belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Czapp Enikő

Ház a tónál

A belső képek ereje

Alejandro Agresti filmjének női főszereplője, Kate (Sandra Bullock) orvosként tanúja lesz egy balesetnek, ahol a járdáról az utcára lépő fiatal férfit nem tudja megmenteni, az meghal a helyszínen. Az eset nagyon megviseli. Főnöke azt tanácsolja neki, hogy ha épp ésszel ki szeretné bírni azt, ami orvosként rá vár, akkor minden szabad napján fogja magát, menjen ki a városból, a lehető legtávolabb a kórháztól, olyan helyre, ami nyugalommal tölti el, ahová szívesen megy, amit szeret. Így megy vissza Kate azon a napon korábbi albérletéhez, a tóparti házhoz. A múlt emlékei és az aznapi trauma hatására búcsúzóul egy jó tanácsokkal teli kedves levelet hagy az őt felváltó ismeretlen új lakónak, amit a postaládába dob. Abba a ládába, amibe nemrég még az ő levelei érkeztek a tóparti házhoz.



A házhoz, amiben otthon volt. Amit szeretett.

Igen, jól gondolja, aki azt gondolja, hogy ez a bizonyos új lakó lesz a film másik, természetesen férfi főszereplője, Alex (Keanu Reeves), s hogy kettejük történetéről, szerelméről szól ez a film. Igen, jól gondolja, és mégsem – mert mégsem olyan egyszerű, nem tizenkettő egy tucat ez a love story! Ez egy értelmet felülhaladó, képzeletet próbára tevő film, amely szó szerint a lehetetlen megvalósulásáról szól. Merthogy az a férfi, akin Kate nem tudott segíteni, Alex volt. Az őt követő lakó. Akivel az ott hagyott első levél után levelezni kezdtek. Ők maguk is csak lassan jönnek rá, hogy valami nem stimmel. Ez a valami az idő, ami valahogy elcsúszott. Különböző időben élnek: Alex 2004-ben, Kate 2006-ban. Így épp fordítva van a tóparti házban lakásuk is. Nem Alex követi Kate-et, hanem Alex lakik ott először. Nem véletlenül! A házat ugyanis (ahogy ezt a későbbiekben megtudjuk) Alex apja építette a feleségének, akit rajongásig szeretett. Házat épített, ahonnan mindenhová ellátni, de nem érinthetni semmit. (Mint ahogy érinthetetlen volt ő maga is, a hozzá legközelebb állók számára is, akik persze szenvedtek ettől, és elhagyták őt. Őt, aki tudta az épületek és az építészet legnagyobb titkát – hogy a fény van legelőször. A fény határoz meg mindent.) Ebbe a házba költözött Alex, talán múltját, kapcsolatait gyógyítva, a fényt, a kivezető utat keresve, és az sem teljesen véletlen, hogy épp ez a ház tetszett meg a fiatal doktornőnek is, aki (ahogy valakinek a filmben bizalmasan elmondja) nem tud mit kezdeni a valósággal, azzal a férfival, aki közel van, közel lenne. Mert számára a távolsági kapcsolat a jó kapcsolat. Az elérhetetlen, a megvalósulhatatlan. Amiért csak vágyakozni lehet, ami esélytelen.

A filmben kulcsszerepe van a várakozásnak. Alexnek várakoznia kell két évet, hogy Kate másnapjában megjelenjen. Jane Austin sokat emlegetett könyve, a „Meggyőző érvek" is a várakozásról szól. A könyv szerelmesei elszalasztják az első találkozás esélyét (a végzetesnek tűnő érzés ellenére is). Évekkel később újra találkoznak, új esélyt kapva. Kérdés, hogy esély-e az esély? Vajon nem telt-e el túl sok idő, hogy minden ugyanott folytatódjon, hogy az élet változni tudjon? Kate és Alex szerelme mintha erre a kérdésre adna választ. Azt láttatják, hogy nincs olyan, ami túl sok. Nincs lehetetlen, nincs idő, amit ne lenne érdemes kivárni akkor, ha valahogy épp arra a valakire találunk rá, akinek képét, lényét a legbensőbb valónkban hordozzuk. Akit bár csak képzeletben hordozunk, felbukkanva mégis valóságosabbnak tűnik, mint maga a valóság, mint a mindennapok, amelyek meghatároznak bennünket. Mert mindkét szereplő életében jelen van a realitás. Jelen van valaki, egy férfi és egy nő, aki elérhető, aki valóságos. Mégsem ők kellenek. Nem a valóság kell (főleg, ha az nem mozgat meg semmit), hanem ami megmozgat. A belső kép. Egyedül ennek van realitása minden lehetetlenség, akadály ellenére is. Van ennek természetesen kockázata is. Lehet, hogy a nagy Ő sosem jön el. Így az élet örök várakozás, be nem teljesülés. Lehet, hogy nem jön a sarkon túl az „igazi", az a valaki, akire valójában várunk, akinek már a képzete is képes nemet mondatni a valóságra. Arra a valakire, aki bár jelen van, de „nem tökéletes". Mert nem azonos a belső képpel. a bennünk élő valósággal, a vággyal.

