belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Riport

Miklya Luzsányi Mónika

„Cselekedetből vált teljessé a hit”

…fogalmam sem volt, hogy lehet így élni egy percet is

Miskolczi Julianna, a tiszafüredi Szivárvány-ház, Fogyatékosok Református Otthonának  Juhász Zsófia emléklappal jutalmazott egykori vezetője apró, halk szavú asszony. Életét a fogyatékosok között élte le, szíve-lelke még ma is a Szivárvány-házban élő „gyerekekért” dobog. Harmincöt évig szolgált fogyatékkal élő emberek között, s amikor a hogyanokról és miértekről kérdezem, felvillannak benne az emlékképek, mozdulatok, arcok, gesztusok. 

Beszéljünk a kezdetekről, hiszen ma különösen aktuális a kérdés: mi indít, mi indíthat egy hívő református családban felnőtt, végzett gyógyszerésztechnikust, hogy elmenjen gondozónak egy fogyatékosotthonba? 

– Hogy mást mi indít, azt én nem tudom. Bennem ott munkált a keresés.  Ott volt velem jártomban-keltemben, kérdéseimben, szemem villanásában.  Megmondani nem tudtam volna, hogy mit keresek,  de abban biztos voltam, hogy ha  megtalálom, ráismerek!

Ilyen voltam huszonévesen. Ez a keresés nem volt könnyen vállalható. Mégis mi kellene annak, akinek mindene megvan: család, fix munkahely, keresztyén közösség, konszolidált élet?

No igen, komoly udvarló akkor még nem volt, pedig hát ez elvárás. S ennek én azzal tettem eleget, hogy negatív listákat gyártottam a fejemben. A lista egyre bővült és tökéletesedett arról, hogy  mit  nem  akarok  és kivé nem akarok válni az életben. Leginkább azt kerestem, az foglalkoztatott, hogy Isten mit akar kezdeni velem. 

– Értsem akkor ezt úgy, hogy a szolgálatvállalásodhoz szükséges volt egyfajta tagadás vagy elhatárolódás? Mégis hol, mikor ért el az a pillanat, amikor ki tudtad mondani az igent? 

– 1976 nyarán az őrbottyáni szeretetotthonban. Az 1. és 2. szobában csak súlyosan sérült embereket ápoltak. Amikor beléptem, a lábam földbegyökerezett, mozdulni sem bírtam. Életemben ilyen embereket nem láttam, fogalmam sem volt arról, hogyan lehet egyáltalán így élni egy percet is. A legdermesztőbb azonban azzal a tudattal való szembesülés volt, hogy rám talált a helyem. Ott álltam félelemben, s nem tudtam mi az, ami közben tombol bennem. Az ÖRÖM volt. Teljesen érthetetlenül hatalmába kerített ez a szédítő, édes, gyönyörűséges, bensőséges égi biztonság: itt van Isten velem, körülöttem, bennem. 

– Milyenek voltak az első napok az otthonban egy olyan lánynak, akit addig a család, a gyülekezet, a barátok védőburka vett körül? Hogyan érezted magad ebben az új helyzetben? 

–  Juhász Zsófia néni versével tudnék a legvilágosabban válaszolni:

„Dús asztalodnál én is ott ülök,
Pusztai ősök nemtelen faja,
Kit nem küldött ős, nem hívott rokon,
Csak szimatra jöttem,  mint az eb,
Valami titkos, belső fonalon.”
………
„Csodálva nézem gyönyörű kezed,
Amint áldást áldásra adva oszt”

Persze a hétköznapok nem voltak ilyen fennköltek. Ahogy  keményen rám csörrent valami Mariska asszonyság, hogy „Na, pelenkázunk! Itt kezdd!”, mondta, és elment a szoba túlsó végébe.  Kis  idő múlva persze a „Na, ezzel is jól meg vagyok áldva!” ábrázattal csapta elébem a felmosó vödröt, benne a kiszolgált  mackónadrág-ronggyal, hogy „Akkor legalább ezt  csináld meg!” 

– Te Zsófia néni keze alatt nevelődtél bele a fogyatékosok közötti szolgálatba. Milyen emlékeid vannak róla?  

–  „Isten háztartásában vagyunk cserépedények” – mondta Zsó néni az alkalmilag összeverbuválódott munkatársi és lakóközösségnek, és szavát Pityuli, Ágica, Pepe és a többiek is mind megértették. Megértették a felolvasott bibliai történeteket és minden tanulságot, amit Zsó néni mondott. De hát nincs ebben semmi különös: „Azért idióta, hogy legalább okos legyen” – találta ki Zsó néni csak úgy mellékesen ezt az itt teljesen nyilvánvaló magyarázatot. 

Ez a gondolatsor felveti a sokszor körbejárt kérdést: hogyan és mit lehet és kell a Bibliából súlyos fogyatékosoknak megtanítani? 

– Neves szaktekintélyt is hallottam már úgy nyilatkozni, hogy értelmetlen, sőt voltaképp az Igét degradáló időtöltés értelmi fogyatékosok „betanítása” pl. „aranymondásokra”. Miért mondassunk el velük olyat, ami a mechanikus memória produktuma csupán? (Tisztelettel teszem fel a kérdést: biztos, hogy ez csak velük esik meg?) S most hadd folytassam azt az együtt-gondolkodást, amit valamikor éppen veled kezdtünk el ebben a kérdésben. Emlékszel, azt jártuk kicsit körbe, hogy lehet-e analógia az, ahogyan egészséges, ép értelmű gyerekeknek közvetítjük a keresztyén alapértékeket, a bibliai történeteket? Vajon beszéljük-e azt a nyelvet, amit ők beszélnek? S mi lehet a közvetítő közeg? Mondjuk a mese? A meséből a király? Sajnos kevés volt az időnk, így az eszmecsere  akkor abbamaradt.

De én tovább gondolkodtam... Az értelmi fogyatékkal élők nem értik meg az elvont fogalmakat, még kevésbé a  szimbólumokat. Amire alapozni tudnánk, az a konkrét, nap mint nap megélt tapasztalat: anya enni ad és meleget, apa felemel, ő legfőbb tekintély, akinek szent a szava. Ezek az értékközvetítő, szocializációs analógiák a teremtő Isten gondviselése, Jézus szeretete és áldozata, vagy akár az igehirdető lelkész pásztor voltának megértéséhez. Ám a mi lakóink életéből (elenyésző kivétellel) éppen ezek a konkrét tapasztalatok hiányoznak. Vagy defektesek. S néha annyira ártalmasak, hogy talán jobb lenne kitörölni azokat a tudatukból.

S akkor arra jöttem rá, hogy nem kell közvetítő közeg. A mi lakóinknak egyenes csatornájuk van az ég felé. Csupán kinyitják a kezüket, kitárják a karjukat és kész. Mert tudod, olyanok, mint a kisgyermekek… 

Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak.

Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.

 Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.”

 Ekkor átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket.

Mk. 10.13-16

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. április 26., péntek,
Ervin napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Az Úr humora és mértéke
Sok és kevés Isten kezében

Gondolkorzó

Szakács Gergely
Hová tűntek a férfiak a gyülekezetekből?
Hiányosságok és lehetőségek a gyülekezeteinkben

Felszín

Jezsoviczki Noémi
Majális
Régi ismerős, régi kísértés

Szoták Orsolya
Mesterségünk címere
Honnan tudom, jó székben ülök-e?

Géczy Ráhel
Szeretetre teremtve
Utcai áldozatok és a tettestársak

Magasság

B. Tóth Klára
A mérleg nyelve
Ki mér és milyen mértékkel?

Mélység

Szakács Gergely
Napos oldal – hiányból erősség
Őszintén sérült

Teljesség

Réz-Nagy Zoltán
Hogyan lesz a mínuszból plusz?
Ha meginganak az alapok

Bella Péter, Adamek Norbert, Némethné Sz. Tóth Ildikó
Pünkösd és az elemek
Őserő

Üzenet

Pete Violetta
„Eljött érted!”
Nem lenyel, hanem megajándékoz?

Tóth Sára
Fiamnak konfirmációjára
Miért legyél keresztény? Miért legyél református?

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
Hogyan lesz a kicsiből nagy?
Hobbitból hőssé

Hancsók Barnabás
Szuperhősök a vásznon és az életben
Benned is lapul egy!

Bradák Soma
Talán a gyepet
Nézőpontváltás

Riport

Miklya Luzsányi Mónika
„Cselekedetből vált teljessé a hit”
…fogalmam sem volt, hogy lehet így élni egy percet is

Kitekintés

Bölcsföldi András
A megköszönés kultúrája
Nagyon szépen köszönöm! Köszönöm! Kösz! Köszi! Köszike!

Látogatóink száma a mai napon: 3371
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44216652

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat