Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Miközben ott ülök évről évre az úgynevezett „anyák napi” istentiszteleten, azon gondolkodom, hogy vajon ez az ünnepség mit keres a keresztény istentiszteleten. Mi köze Krisztushoz és a kereszténységhez? Félreértés ne essék, nem a fundamentalista szigor tetteti fel velem a kérdést. Ez a világ Isten világa, és nem gondolom, hogy a hívőknek valamiféle elszigetelt kabinban kellene leélni az életüket, izzadságosan igyekezve azon, hogy minden „tisztátalan” hatástól távol tartsák magukat. Nagyobb Isten ennél! Éppen ezért semmi bajom a húsvéti nyuszival, a népitánccal, a karácsonyfával, meg sok mindennel nincsen bajom. De ha már egy rítust ilyen hangsúlyosan beemelünk az istentiszteletre, akkor érdemes feltennünk a kérdést: vajon miért van itt? Nem biztos, hogy jó hagyni, hogy a megszokás ereje sodorjon. Időnként érdemes kritikus szellemben a dolgok mögé ásni.

Kezdjük az egyszerűbb kérdésekkel! Először is ha végignézzük az istentiszteleten helyet kapó keresztény ünnepeket (karácsony, húsvét, pünkösd stb.), azt látjuk, hogy mindegyik egyetemes. Hiszen a Krisztus evangéliumának fontos jellemzője, hogy mindenkihez szól. Krisztus az Emberfia, nem az anyáké, az apáké, a fiúké, a lányoké, a feketéké, a fehéreké, a jobboldalé vagy baloldalé, Krisztus mindenkié. Ezzel szemben hogyan érezheti magát az anyákat és az anyaságot magasztaló szentimentális verseket hallgatva az egyedülálló negyvenes nő, a gyermektelen feleség, az agglegény? Általában az édesapákat sem szólítják meg, de erről később.

Folytathatjuk az anyák napja eredetének megkapirgálásával. Bár próbálják valahogy visszavezetni az anyatermészettel, anyaistennőkkel kapcsolatos ősi rítusokra (Rhea, Démétér, Cibele istennők ünnepeire), az anyák napja valójában a huszadik század első évtizedeiből származó amerikai találmány. (Nem mintha a fenti vallási eredet keresztény teológiai szempontból kedvező érv volna.) Egy Anna Jarvis nevű hölgy kezdeményezte, aki édesanyja tiszteletére akarta bevezetni az ünnepet. Az az érdekes azonban, hogy az illető édesanya közösségszervező és társadalmi aktivista volt, aki a tizenkilencedik század második felében többek között „anyák napi munkaklubokat” (Mother’s Day Work Club) szervezett, melyeknek célja a közegészségügy megreformálása volt. Később, az amerikai polgárháború idején ugyanezek a munkaklubok bekapcsolódtak a katonák ellátásába és ápolásába. Vagyis bár az idősebb Jarvis asszony bizonyára kiváló anya volt, életútja nem a kizárólag gyermekének élő önfeláldozó anya reklámjának tűnik. A ma ismert anyák napját lánya, Anna Jarvis kampányának hatására Woodrow Wilson amerikai elnök vezette be 1914-ben, a virágárusok lelkes támogatásával. Később, látva az ünnep elüzletiesedését, maga Anna Jarvis, az eredeti kezdeményező is ellene fordult.

Leszámítva a virágárusok profitját, vajon mi haszna van az egyháznak és a társadalomnak ebből az ünnepből? Itt megint szükség lesz némi igen sommás történeti áttekintésre. A modern ipari társadalmat megelőző időkben az élet nem oszlott fel olyan élesen „publikus” és „privát” szférára, mint ma. Nem létezett „GYES-betegség”, mert a családok nagyobb közösségekben éltek együtt, a gyereknevelés terhe és az otthonteremtés nem kizárólag az anyák feladata volt. Apák és anyák együtt nevelték a gyermekeket, hiszen nem kellett elmenni otthonról, otthon és munkahely a hagyományosabb társadalmakban nem vált szét. Az úgynevezett exkluzív anyaság a modern kor terméke. Az apa szerepe fokozatosan háttérbe szorul, míg az anyára növekvő mértékben ráterhelik a gyermek fejlődésének teljes felelősségét. Ezt a folyamatot a freudi pszichoanalízis tetőzi be (különösen néhány későbbi képviselője, mint Helen Deutsch), amely egyrészt egyoldalúan az anya kulcsszerepét hangsúlyozza, a „rossz anya” fogalmának bevezetésével bűntudatot kelt, továbbá kidolgozza a női mazochizmus elméletét is, vagyis hogy a nővé válás során hogyan alakul ki az önfeláldozásra való speciális hajlam.

Annak ellenére tehát, hogy a Szentírásban egy árva szó sincs arról, hogy az anyának nagyobb felelőssége lenne a gyermeknevelésben, mint az apának, vagy arról, hogy a nők és anyák valamilyen speciális önfeláldozásra lennének elhivatva, ezek az elvárások, elképzelések mélyen beivódtak társadalmunkba és ma is jelen vannak. Az anyák napja, ha egyáltalán szól valamiről, arról biztosan, hogy ezen a napon a társadalom valahogy próbálja lappangó bűntudatát enyhíteni, megköszönve a nőknek, hogy az év összes többi napján irreális terheket rak a vállukra (hiszen a legtöbb magyar anya dolgozik, ugyanúgy, mint az apa, mégsem várja senki az apáktól, hogy legalább ötven százalékban vegyék ki a részüket a gyermeknevelésből, családmenedzselésből, háztartásból). Jól illusztrálja ezt a gyülekezetünkben az anyák napi istentiszteleten lejátszódott jelenet. Lelkészünk – nagyon helyesen – felhívta a figyelmet arra, hogy ő tulajdonképpen az édesapákhoz is szeretne szólni, hiszen vannak gondoskodó édesapák is … itt elbizonytalanodott, és hozzátette: „ha nem is mind”. A gyülekezetben mindenfelé vidám kuncogás! Érdemes ezen elgondolkodni. A nem gondoskodó anya = rossz anya! Hogyan hangzott volna, ha a pap a szószékről kijelenti: vannak gondoskodó anyák, bár nem mind ilyen! Horribile dictu. Ugyan mindenki tudja, hogy az anyák nem tökéletesek, a rossz anya mégis szigorú társadalmi ítélet alá esik. A nem jó apa, ugyan kérem, az olyan vicces dolog, lehet rajta megengedően kuncogni.

Miért visszük be ezeket az egyáltalán nem biblikus sztereotípiákat, az igazságtalan és a gyermekekre nézve kedvezőtlen családi szerepelvárásokat a gyülekezetbe? Krisztus egyházának prófétai szerepéhez híven szembe kellene mennie a káros társadalmi trendekkel. Például úgy, hogy apák napját hirdet: hiszen bármely mai gyermekpszichológus megmondhatja, mily nagyon szüksége van a gyermekeknek az apára, és mennyire nem teszi lehetővé a mai társadalom az apáknak és nem is várja el tőlük azt, hogy jelen legyenek gyermekeik életében. Miért nyugtatja az egyház is a társadalom lelkiismeretét a csodálatos „halk szavú”, „szelíd”, „türelmes” anyákról való álságos szöveggel, kibírhatatlanul giccses versekkel? Ugyan hogy lenne egy anya mindig türelmes nyolc-tíz-tizenkét óra kemény munka után? Miért neki utaljuk a türelmes angyal, az ügyeletes önfeláldozó szerepét? Az anyaság életem egyik legnagyobb ajándéka. Mindkét gyermekemet közel egy évig szoptattam, és azóta is egyik legfontosabb feladatomnak és szerepemnek tartom, hogy anya vagyok! Ám a (többek között pl. a lábmosásban kifejeződő) krisztusi alázatot, önfeláldozást tudtommal minden kereszténynek gyakorolnia kell, nincsen semmilyen külön elvárás az anyák felé, és nem is adatott erre az anyáknak semmilyen különleges képesség.