belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Gangel Noémi

Barna a haja a szeme kék

Karácsonyi találkozások

„Tudni kell együtt élni a változással. Hiába vágyunk vissza a múltba, hiába ismétlik magukat nosztalgikus gondolataink az unalomig, az idő jelenlegi ismereteink szerint csak előre irányban haladhat. Ami volt, nem lesz többé. Ami jön, azt nem ismerjük. És az ember dönthet úgy, hogy a kiszolgáltatottságtól, kiszámíthatatlanságtól rettegve éli az életét, vagy emelt fővel, nyílt szívvel tekint a jövőbe, és megállja a helyét az új helyzetben."

Ezek a gondolatok kavarogtak Rebeka fejében, amikor szenteste délutánján kiment a fürdőbe, hogy megmossa az arcát. A nappaliban kedvesének családja beszélgetett a kiadós karácsonyi ebéd után. Jól érezte magát velük, de nagyon hiányzott a saját családja. „Szeretem ezt az embert. Fel kell nőnöm a feladathoz" - gondolta, majd elsimította átnedvesedett haját, belemosolygott a tükörbe, és visszament a nappaliba.
– Biztos nagyon jó fenyőillat lett otthon mostanra – mondta Petinek, amikor már hazafelé sétáltak.
– Igen, és egész helyes az a kis fa. Örülök, hogy megtaláltuk. Ő a mi első fánk.
– Én még soha nem töltöttem a szentestét... így: kettesben. Tudod, milyen népes családunk van. Szokatlan nekem ez a helyzet.
– Biztosan az lehet – - mondta Peti elgondolkozva. – Nem szeretnéd, hogy így legyen? Hogy most csak ketten legyünk? Nem érzed jól magad?
– Semmi baj, szívem. Csak szokatlan.
– Nézd, Rebi – mondta, és megállt. Két kezébe vette a lány arcát, és újra elcsodálkozott, hogyan létezhetnek ilyen gyönyörű kék szemek. – Ha nem akarod, nem kell. Nem sietünk sehova. Úgy csináljuk, ahogy neked jó.
Rebeka újra elcsodálkozott, hogyan lehet valaki ennyire önzetlen és jólelkű.
– Ez lesz a mi első szentesténk. Csak a miénk – mondta.
Lassan, szótlanul indultak tovább. Peti dúdolni kezdett: barna a haja, a szeme kék...
A lányt azonban még feszítette valami. Hirtelen félbeszakította a dúdolást:
– Figyelj. Reggel korán felkelünk, és elindulunk anyuékhoz. Jó? De tényleg, szivi, nagyon ritkán járnak holnap a villamosok és a vonatok is. Muszáj elérnünk a fél nyolcas vonatot, ami a Nyugatiból indul. Nincs lustálkodás, szöttyögés. Hétkor ott kell állnunk a Baross utcai megállóban. Nagyon fontos nekem, hogy ott legyünk, amikorra ígértük. Nem úgy, mint múltkor...
– Jaj, Rebi... oké, egyszer elaludtam. Bocsánatot kértem. Ígérem, odafigyelek erre.
– Rendben, de kérlek, tényleg így legyen, mert utálok rohanni.
– Megbeszéltük! – mosolygott rá Peti, és tovább dúdolt: cipője kopott, nekem elég...


