belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Tóth Sára

Az emberélet útjának felén

A felnőttkor válságai

Életünk az emberélet útjának felén válságba jut, a nap a legmagasabban áll az égen, s ekkor borzongva ismeri fel, hogy körforgás foglya, s immár megkezdődik a lehanyatlás. Ezért olyan jelentős a harmincöt-negyven éves időszak. Úgy gondolom, ekkor újjá kell születnünk, és egy egészen új életet kell kezdenünk, minthogyha a nap a zenitjén azt gondolná magáról, hogy a valóság legalján van éppen, s most kezdi meg emelkedését, egyenesen fel. (Northrop Frye)

Az emberi életet egy parabola-vonallal ábrázolhatjuk: a zsenge gyermekkor, ifjúkor („az élet tavasza") a felívelő szakasz. A csúcspont általában a huszonöttől harmincötödik-negyvenedik évig tartó életszakasz, ez talán a legtermékenyebb, legkreatívabb korszaka életünknek. De akárhol szabjuk is meg határait, az biztos, hogy ennek az időszaknak a végén lassan ugyan, de elkezdődik a biológiai hanyatlás, a lelki-testi erő megfogyatkozása, beköszönt az élet „ősze", majd a „tél", a megvénülés, végül a halál.
Az irodalom ezt gyakran természeti képekkel ábrázolja (a napszakok és az évszakok az emberélet szakaszainak lesznek metaforái, ezért beszélünk az élet reggeléről, deléről, de tavaszáról, alkonyáról is), jelezvén, hogy az emberi élet része a természet nagy, örök körforgásának, ilyen értelemben a parabolát alul akár össze is köthetjük.
Az emberi tapasztalat önmagában az életnek semmilyen más útját vagy mozgását nem ismeri. Mint az állatok, úgy mi is elmúlunk és elpusztulunk, a természet részeként. Körforgás. Ezek a képek áthatják az irodalmat. A művészeket általában nyugtalanítja az a kilátás, hogy be vagyunk zárva a ciklikusságba (gondoljunk például Petőfi Szeptember végén című gyönyörű versére, vagy Ady szorongására, ahogyan az őszt a halállal kapcsolja össze). Nyugtalanságunk mutatja, hogy ez a körforgás nem természetes az ember számára, hanem szeretne kitörni belőle. Az állatnak természetes, az embernek nem. Ezért létezik az életben és az irodalomban a tragikum. A parabola-pálya az emberi élet tragikumát mutatja fel, a tragédia vonalát rajzolja meg. Az ember a legmagasabbra hág, dacol az idővel, a bűnnel, a halállal, s mégis lehanyatlik, megbukik.
A ciklikus pogány mitológiákban ez a sors fejeződik ki. A bibliai kijelentés viszont egyenesen a feje tetejére állítja az ábránkat, s így egy U alak, fordított parabola lesz belőle! A megváltásban részesülő élet íve megfordul: nem tragikus parabolát ír le, hanem U alakú pályát. A keresztény ember Krisztus életében osztozik, és Krisztus élete ezt a pályát járta be: egyre lejjebb ereszkedett érettünk: megtestesülés, kereszthalál, leszállás a pokolra, feltámadás! (Valójában az egész Biblia U alakú pályát jár be: az ember a történet elején elbukik és elszigetelődik Istentől, és a legvégén a Bárány menyegzőjén újraegyesül Urával.)
Az embernek tehát megadatik az a lehetőség, hogy megforduljon az U betű. Vagy pontosabban, mialatt végigéljük a normális emberi életet, a parabola-vonalat, végbemegy egy fordított folyamat is, csakhogy ez lelki folyamat, nem látható („ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk napról napra újul" 2Kor 4,16). Hogyan? S mi a köze ennek a felnőttkorhoz? Mondhatnánk persze, hogy a megtéréssel megfordul ez az U betű a helyes irányba, s attól fogva az élet, a Krisztus élete növekszik, gyarapodik bennünk. Ám valójában inkább az a tapasztalat, hogy aki Krisztusban van, annak az életútja ilyen U betűk sorozata, tehát leereszkedések, meghalások és feltámadások sorozata. A felnőttkorban különösen mélyre kerülünk, és az a tét, hogy érettebben és krisztusibban kerülünk-e ki a felnőttkor válságából, vagy pedig elzárkózunk a növekedéstől.
Az ifjúkor ereje és a lelkesedés lendülete jó sokáig el tudja hurcolni az embert, főleg, hogy ha volt valamilyen radikális megtérés-tapasztalata. Gyakran észre sem vesszük, hogy már nem hitből élünk, hanem természetes erőforrásainkból. Hitünk már nem Istenből, hanem egyéni és közösségi hitbeli sikereinkből, „győzelmeinkből" táplálkozik. Sajnos itt óriási az esély a lelki megrekedésre. Olyan fordulópont ez, ahol, ha nem is teljesen tudatosan, de eldől az emberben, hogy a kereszténységet, pontosabban szólva a „vallást", a „hívőséget" további életében arra fogja használni, hogy lelki gyermekségben tartsa magát, vagy pedig elindul a lelki érettség, a spirituális felnőttkor rögös útján. De miért van az, hogy viszonylag kevesen jutnak messzire ezen az úton?
Sokan megfáradnak, kiábrándulnak, látva például az egyház visszásságait. A lelkes ifjúsági közösségek vagy szétesnek, vagy magányosok klubjává alakulnak, vagy jó esetben családos körré, melynek legnagyobb felmutatható spirituális eredménye, hogy időnként össze tud gyűlni. Van, aki karriert csinál, kompromisszumokat köt, meggazdagszik, majd ezután elvilágiasodik, s a gyermekeinek már nem képes hitelesen képviselni a kereszténységet. Van, aki végigküszködi balul sikerült keresztény házasságát, próbálva kifelé, a keresztény közösség előtt palástolni ezt. Nem válik el, de gyerekei legalább olyan sérültek lesznek, mintha elvált volna. Van, aki visszasüllyed kispolgári létébe, mert a család, a gyerekek gondja mellett nem képes aktív közösségi életet élni, ami kiemelhetné a szűk családért való élés csapdájából; nincs már közös missziózás az egyetemen vagy az öregotthonban, ami miatt „igazi" kereszténynek, krisztuskövetőnek érezheti magát (márpedig ezt sugallja neki az egyház: ha nem missziózik, langyos keresztény). Egyre kevesebben térnek meg körülötte, mert bizonyos értelemben ez is generációs sajátság, ahogy velünk idősödnek a körülöttünk élők, egyre kevesebb drámai megtérésnél bábáskodhatunk. Végül van, aki úgymond „kitart" hitében, ami abból áll, hogy egy kerek és kikezdhetetlen vallásos világot épít magának, kegyes szövegeket ismételget, mindenre kész válaszokat ad, és mintha nem változott volna semmit negyvenévesen a tizennyolc-húsz éves valójához képest.
Aki viszont nem nyugszik bele a megtorpanásba, az kimozdul az U-betű legalsó pontjáról, és a fiatalkorból a felnőttkorba való átmenet során a következő állomásokat fogja érinteni: először is egyre erőteljesebben szembesül a hanyatlással és a halál tényével: az élet fele eltelt! Személyes példával élve: egészen máshogy éltem meg édesanyám halálát húszévesen, mint ahogyan ma féltem a saját gyermekeimet balesetektől, veszélyektől.
Másodszor, a felnőtté váló ember elkezd szabaddá válni az ideáljaitól. C. G. Jung szavaival: „a felnőtt (...) megtanulta, hogy ami kezdetben ösztönzője és elégtétele volt, már csak ránehezedő tévedés, az ifjúkori illúzió egy darabja, amelyre részben sajnálkozva, részben irigyen tekint vissza, mivel nem vár rá más, mint az öregkor és minden illúzió vége (...) amit illúzió formájában a világba s a tárgyakba kivetített, most fáradtan és kifakultan, menthetetlenül visszatér hozzá."
Harmadszor, megnövekszik a kétely, a szkepszis. Minél többet tud elvileg az ember, annál inkább rájön, mennyire nem tud semmit. Nemhogy az Isten dolgairól, az örök igazságokról, hanem sokkal hétköznapibb dolgokról sem. (És nézzük meg, hány meglett ember van, aki mérhetetlen infantilizmussal „szakért", biztosan „tud" sok mindent, amihez nem is ért és nem ismeri a kontextusát, de a bizonyosság, a tudás mímelése biztonságot ad eltagadott bizonytalanságában.)
Az ideálok szertefoszlásával való megküzdéshez nincsen jobb segítség Anselm Grün: Mélyből forrásozó lelkiség (a korábbi kiadás címe Alulról induló lelkiség) c. munkájánál. Grün megkülönbözteti a „felülről" és a „mélyből" induló lelkiséget. Az első eszményeket állít a keresztény ember elé. Az eszményeket a Szentírás és az egyház erkölcsi tanításának tanulmányozásából és az önmagunkról alkotott elképzeléseinkből vesszük. Alapkérdése e lelkiségnek: milyennek kell a kereszténynek lennie, mit kell tennie, milyen magatartást kellene megvalósítania? A felülről induló lelkiség abban az emberi vágyban gyökerezik, hogy egyre magasabbra jussunk, egyre közelebb kerüljünk Istenhez. Az eszményképekkel azonosuló ember gyakran önnön valóságát fojtja el, hiszen az nem felel meg az ideáloknak. Elvileg a protestáns ember védve van ettől, hiszen már a vasárnapi iskolában belesulykolták, hogy Isten kegyelme ingyenes, nem kell érte tenni semmit. Ám ezt gyakran csak a szavak szintjén, a felszínen hirdetjük, ám valójában a közösségeink tele vannak elvárással: „a hívő embernek ilyennek és ilyennek kell lennie". Annyira erős ez, hogy észre sem vesszük, amikor emiatt ferdítünk, csúsztatunk, elkendőzzük a tényeket.
A mélyből forrásozó lelkiség lényege ezzel szemben az, hogy az embernek szembe kell néznie a maga gyengeségével, bűnével, sebzettségével, be kell ismernie tehetetlenségét, azt, hogy lehetőségei végső határához érkezett, és éppen ezáltal nyílik meg Isten előtt és ad teret neki, hogy érte nyúlhasson és meggyógyíthassa. A bencés Anselm Grün kimondottan azt hangsúlyozza, hogy ne kerüljük el a szembesülést múltbeli sérüléseinkkel és jelenbeli gyengeségünkkel, bűneinkkel, mert ezekben találkozhatunk Istennel. Ezt azt jelenti, hogy ne a teológiai elmélet szintjén intézzük el a bűneinket – Krisztus megfizetett helyettünk, halleluja! – hanem merjünk kapcsolatba kerülni a bennünk rejlő sötétségekkel: a mocskos vágyakkal, a kétségekkel, az erőtlenségekkel! „Isten nemcsak a Bibliában és egyháza által szól hozzánk" – írja Grün –, „hanem épp önmagunkon, gondolatainkon és érzelmeinken, testünkön és álmainkon, sőt sebzettségünkön és vélt gyengeségeinken át is ..... Istenhez a saját valóságunkba lemerülve emelkedhetünk fel." Azt írja az ige: „Senki nem ment fel a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia." (Jn 3,13, és Ef 4, 9--10) Mi sem mehetünk fel a mennybe, csak ha alászállunk Krisztussal, és nincs olyan sötétség, akár saját magunkban, akár a társunkban, akár az egyházunkban, amiből Krisztus ki nem tud hozni a világosságra.
Az a válságkorszak, ami beköszönt a felnőttkorban, valójában újra válaszút elé állít: folytatjuk-e a küzdelmet a hitért, a szent életért, vagy pedig alapvetően belülről elfásulunk, mert Isten mégsem felelt meg várakozásainknak. Ez nem valami hullámvölgy, hanem olyan küzdelem, amelyben Isten nem hogy biztatna vagy közel lenne hozzánk, hanem éppenséggel gyakran hallgat. A cél itt az lehet, hogy egy sokkal mélyebb szinten, mint megtérésünkkor, átmenjünk egyfajta meghaláson, szembesüljünk azzal, hogy keresztényként is önmagunk körül forgunk, be vagyunk zárva önmagunkba, és vallásosságunk nagy része önvédelem. A felnőtté váló keresztény képes odahagyni a saját vallásosságát Krisztusért. A felnőtté váló keresztény identitását nem a határok, a falak és a korlátok szabják meg. Nem folytat hatalmi harcokat. Nem akar már bizonyítani. Jó vele együtt lenni. Nem önvédelemben, hanem nyitottságban él. És paradox mód ez a nyitottság a gyermek nyitottsága. A felnőtté váló keresztény különös mód egyre közelebb kerül egyfajta második, krisztusi gyermekséghez. Megtanul lazább, humorosabb és bizakodóbb lenni, ökölbe szorított kezét elengedni, és a jelenben élni. 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. április 25., csütörtök,
Márk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Hancsók Barnabás
Hány évesen kell felnőtté válnunk?
Tideland

Felszín

Jezsoviczki Noémi
A kis családfő
Koravén élethelyzetben

Magasság

Tóth Sára
Az emberélet útjának felén
A felnőttkor válságai

Mélység

Fekete Zsuzsanna
A barátság képlete
Tükrödnek lenni

Fekete Zsuzsanna
A szerelem képlete
A kapcsolat felcseperedése

Teljesség

Szakács Gergely
Halál árnyékának völgye
A lovag érett hite

Üzenet

B. Tóth Klára
Alkalmasak-e a kiválasztottak?
Mentegetőzők és megmentettek

Kitekintés

Szikszai Szabolcs
A konzervatív lázadás
Függőségből függetlenségbe

Látogatóink száma a mai napon: 2960
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44209392

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat