós, fizess! Akár az életeddel is…
A bosszú jogán

Miklya Luzsányi Mónika
Tartozik és követel
A tarantinói mérleg nyelve

Kitekintés

Pete Violetta
Listázás
Pista és az Úristen

Látogatóink száma a mai napon: 358
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44418874

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat