2013. június
60. szám

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Bálint Katalin

Időre bízott sérülések

Megoldás, vagy struccpolitika?

„Az idő minden sebet begyógyít!!???”

De a kezeletlen sebek idővel elfertőződnek, jön a sebláz, üszkösödés vagy vérmérgezés. Amikor a felszíni sebek gyógyulásának analógiáját alkalmazzuk a lelki sérüléseinkre, miért feledkezünk meg arról, hogy a külső sebeinket fertőtlenítjük, bekötözzük, súlyosabb esetben orvoshoz fordulunk vele. Ezzel szemben a belső bajainkat sokszor elnyomjuk, magunkba fojtjuk. Félreértés ne essék, hiszek az idő gyógyító hatásában, de nem önmagában állva. Én személy szerint rendszeresen folytatok struccpolitikát, ha a saját- és mások lelki sérüléseiről van szó. Szeretném kimondani a beismerő, problémát feltáró szavakat, de valahonnan mindig előkerül az a bizonyos gombóc a torkomban, ami egyszerűen nem hagyja, hogy a gondolatok és érzések szavakká formálódjanak. Mintha ezek a kimondatlan szavak rétegenként rásimulnának a már meglévő „gombócomra”, ami ettől egyre nagyobb és nagyobb lesz, az íze pedig olyan elviselhetetlenné válik, hogy valamiféle torz görbület jelenik meg tőle a száj szélén. A fertőzött belső sebek okozta undor kiül az ember arcára.

Sokszor annyira a külsőségekre koncentrálunk, hogy eszünkbe sem jutnak a belső mozgatórugók. „Ó a lányom/fiam csak durva zenéket hallgat, folyton feketébe öltözik és elkezdett rosszul tanulni, (…..) biztosan rossz társaságba keveredett.” Kamaszoknál és felnőtteknél jelentkező ivás, droghasználat, depresszió, a leggyakrabban ezekért, hozzátartozóként, valami külső okot kezdünk keresni és hibáztatni. Természetesen iszonyú nehéz azt kimondani, hogy ha a szeretetnélküli rideg otthon és légkör okozta, hogy xy odáig jutott, hogy abbahagyja az iskolát, lopni kezd stb., a felsorolást mindenki saját tapasztalatai alapján folytathatja. Kicsit távolabbi, mégis érintett szemlélőként sem könnyebb odamenni és azt mondani: csak szeresd, ülj le vele minden nap beszélgetni és pozitívan fordulj felé. De az efféle őszinte megnyilatkozások helyett leginkább hallgatunk, és miközben tudjuk mit kéne mondani (az kellemetlen lehet, ellentéteket szülhet és amúgy is mi közünk egyáltalán más problémájához), csak annyit tudunk kinyögni, hogy „értem” vagy „megértem”.

Többes számot és egyes számot váltogattam, mert ezek a saját gombócaim is voltak, mégis olyan általánosak, hogy úgy éreztem helyénvaló a T/1. Valahogy ki kellene köpni és a sebek belátásával elkezdeni a ténylegese gyógyítást. Ellenkező esetben maradnak az a csupán időre bízott gyógyítás mellékhatásai: elidegenedés, frusztráltság, depresszív és sötét világlátás. Ez a legnagyobb baj a belső sérülésekkel, szörnyű a hatásuk kifelé. Amikor negatív megnyilvánulásokkal és cselekvésekkel találkozunk (akár a saját negatív cselekvéseinkkel is) rögtön puffogni kezdünk, hogy mivé válik a világ és milyen szörnyűek benne az emberek. Rosszalkodunk és gonoszkodunk, mint a gyerekek, hogy felhívják rosszullétükre a figyelmet. Egy kicsit beszélnünk és beszélgetnünk kéne. Őszintén. El kellene mondani mi az ami fáj és mi az oka. Az idő jótékony munkája csak ezután tud hatni. Hatása pedig nem feltétlenül a gyógyítás lesz, sokkal inkább egyfajta átalakítás. Átalakítás élettapasztalattá, jobb esetben hajtóerővé, amihez nehéz pillanatokban visszanyúlhatunk. Csak ne lenne olyan nehéz kiköpni azt a fránya gombócot.

Hozzászólások