Bibliai párhuzamok jutnak eszembe: Jákób valamiért Ráhelt szerette – és először Leát kapta feleségül. Képes volt még 7 éven át szolgálni Lábánnak Ráhelért...

Ábrahámnak gyerek ígértetett – de évekkel a gyerek ígérete után sem született saját gyereke Sárától; magához vette Hágárt, fiút nemzett, a „segíts magadon, Isten is megsegít" elve alapján. Megszületett Izmáel. Ábrahám elérte, amit akart: fia lett. Fia lett, s vele végtelen sok bonyodalom. Mert nem tudott várni a beteljesülésre – tenni akart érte...

Van-e értelme a várakozásnak?
Tudunk várni?
Mindig jó várni?
Mire várunk?
Van beteljesülés? Ha igen, mi az?

Talán egy ház a tónál. Aminek ajtaján belépve azt érezzük, hazaérkeztünk. Mindig is ide vágytunk.

Vajon létezik-e ilyen ház? Létezik-e a valóságban, vagy „csak" a képzeletben?
Mindig valóság lesz a képzeletből?
Vajon nem valóság-e a képzelet akkor is, ha nem válik azzá?
Bolondok hát vagy boldogok, akik várni tudnak, várnak?

Alejandro Agresti filmje olyan, mint egy mese: nem az értelmet célozza meg. Racionálisan megközelítve érthetetlen, hihetetlen. Szegényebbek azonban mi leszünk, ha ez utóbbi utat választva lemondunk a mesékről vagy az ilyen filmekről. Annál is inkább, mert minden logikai buktatója ellenére is a „Ház a tónál" című film nagyon is az életről, ha úgy tetszik, az élet valós lehetőségéről szól: a belső képek létezéséről, jelentőségéről, s a gondolat (földi, evilági) akadályokat nem ismerő erejéről. És a várakozásról...

Jut eszembe: advent van!
Amikor is nincs más dolgunk, mint várni.
A gyermekre, aki már rég megszületett.
Akinek lényét, képét bent a lélekben évszázadokon át hordozták Isten emberei, mielőtt megjelent... 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. március 25., hétfő,
Irén , Írisz napja van.
Tartalom
Vezércikk

Bölcsföldi András
A visszakapott karácsony
Az a karácsony, amihez nem tudsz mit hozzátenni.

Gyertyánként

Szabóné László Lilla
Eljött szülésének ideje
Jászol helyett klinika

Bölcsföldiné Türk Emese
Kifordított katedrális
Chartres-i advent

Farkas Zsuzsanna
Százéves karácsony
Szenteste a lövészárokban

Gondolkorzó

Szikszai Szabolcs
Az egyformák közt furcsa, aki más
Nincsen számukra hely?

Herbert Dóra
Nagy fényesség
Elvakít vagy megvilágít?

Szikszai Szabolcs
Beérkezés a startvonalba
A végén kezdődik az igazi út?

Felszín

Pólya Dániel
A meditációról kezdőknek
– egy kezdőtől –

Bíró Anna
Ének az aluljáróban
Ettél-e már cigányasszony konyhájában?

Dósa Loretta
Ajándékcsomagolás
Lépésről lépésre

Magasság

Tamási Dénes
Az Esernyő
Üres fejjel és kitisztult szívvel ballagott az esőben...

Czapp Enikő
Ház a tónál
A belső képek ereje

Jezsoviczki Noémi
Mégis, kinek a karácsonya?
Magdi, Pista, vagy....?

Mélység

Záborszky Zsófia
Selyempapírba csomagolt gyűlölet
Karácsony után a semmibe

Teljesség

Székely Tamás
„…Mert mind ez világ csudálja, Istennek szűztől lesz Fia”
A test szent botránya

Szakács Gergely
A lelkészgyereknek is lesz karácsonya, ugye?
Levél a padlásról

Szabó Julcsi
Fel sem tett kérdéseink válasza
„Reményteljes jövőt adok nektek”

Üzenet

Czapp Enikő
A hőssé válás útja (III.)
Megérkezés

Szabó Julcsi
Ami összekapcsol
Megérkezés egy új családba

Miklya Luzsányi Mónika
Várni jó…
Mire, hogyan, miért?

Áthallások

Szabó György
Elhavazva
Képmeditáció

Miklya Luzsányi Mónika
Eső előtt
,,kirobbanás lehetőségével telítődik a lég”

B. Tóth Klára
Tekeredik a kígyó
A tékozló fiú hazatérése

Kitekintés

Szoták Orsolya
Advent, fent és lent
Mit csinál decemberben a Szeretetszolgálat?

Találkozzunk!

Pólya Dániel
Kék tó, fehér hattyúk és fekete kávé
Beszámoló a balatonszárszói Közös(s)Ég találkozóról

Látogatóink száma a mai napon: 1247
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 43950575

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat