Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Ha nem lelkész lennék, akkor bokától csuklóig minták borítanának. Fiatalkorom óta vonzanak a tetoválások. Régen nézem már, hogy melyik szép és melyik nem, mitől tud különleges lenni, vagy épp mitől közönséges, milyen trendek jelennek meg színben és mintában. Viszont életemben egyetlen dologra mondta édesapám azt, hogy amíg az ő házában élek addig nem tehetem, és az épp ez. De mivel már nem élek apukám házában egy ideje, újra – most már élesebben – jött elő a kérdés, legyen-e. Sőt, a kérdés, hogy legyen-e, átalakult arra, hogy micsoda és hova. Mennyire akarjam takarni? És mi az, ami kifejező, de nem közhely? Mi az, ami kifejezi sok személyes vonással egyetemben a hitemet is, mégsem lejáratott, közhelyszerű kép? Milyen szimbólum beszél nekem?

A beavatott főhőse, Tris az egyik legerősebb félelmét varratta magára, ami folyton előjön a kiképzése során. Ezt kellene megtanulnia legyőzni. Párja, Tobias hátán két szimbólum volt kiemelve a többi közül: annak a társadalmi csoportnak a jele, ahonnan származik – ez egyben élete tragédiáinak emlékeztetője – és választott új csoportjának jele.

Ez a tini-disztópia is úgy kezdődik, mint a többi: egy nagy világégést követően az emberek művileg igyekeznek kivédeni egy következőt és erre a védekezésre rendezkedik be az egész új világ, az egész kerítéssel körülvett társadalom. A beavatottban kirajzolódó társadalmi csoportok a háború egyes elemei antitézisének fogalmazzák meg magukat. Azaz, akik a butaságot tartották a konfliktus kiváltó okának, azok megalapították a műveltek csoportját, akik az önzést, azok lettek az önfeláldozók, akik az utálatot, azok a barátságosok csoportját, és akik a hazugságot okolták, azok lettek az őszinték. Minden csoportnak más-más funkciói lettek. De mi van, ha valakiről kiderül, hogy nem egyértelműen illik be ezekbe a kategóriákba? Mi van, ha valaki egy személyben több ilyen erényt is szeretne és tud is magáénak? Mert ilyen Tobias Eaton és barátnője, a film főhőse, Tris, akik előbb nagy utat járnak be, hogy beilleszkedjenek a csoportokba, majd még többet, hogy lerázzák magukról ezeket a felboruló kereteket.

Sokan tetováltatnak magukra olyan életeseményeket, amelyek megrázták vagy éppen megerősítették őket. Sokan varratják magukra elhunyt szerettük portréját vagy valami rá emlékeztetőt. Sokan valamilyen tragédiájuknak, nehézségüknek az emlékeztetőjét. A börtönét, a leszokásét, a válásét, megküzdését.

Tobias gyermekként az önfeláldozóktól származott, mielőtt maga választhatott magának saját csoportot. Apja pedig az önfeláldozók egyik vezetője volt, ám otthon szörnyeteg. Miután felesége is elhagyta, Tobias kapta mind a verést, mind az övcsattogást. Ennek ellenére is magára tetováltatta az önfeláldozók jelét is, nem csak a bátrakét. Nem akarta letagadni a múltat, sőt, emlékezni akart, hogy tudja, honnan jött, akkor is, ha rémálmaiban a mai napig apja jön elő övvel a kezében. A félelmeket azért szokták magukra tetováltatni, hogy megvívjanak velük, hogy megszelídítsék őket.

Bármit varratok is magamra, az skatulyába tesz. Milyen legyen ez a magam-választotta skatulya? A múltam egy emléke? A jövőm egy célja? Egy félelmem, amivel még meg kell küzdeni? Ahogy Tobias nem tudott kiemelni egyet a sok közül és vállalni, hogy arra korlátozódik, úgy én sem tudok egyelőre dönteni. Az, hogy Tobias hátán minden csoport képe ott szerepel, nem csak volt és választott csoportjáé, sok mindenről árulkodik. Árulkodik arról, hogy kilóg, árulkodik arról, hogy nem lesz egyszerű az élete és sokszor kell majd megjátszania magát ahhoz, hogy valamelyik csoport őt befogadja és a magáénak érezze.
Én milyen kockázatot vállalok a bőrömre, és az, ami rajtam fog szerepelni, vajon hova társít engem majd? 

Természetesen Veronica Roth regényének további köteteiben megkérdőjeleződik a Tobias és Tris által ismert világ minden szilárd ténye és szabálya. Mire vannak egyáltalán a csoportok? Honnan van ez a kerítéssel határolt mikrovilág és mi van rajta kívül? És pontosan kit véd a kerítés: azokat, akik belül vannak, vagy azt a világot, ami rajtuk kívül áll? Tobias hátán ott szerepel a benti minitársadalom mindegyik alkotóeleme. Vajon ha kiderül, hogy ezek hamisak, vagy legalábbis egészen mást jelentenek, mint amit addig ő hitt róluk, mihez kezd? Leszedeti? Fölülíratja?

Mit olyat tudnék magamra rajzoltatni, ami életem végéig megcáfolhatatlan, kitart és nem lesz kevésbé fontos? Eszembe jut a rengeteg „szeretlek, Mari” felirat, eres, koszos pancsolt bor szagú alkarokról. Ki tudja, hol van már Mari. És ki tudja hány horgonytetoválást kellett átdolgozni, ami a megállapodást, a lehorgonyozást jelentette valaha valaki oldalán. Ennél tartósabbat szeretnék. Amit majd akkor sem szégyellek, amikor már a saját bőröm is megereszkedik, és már nem beszél pontosan arról az unokáimnak, hogy ki és milyen is voltam fénykoromban.  Ami akkor is szilárd támpontokat adna arról, hogy ki vagyok, hogy ha esetleg én is úgy járnék, mint a Mementó főhőse: hogy emlékek nélkül ébredek egy reggel.  Vagy mint a Szökés című sorozatban, ahol a főhős a börtönből való menekülés tervét rajzoltatja magára gótikus mintának álcázva. Szeretném, ha rám is valami ilyen fontos kerülne.

Irigylem azokat az embereket, akik nem tépelődnek ennyit, akik már meg tudták fogalmazni, vagy legalább a rengetegből néhányra leszűrni életüknek azokat a legfontosabb tartópilléreit, amelyeket a koporsóba is visznek magukkal a bőrükön.

De azt hiszem, ennél is fontosabb, hogy valaki már döntött, és valakinek a mintája éppen én vagyok. Ézsaiásban azt írja a próféta Isten szavával Jeruzsálemről, a választott népről: a tenyerembe véstelek be. Aki pedig tudja, milyen, amikor megvágja a konyhában a kezét, az tudja, mennyivel nehezebben gyógyul ezen a felületen egyetlen picike seb is. Az Isten ígéretei nem változnak, és a kiválasztott nép ma már én is vagyok. Isten kezén ott fekszem én. A képem? A nevem? Valami, ami rám emlékezteti. És nem múlik. Sosem felejt.