Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Kíváncsian és egyben előítéletekkel vettem kezembe David Murrow könyvét: Hová tűntek a férfiak a gyülekezetekből? Amerikai szerző, amerikai könyv, amit fenntartásokkal kell fogadni – gondoltam magamban. Aztán ahogy elkezdtem olvasni, képtelen voltam letenni, mert nagyon magunkra, saját egyházunkra, gyülekezeteinkre ismertem rá. A szerző olyan jelenségre hívja fel a figyelmet, ami nálunk is létezik, de eddig nem beszéltünk róla: a gyülekezeteink elnőiesedtek.

Ha végignézünk egy vasárnapi istentisztelet alkalmával a templomon, ha végiggondoljuk, kik járnak a hétközi alkalmakra, kik azok, akik sok szolgálatot vállalnak a közösségért, rádöbbenünk, nálunk is férfihiány van, nemcsak Amerikában. Régóta tartó folyamat ez, ami mostanra vált szembetűnővé. Az elnőiesedés pedig magával hozza a gyülekezetek lassú elsorvadását.

Természetesen rengeteg oka van egy gyülekezet hanyatlásának, de a férfiak hiánya is szembetűnően hozzájárul ehhez. Ahol a férfi hiányzik, ott nemcsak egy ember hiányzik a templomból, hanem sokszor egy egész család. Szinte mindenki számára ismert az a felmérés, mely szerint ha a gyermek vagy a feleség jár templomba, akkor lényegesen kevesebb alkalommal csatlakozik hozzá a család többi tagja, mint ha a családfő jár templomba, vele a legtöbb esetben a felesége és a gyerekek is elmennek.

A férfiak távolmaradásának sok oka van. A férfiak olyan gyülekezetben érzik jól magukat, amely célorientált, keresi a kihívásokat, amely motiválttá teszi őket és a legérdektelenebbeket is mozdulásra bírja. Fontos a vizualitás számukra, hiszen az agyuk is így működik. Furcsállják a nőies énekeket, amiben Jézus szerelméről, szeretetéről van szó, annál inkább kedvelik a férfias, Isten királyságáról vagy Krisztus katonáiról szólókat. Az érzelmek megosztása, az ölelkezés, a körben, kézen fogva való imádság sokszor taszító egy férfi számára. Nem szeret megérinteni egy másik férfit, nem szeret mások előtt beszélni az érzéseiről. Inkább észrevétlen akar maradni a gyülekezetben, de ha segítség kell, ha olyasvalamit kell csinálni, amihez ő ért, abban szívesen részt vesz. A férfiak szeretik, ha az igehirdetésben férfias szófordulatokat, idézeteket, képeket, példákat használnak. Szeretik, ha elsősorban nem lelkizős igehirdetést hallanak, hanem kertelés nélkül megmondják nekik a frankót, ha az igehirdetésben is kihívást kapnak Istentől.

Ez a néhány jellemző is jól mutatja, sok minden van, ami hiányzik a gyülekezeteinkből ahhoz, hogy a férfiak is magukénak érezzék Isten ügyét. Nincs számukra kihívás, az igehirdetéseket unalmasnak, semmitmondónak találják, a lelkizést, érzelgősséget kerülik, a csipketerítőt pedig ki nem állhatják az úrasztalán – a virágokról nem is beszélve.         

A szerző szerint azért nőiesedtek el a gyülekezeteink, mert a külsőségek, az igehirdetések, az énekek, a hétközi alkalmak, a problémakezelés, a gyülekezetvezetés nélkülözi Jézus egyik fontos jellemvonását, princípiumát. Jézusról rengetegszer beszélünk mint Isten bárányáról, aki elvette a világ bűneit. Ez teológiailag helyénvaló, sőt ez a lényege, alapja hitünknek. De ebből az egyoldalú képből az a keresztyén létértelmezés alakult ki, hogy aki a bárányt követi, maga is túlzottan jámbor, halk szavú, mindent kibíró ember lesz, akinek a hátán fát lehet vágni. Isten jámborsága mellől eltűnt az igazsága, ereje, mindenhatósága és egy békés, mindenkivel toleráns és ebből kifolyólag gyenge Isten lett belőle.

Elfeledkeztünk Jézus másik arcáról. Azzal együtt, hogy ő Isten báránya, egyben Júda oroszlánja is. Erő, hatalom, konfliktuskeresés, kemény szavak. Jézus többször is „letolta” tanítványait, rengetegszer vitatkozott farizeusokkal, írástudókkal, akiket folyamatosan provokált. Egy alkalommal még a templomot is feldúlta, kötéllel verve, elkergetve onnan embereket, állatokat. Nem félt nyíltan szólni, még akkor sem, amikor az életére törtek. A tanítványait folyamatosan kihívások elé állította: ti adjatok enni ötezer embernek; menjetek el kettesével, beszéljetek rólam, de ne vigyetek magatokkal semmit; tegyetek tanítvánnyá minden népeket stb. Jézusnak ez az arca hiányzik a gyülekezeteinkből, az igehirdetéseinkből, a hitünkből. Persze nem azt akarja, hogy „keressük a balhét”, nem tettlegességre akar buzdítani bennünket Júda oroszlánja. Sokkal inkább abban mutat példát, hogyan lehet a konfliktusokat vállalni, a nehéz dolgokat kimondani, megalkuvás nélkül követni őt. Isten báránya áldozat, de Júda oroszlánja Isten bajnoka. Mindkettő ott van Jézusban, mi azonban elfeledkeztünk az oroszlánról. 

David Murrow sok gyülekezetet megvizsgált, amelyekben többségében vannak a férfiak. Nem vont le ezekből messzemenő következtetéseket, nem írt kész receptet, de jó irányt mutat arra nézve, hogyan csábítsuk vissza a férfiakat a gyülekezetekbe. Hogyan mutassuk meg a bárány mellett az oroszlánt is. Hogyan alakítsuk az istentiszteleteinket, az igehirdetéseinket, a gyülekezeti alkalmainkat, hogy ezáltal megnyerjük az erősebb nemet is Isten ügyének. Forradalmi látásmódváltást javasol, amelyet apró lépésenként tudunk megvalósítani gyülekezeteinkben.

Bennem is felmerült a kérdés, ami az olvasóban is: mi a helyzet a nőkkel? Ez nem durván férfisoviniszta könyv? A válasz egyértelműen nem. Azok a gyülekezetek, amelyek a könyv által leírt, javasolt változtatásokat megtették, gyarapodtak, mert először a női gyülekezeti tagok férjei jelentek meg a gyülekezetekben, aztán ők elhívták a barátaikat, akiket a feleségeik és gyerekeik követtek. A tapasztalat azt mutatja, a nők jól érzik magukat olyan gyülekezetben, ahol sok a férfi. A nők jól érzik magukat olyan gyülekezetben, amely növekszik, amelynek tagjai között egyre több elkötelezett férfi van, aki komolyan veszi Istent.

Persze ez a könyv sem fogja megváltani sem a keresztyénséget, sem a magyar reformátusságot. Nem ad megoldást minden gyülekezetépítési kérdésre. Azonban nagyon sokat segít, hogy célirányosan megszólítsuk a férfiakat, újragondoljuk gyülekezetépítési stratégiánkat, vagy ha eddig nem volt, készítsünk egyet, ami kifejezetten a férfiakat célozza meg.