Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Gondolatok Nabokov regénye és David Schwimmer Trust című filmje kapcsán 

Vladimir Nabokov Lolita című híres-hírhedt regényéről beszélgettünk az idén a református egyetemen az irodalomszemináriumokon. Korábban mindig kicsit elkeseredtem magamban, amikor kollégáim időnként restelkedve jegyezték meg nekem: hát ez a verset vagy azt a regényt talán nem biztos, hogy fel kellene olvasni, vagy tanítani kellene „egy református egyetemen”. Ilyenkor mindig vissza szoktam kérdezni: miért, vajon miért ne? Miért dugja fejét homokba egy gondolkodó és érző keresztény ember, ha trágár szavakkal, nagy és látványos bűnökkel szembesül? Egyáltalán, túl lehet-e szárnyalni magát a Szentírást az emberi sötétségről és bűnről szóló történetek tekintetében? Most azonban még az én agyamon is átfutott a kétely árnya. Választhattam volna másik regényt a kötelező olvasmányok közül. Miért döntöttem e zavarba ejtő és kellemetlen mű mellett – amelyben egy pedofil férfi igyekszik hosszú önéletírásában ékesszólóan meggyőzni az esküdtszéket, nem ő tehet arról, hogy elrabolt és szexuális rabszolgaságra kényszerített egy tizenkét éves amerikai kislányt, merthogy valójában maga Dolores csábította el?

Visszatekintve inkább a saját fejemen átfutó kétely gondolkodtatott el. Miért szégyellem ezt a témát? Rájöttem, hogy azért, mert amolyan „feminista” szaga van, legalábbis Magyarországon gyakran így állítják be. Azért, mert furcsamód ebben a társadalomban valahogy mindig különös zavart okoz a nők és a gyerekek bántalmazásáról való nyílt beszéd. Ezeket a sebeket, ezeket a bűnöket nem szeretjük megbeszélni. Vajon miért? Református lelkész ismerősöm mesélte nekem, hogy amikor egy továbbképzésen hallott egy eléggé megdöbbentő adatot – valami olyasmit, hogy a világon a nők egyötöde élete során elszenvedi a szexuális zaklatás enyhébb vagy súlyosabb formáját –, körülkérdezett nőismerősei körében, a házi csoportjában, a családjában, és a válaszok megerősítették a hallott statisztikát. Amikor azonban beleszőtte ezt a tapasztalatát egyik prédikációjába, a presbiterek figyelmeztették, hogy ez a téma itt, ezekben a körökben egyáltalán nem aktuális, nem kellene róla beszélni. Ha az ilyen presbiter elbeszélgetne egy pszichológussal vagy akár szociális munkással, lelkigondozóval, akkor értesülhetne arról, hogy mennyire gyakori a családon belül a kiskorúak zaklatása, hogy hány és hány lány és nő élettörténetében kerül elő ilyesmi (például hogy a nagypapája molesztálta).

A fent említett bűn takargatására a legékesebb példa maga a Nabokov-regény fogadtatása, illetve az a pálya, amit a „Lolita” mint szimbólum a nyugati kultúrában befutott. Vajon amikor a „Lolita” nevet halljuk, egy áldozattá vált, szerencsétlen kislány jut eszünkbe? Nem, szinte az ellenkezője! Lolita, megdöbbentő módon, a démoni, csábító, a férfiakat megigéző ifjú szajha szimbólumává vált. Vagyis pontosan úgy látjuk, ahogyan pedofil megrontója, Humbert Humbert akarta, hogy lássuk. Vagyis ez a kultúra – leírni is szörnyű – elhitte Humbert Humbertnek, a pedofil gyilkosnak, hogy megerőszakolásáról a tizenkét éves, kiszolgáltatott árva kislány tehet. Nem nagyon kell bizonygatni, hogy ez így van. A magyar társadalomban is elég gyakori az a nézet, hogy a nők maguk tehetnek a megerőszakolásukról. Még a magyar parlamentben is elhangozhatott pár hónapja, hogy ha a nők otthon maradnának, szülnének jó sok gyereket, akkor alábbhagyna a családi erőszak (vagyis nem vernék őket a férjeik).

Nem a családon belüli erőszakról, hanem a mai tinédzserek szexuális kiszolgáltatottságáról, egy 21. századi Lolitáról szól David Schwimmer Trust című megrázóan hiteles filmje. Schwimmer eddig főképp egy népszerű tévés vígjátéksorozat szereplőjeként volt ismert, és első filmje alapján senki sem várt volna tőle ilyen teljesítményt. Sajnos nem kapott nálunk sem túl nagy nyilvánosságot, pedig minden kamaszokat (főképp kamasz lányokat) nevelő szülőnek tanácsos lenne megnéznie. A film egy első látásra teljesen problémátlan, jómódú, harmonikus amerikai család életét mutatja be, ahová hirtelen és váratlanul üt be a baj. A tizenhárom éves Annie egy interneten garázdálkodó pedofil áldozatává válik. A kislány először éjt nappá téve chatel az ismeretlen és nagyon kedves „Charlie”-val, akiről fokozatosan derül ki, hogy nem tizenöt éves, de nem is tizennyolc, mindezt csak hazudta, hogy elnyerje a kislány bizalmát. Végül a lány egy motelszobában köt ki a harmincöt éves ismeretlennel.

A forgatókönyv főképp Annie-re és apjára, Owenre összpontosít, hitelesen mutatja be azt a nehéz küzdelmet, ahogyan a traumát megpróbálják feldolgozni. Bár olvasunk ilyet az interneten, hogy a film „az igazi megismerést blokkoló kamasz-életfelfogás bírálataként épül fel”, én ennél jóval hangsúlyosabbnak érzem a felnőttek világára irányuló kellemetlenül éles bírálatot. Sőt, szinte a mentegetőzés újabb formájának érzem a kamaszok chatelése és internetfüggősége felett sopánkodni. Hiszen ez a film nem a gyerekeket hibáztatja.

Egyrészt végigkíséri a filmet az a nehéz ellentmondás, hogy az édesapa egy fehérnemű-divatcég reklámszakosztályának egyik vezetője, amely a saját lányával egyidős vagy még nála is fiatalabb kiskamaszokkal reklámozza a tangabugyikat. Pedig azt azért nem feltételezhetjük, hogy a reklámok kimondottan pedofil férfiakat céloznak. Ennek ellenére az apa a folyamat elején igen éretlenül, tipikus „macsóként” bosszúért liheg. Szinte megszállottan üldözi az elkövetőt, és jó ideig észre sem veszi, hogy közben már megint nem figyel a saját lányára, egyáltalán nem törődik – most sem – annak szükségleteivel, nem látja, hogy megértésre, támogatásra szorulna, nem magánnyomozásra. Szinte az apa drámájának is nevezhetnénk a filmet: hogyan döbben rá minderre ő maga a film végére. Még kellemetlenebb a felnőttvilágra nézve a film záró képsora, amelyből megtudjuk, hogy „Charlie” egy jónevű egyetem tisztes professzora, szerető családapa stb. Kellemetlen, mert így nem lehet lerázni azt a problémát, hogy „ó, mi nem ilyenek vagyunk, ez nem mi vagyunk”. Mert bizony mi vagyunk, vagy legalábbis lehetünk. Lehet, hogy elég kicsit beletúrni saját családtörténetünkbe. És az sem biztos, hogy igaz, hogy ezek a veszélyek a csúnya internetes kultúra gyümölcsei. Ugyanis az, hogy mi folyt a falak mögött egy sokkal erősebben elfojtásra épülő hagyományosabb társadalomban mondjuk száz évvel ezelőtt, alighanem sohasem fogjuk érdemben megtudni.

És hogy mi köze mindennek Lolitához? A szakirodalomban találkoztam egy egyetemi oktatónő beszámolójával, aki rengeteget vitatkozott Nabokov regényéről tanársegédjével, egy fiatalemberrel. A fiatalember nagy erőkkel mentegetette Humbertet, Lolita csábítóját és hibáztatta Lolitát. Amikor a nő már minden egyéb érvéből kifogyott, hirtelen nekiszegezte: „Képzeld el, hogy éreznéd magad, ha Lolita a saját lányod volna!” A férfi ezen a ponton megadta magát: „Igen, most már értem, mire gondolsz” – válaszolta. Talán errefelé vezet a krisztusi út. Úgy gondolni minden megvert asszonyra és megerőszakolt kislányra, mintha a saját lányunk volna. Azzal a gyengéd, gyógyító megértéssel, ahogyan Jézus fordult a nőkhöz és a gyermekekhez – kivétel nélkül mindig.