András, amióta az eszét tudta, villamosvezető akart lenni. Az egész családja orvosokból, mérnökökből állt, és az értelmiségi famíliának időbe telt, mire megemésztette, hogy nem hajlandó beállni a sorba. Sokszor kérdezték is tőle, hogyan jutott eszébe ez a képtelen ötlet. Egyetlen halvány emléke volt, ami többé-kevésbé magyarázattal szolgált erre. Sokszor ment érte nagyapja az óvodába, és amíg lassan, ráérve ballagtak hazafelé, repülőkről és autókról mesélt neki. Nagyon érdekelték a járművek. December eleje lehetett, advent időszaka, amikor a nagypapa panaszkodni kezdett a térdére.
– Ez a fránya front... Kisfiam, ma a papa nem tud sétálni. Villamossal megyünk.
András, bár nem sokat, utazott már villamoson. De ilyet még nem látott. Ami akkor közeledett a megállóba, messziről fénylett, ragyogott: égőfüzérrel volt kivilágítva.
– Ezzel a csillogóssal megyünk? – ugrált lelkesedésében. – Csillogós villamos! – tapsikolt, sikongatott.
– Bizony, kisunokám, hamarosan itt a karácsony! Ezt a mesevillamost a Jóisten rendelte nekünk. Látod, hogy szereti ő a nagypapát is, Andriskát is! – azzal felszálltak az adventi különjáratra. Valahol a Boráros tér után megállt a fényben úszó jármű. De nem a megállóban. Andriska tágra nyílt szemmel figyelte, mi történik, de nem talált rá magyarázatot. Egyre lejjebb konyult eddig fülig érő szája.
– Mi történik, nagypapa? Nem megy tovább a villamos? Ugye, nem romlott el? – kérdezte. – Papa! Leszállt a vezető! Ugye, nem kell nekünk is leszállnunk?!
– Nem, Andriskám. Tudod, errefelé több sín megy. Ilyenkor a vezető bácsi leszáll, és egy nagy-nagy karral átváltja a sínt egy másik sínre, amerre minekünk kell mennünk.
Andris nem értette. De annál jobban izgatta. Hazáig faggatta nagyapját, hogyan működik ez a sínváltó-dolog.
Ettől kezdve mindent meg akart tudni a villamosokról. Minden ünnepre, születésnapjára, húsvétra villamosokról szóló könyveket, maketteket kért. A szülei néhány év után már nem tudtak mást kitalálni, kisvasutat vettek neki. Rögtön sárgára festette a piros gőzöst.
Nemsokára mindent tudott a villamos feltalálójáról, a jármű műszaki fejlődésének történetéről, és érettségi után végre jelentkezhetett a vezetői tanfolyamra. Itt már nem sok újat hallott. Hamarosan munkába is állt. Budapest összes vonalát be akarta járni, és mindig máshova kérte magát műszakba. Főnökei, munkatársai soha nem értették meg teljesen ezt a nagy lelkesedést, és csak legyintve teljesítették hóbortos kívánságait. András úgy érezte, szerencsés ember.
Egészen addig, amíg egyszer csak meg nem ismerkedett egy gyönyörű lánnyal. Fagyos január volt, kíméletlen mínuszokkal, amikor a remíz étkezőjében meglátta Esztert. A rádióban abban a pillanatban csendült fel a dal, amelyet az egész város kívülről fújt:

"barna a haja, a szeme kék
cipője kopott, nekem elég

ő az igazi, csak az enyém
velem utazik, épp ahova én"

András tudta, amit a zenész tudott, amikor ezt a dalt írta. Eltántoríthatatlanul udvarolt a lánynak hónapokig. Jött a tavasz, elolvadt a hó, májusban zöldbe borult minden, augusztusban már alacsonyabb ívet írt le a nap az égbolton át vezető útján, novemberben csípős szelek jöttek, majd december elején így szólt a lány:
– András, fontos vagy nekem. Szeretnélek meghívni hozzánk karácsony első napján ebédre. Eljössz?
– Hogy eljövök-e? Milyen kérdés ez? – felkapta a lányt, és úgy ugrált vele valamiféle rögtönzött bécsi keringőt járva, mint óvodás korában a csillogó villamos láttán.
Madarat lehetett volna vele fogatni. Másnap fütyörészve, kis híján tánclépésekkel perdült be a szürke kockaépületbe, ahol összes munkatársa a kopott parafára szögezett táblázatot böngészte: kitették a decemberi beosztást. Az egyik dolgozó kárörvendő mosollyal odaszólt a két méterrel a föld felett úszó fiúnak:
– Ne örülj annyira, apám. Huszonötödikén egész nap te viszed a műszakot.
András persze nem figyelt rá, mit mondott.
– Hát akkor én viszem! Teszek rá! – mondta, és átlibbent a termen. Az ajtó elé érve elővett egy cigarettát, és már éppen gyújtotta volna, amikor megállt a keze a levegőben. És az ereiben megállt a vér. Megrázta a fejét. Zavarodottan megfordult, és odarohant a táblához. Nem akart hinni a szemének. Karácsony első napján... egész nap... ez nem lehet igaz!

Szenteste alig bírt lenyelni néhány falatot az ünnepi vacsorából. Kiszolgáltatottnak érezte magát; mint akit rábíztak az elemek önkényes, pusztító erejére. „Miért romlott el egyszerre minden? Pont amikor már azt hittem, sikerült?! – kérdezte magától értetlenül. – Annyira boldog voltam, erre kapom a nagymaflást!"
Forgolódott az ágyában: próbált aludni, kevés sikerrel. Néha feladta, és rágyújtott egy cigarettára, belefújta a füstöt és bánatát a néma éjszakába. Aztán újra megpróbálkozott az alvással, újra nem jött álom a szemére, és újabb cigarettára gyújtott. Így ment ez reggelig.
Kelletlenül megborotválkozott. Nem is nagyon akart a tükörbe nézni. Nem akarta azt az ember látni, akivel a sors élete egyik legfontosabb napján így kibabrált. Nem akart gondolkodni sem: rutinszerűen felöltözködött, aztán elment a remízbe. Soha nem indította még a villamost ilyen szomorúan. Amikor kigördült az állomásról, még sötét volt. Egy óra múlva – pont a Teréz körúton járt – a Keleti pályaudvar monumentális épülete mögött megjelent az első derengés. A jégvirágok olvadni kezdtek a vezetőfülke ablakán. A szomorúság is kezdett felengedni a szívében. „Eszter szeret engem. Tudom, hogy szeret. Ha csak ezen múlik az egész, akkor annyit is ér. Most nem tudtam ott lenni, de majd ott leszek. Ott leszek vele. Mindig. Tudom, hogy ezt ő is tudja. Nem dől össze a világ emiatt" - gondolta magában. Állomásról állomásra enyhült benne a bánat, a harag, ahogy az idő is egyre enyhült a napfelkelte miatt. És kisütött a nap! A tél közepén! „Úgy látszik, ez különleges nap" – gondolta, és bekapcsolta a rádiót.

"pörög az idő, forog a kerék
az ereinkben ég a keverék"

"tűz a lelke ragyog a nap alatt
együtt érjük el az alagutat"

Ezek ugyanannak a dalnak a sorai voltak, amelyet akkor hallott, amikor először meglátta Esztert. „Látod, öregem? Nem annyira tragikus a helyzet. Mindjárt vége is van a műszaknak."
Ekkor olyan történt, ami még soha. A Boráros tér megállója felé haladt, és rutinból lassítani kezdett. De a kijelzőn egyetlen leszállásjelző lámpa sem világított. Belenézett a tükörbe, amelyből az egész utasteret belátni, de az a néhány utas mozdulatlanul bámult ki az ablakon. A peronon senki nem várt. A nyüzsgő városban nem fordult még elő ilyen. Lassan, bátortalanul haladt át a megállón, mint amikor az embert egy szokatlan helyzetben utoléri a kétség: vajon tényleg azt csinálja-e, amit csinálni kell. Aztán begyorsított. Élvezni kezdte a száguldást. A tükörben látta, hogy az utasok a szokatlan sebességet érzékelve meglepetten pislognak körbe.

A Mester utcánál szintén nem volt sem le-, sem felszálló. Tovább gyorsított. Az Üllői úton szinte keresztülrepült. Most sem jelzett senki. A peron üres. A Baross térnél már nem is figyelte a megállót és az utasteret. Ekkor látókörének perifériáján két embert pillantott meg: sprinteltek a villamos után, amely azonban villámgyorsan száguldott tovább. A lány mérgében a földhöz vágta sapkáját, a fiú tanácstalanul széttárta a kezét. Látta, ahogy egymásra borulnak, és a lányt rázza a zokogás. A fiú szorosan átölelte, fejét a mellére fektette, de úgy tűnt, a lány egyre kétségbeesettebben sír, ellökte magától a fiút. Egyikük sem nézett már a villamosra.
– Ó, a jó fenébe! – kiáltott fel András. Fülsiketítően csikorogtak a kerekek, fényes szikrákat szórt a sín, az emberek kis híján leestek üléseikről.

„egymásra borulunk majd, egy hajtűkanyarban"

– szólt a dal a rádióban. A pár végre észrevette, hogy a villamos a körút közepén áll. Ebben a pillanatban bukott át egy napsugár a körút talán legmagasabb bérházának tetején. Megdermedve álltak. Aztán egymásra néztek, András látta: elnevetik magukat. Ő is nevetni kezdett. Kiszállt a fülkéből, és nagy mozdulatokkal integetni kezdett nekik. 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. május 24., péntek,
Eszter , Eliza napja van.
Tartalom
Vezércikk

Székely Tamás
Karácsonyi Himnusz...
Térdre ereszkedve

Gondolkorzó

Pete Violetta
Kis Jézuska, kis karácsony
A gyermekek ünnepe?

Felszín

Gangel Noémi
Barna a haja a szeme kék
Karácsonyi találkozások

Magasság

Réz-Nagy Zoltán
Mit kéne igazán ünnepelnünk karácsonykor?
A karácsonyozás története

Mélység

Miklya Luzsányi Mónika
Babamátrix
Nyomás a gyermekvállalás ellen: tények és tévhitek

Miklya Luzsányi Mónika
Meg nem születettek
Válsághelyzetek

Teljesség

Románné Bolba Márta
Az ember világossága
Aki a sötétségből kivezet

Üzenet

Bölcsföldi András
Adventi be(fele)fordulás
Látom-e a megnyílt eget?

Horváth Zsuzsanna
Jézussal a Boszporusz partján
Kibújni a KELL hatalma alól

Románné Bolba Márta
Helykészítés
Akit várnak, és akinek mégsem jut hely

Áthallások

Bradák Soma
A feszültség esztétikája
A vérben hordozott szeretet

Vida Viktor
Gravitáció
Vajon visszahozhatom-é azzal?

Hancsók Barnabás
Gyereksírás fegyverropogásban
Az ember gyermeke

Kitekintés

Gueth Péter
A hindu Jézus temploma
Keresztény templom, ahol Allahnak szólítják Istent

Detzky Panni
Ami igazán hiányzik nekik, az a szeretet
Önkéntes diakóniai év idősek között

Látogatóink száma a mai napon: 3798
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44422314

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat