belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Teljesség

Réz-Nagy Zoltán

Dicsőségmondás

Kicsiség és nagyság dialektikájában

„Magasztallak, Uram, a népek között, zsoltárt éneklek nevednek.”
Zsolt 18,50

Van a héber nyelvnek egy érdekes igéje – a gádal. Alapjelentése: nagynak lenni, megnőni. De ha műveltető formában használják, akkor azt jelenti, naggyá tenni, vagy nagynak tartani valakit; így átvitt értelemben jelentheti azt is, hogy „magasztalni”, „dicsőíteni” – mint a fent idézett zsoltárversben. 

Így amikor Keresztelő János azt mondta: „Neki (mármint Jézusnak) növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem…”, akkor tulajdonképpen a dicsőségről beszélt, mégpedig úgy, hogy a nagyság és kicsiség ellentétét használta.

Gyerekeim kedvenc mesekönyvei közé tartozik a „Tatu és Patu” –sorozat. Néha – egy-egy újabb könyv megjelenése után –  feleségemmel is megesik, hogy nevetőgörcsöt kap egyik-másik vicces rész felolvasása alatt.

Nemrég egy terjedelmesebb és kevésbé vicces rész is megjelent magyarul. „Tatu és Patu, az űrpilóták” A története az, hogy a galaxisban nagy a felháborodás, mert egy óriás  űrmutánsszörnyeteg elrabolja a bolygókat és holdakat: azokat elszakítja eredeti pályájukról és önmaga köré gyűjti. Szörnyű gonosztettnek tűnik elsőre, ám időközben kiderül, hogy az óriásnak fogalma sincs arról, hogy ezek a bolygók élőlények, egész civilizációk otthonai. Ezért Tatu és Patu kitalálják, hogy kell készíteni egy óriási lencsét, amelyet el kell juttatni az óriás szeme elé, hogy meglássa a bolygókon a nyüzsgő életet. A terv sikerül, és az óriás megrendülve szembesül azzal, hogy mit is tett valójában. A rend helyreáll, az óriás pedig ettől kezdve a lencse által látható civilizációk csodálója lett és nem a tönkretevője.

Nagyság és kicsiség különös módon keveredik ebben a történetben. A nagyság vakká tehet a kicsiség észrevételére, de ha belelátunk korábban számunkra jelentéktelennek, észrevétlennek tűnő világokba, akkor megnő számunkra az értékük, nagyobbá lesznek.

A kezembe került mostanában Walter Isaacson könyve – Steve Jobs életrajza. (Ő volt az Apple cég vezetője.) A könyv úgy készült, hogy maga Jobs kereste meg az ismert életrajzírót, akkor, amikor már tudta, hogy halálos beteg, azzal a kéréssel, hogy írja meg az életét. Isaacson már az elején tisztázta, hogy nem fog szépíteni a tényeken… Kimerítő részletességgel tárgyalja Steve Jobs életútját, és az olvasóban, ahogy halad – fejezetről fejezetre – az a benyomás alakul ki, hogy Jobs nem lehetne példa sem magánéletében, sem úgy, mint cégvezető, sem mint barát, sem mint evangélikus egyháztag – merthogy elvileg az volt. Jobs egyvalamiben volt nagy, egyvalamihez értett; ahhoz, hogy megtalálja a művészet és a technológia találkozási pontjait. Ahhoz volt érzéke, hogy szépséget és technológiát egyesítsen, és ezt mások szemében értékessé tegye: ebben – valljuk be – nagyot alkotott. 

Az a reális kép, amelyet Walter Isaacson az informatika nagy látnokáról leírt, arra sarkall engem, hogy elgondolkozzak, mindez talán ránk is igaz, hogy legfeljebb egyvalamiben lehetünk „nagyok”, lehetünk példák mások számára?

Amikor középiskolás koromban színházi statiszta voltam – a Nebáncsvirág című operettet adtuk elő –, szerepelt a darabban egy színész, akivel közelebbi ismeretséget kötöttem. Alkoholista volt és láncdohányos. Családja nem volt. Magáról úgy nyilatkozott nekem, hogy Ő számomra az elrettentő példa. A darabban a mindig részeg őrmestert alakította. Tökéletes volt az alakítása. Minden alkalommal nagyot játszott, és egy kicsit mindig másként.

Oktatási rendszerünk humán része abból az előfeltevésből indul ki, hogy a történelemben és az irodalomban is meg lehet találni azokat a nagy embereket, akik példákként állhatnak előttünk, akik mécsesként bevilágíthatják életük – jövő felé vivő – alig látható, bizonytalan ösvényét.

De idővel kiderül, hogy ezek az emberek nem olyanok voltak, mint amilyennek a tankönyvekben bemutatták őket. Akik nagyok voltak, kisebbé lettek. Ez talán jól is van így, csak vajon az illúzióvesztésből vissza tudunk-e jutni oda, hogy a nagynak látást ne utasítsuk el teljesen, hanem emberek helyett a minket meghaladót tartsuk igazán nagynak, dicsőíteni valónak?

Hogy Istent dicsőítsük és áldjuk Istenségéért. Vagyis Isten „isten”, és az is kell hogy legyen és maradjon számunkra. A dicsőítés nyitja meg az utat, a lehetőséget számunkra ahhoz, hogy bár mi emberek vagyunk, de talán rajtunk keresztül is átderenghet az Isten dicsőségének fénye. És itt nem a katolikus életszentségre gondolok, hanem valami másra. Arra, hogy nagy dolog, ha egyvalamiben példák, nagyok lehetünk. De ez egyrészt csak akkor lehetséges, ha elszántak vagyunk abban, hogy Istent istenként akarjuk ismerni, akihez képest minden más csak teremtmény, másrészt ember voltunknak a korlátjaival tisztában vagyunk.

Barth Károlynak, a XX. századi protestantizmus megújítójának az egyik korabeli lap azt a felhívást küldte, hogy küldjön köszönőlevelet Mozartnak. Először fejcsóválva a papírkosár felé nyúlt, de aztán meggondolta magát. Már csak azért is, mert pár nappal korábban azt álmodta, hogy Mozartot kell teológiából vizsgáztatnia, és arra a kérdésre, hogy mi a dogmatika és mi a dogma – álmában Mozart nem tudott felelni. Hiába utalgatott a megzenésített miséire, a lehető legbarátságosabb módon, az sem segített. Talán ez az álom a teológus Barthot egyrészt arra figyelmeztette, hogy Mozart is egy dologban volt nagy: a zenében, minden másban igen „kicsi”, hogy szépen fejezzem ki magam. Másrészt arra, hogy nem kérhetjük egymáson számon, hogy ki miért éppen abban nagy, amiben, és miért nem másban. Ahogy maga a teológus is bevallottan semmilyen hangszeren sem játszott, és nem értett a zeneelmélethez.

Amikor pedig tényleg elgondolkodik, hogy mit is köszönhet meg Mozartnak, akkor ezt írja: „Amit Önnek köszönök, az az, hogy amikor Önt hallgatom, az engem egy jó és rendezett világ küszöbére helyez, amelyben van napfény és zivatar, nappal és éjjel, és akkor egyszerűen megajándékozottnak érzem magam. Az Ön muzsikájával a fülében az ember lehet fiatal vagy öreg, dolgozhat és kipihenheti magát, lehet megelégedett és szomorú, röviden: élhet. Van zene, mely az embert ehhez segíti, és van olyan, mely kevésbé teszi ezt. – majd befejezésül ezt írja: - Nem vagyok biztos abban, hogy ha az angyalok Isten akarják dicsérni, éppen Bachot játszanak de afelől biztos vagyok, hogy ha maguk között vannak, Mozartot játszanak és hogy akkor még maga a Jóisten is különösen odafigyel.” A levél végén maga Barth is elismeri, hogy ez az alternatíva hamis lehet – mármint az Istent dicsőítő és a csak maguk között játszó angyalokkal. De a lényeg, hogy az egészen törékeny emberi énünk nélkül, mely él: sír és nevet, elbukik vagy feláll, meghátrál vagy előre megy – és minden küzdelmünk között önmagunkkal, amikor lehetünk eszköz vagy cél, korlát vagy áttörés, börtön vagy szabadulás; e nélkül a dialektika nélkül nem létezhet dicsőítés sem, sőt, néha maga ez a dialektika adja az ütemét, a ritmusát Isten dicsőítésének. Ennek liturgikus kifejeződése, az istentiszteletek elmaradhatatlan eleme a „dicsőség-mondás”.

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. november 13., szerda,
Szilvia napja van.
Tartalom
Vezércikk

Lovas Anett Csilla
Híd vagy határ?
Fordítás egyháziról magyarra

Gondolkorzó

Szikszai Szabolcs
Nyelvjáték
Valóságteremtő erő

Felszín

Jezsoviczki Noémi
Jézushoz evezek
Félre hallás – félre vallás?

Fekete Zsuzsanna
Örökös pénzkérdés
Hinni nem pénzkérdés – vagy mégis?

Magasság

Bölcsföldi András
A Mózes-szék titkai
Egy belsős perspektíva

Pete Violetta
Lelkipásztor és egyéb (mi)csodák
A birka nép meg a juhásza?

Székely Tamás
Önkorlátozás, böjt, aszkézis
Vár-e Isten önsanyargatást?

Mélység

Fekete Zsuzsanna
„Ki tudja, merre, merre visz a végzet?”
… és sors fogja tán a volánt

Némethné Sz. Tóth Ildikó
Jelenlét a veszteségben
Isten a temetésen

Teljesség

Czapp Enikő
„Hiszek, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemben”
Bennszülöttjei és bevándorlói Isten országának

Réz-Nagy Zoltán
Dicsőségmondás
Kicsiség és nagyság dialektikájában

Üzenet

Szerkesztő
Kétkedők szótára II.
Karácsony, húsvét

Frederick Buechner
Kétkedők szótára
Igazságosság, hitetlenség, áhítat, menny

Bella Péter
Megtanulni reformátusul
Idegennyelv és kurzusai

Bagdán Zsuzsanna
Spirituális piramisjáték
A lelki emberek meg a kegyelem

Kitekintés

Gueth Péter
A Virágok Szigete
Idegen – amíg be nem csöngetünk hozzá

B. Tóth Klára
Mindennapi kenyerünk
Az étkezés előtti és utáni ima szerepe, eredete

Szabó Viktor
Vízre, magyar!
Tengerjáró missziós könyvesbolt

Látogatóink száma a mai napon: 1109
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45732803

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat