belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Szikszai Szabolcs

Az egyformák közt furcsa, aki más

Nincsen számukra hely?

Amióta lelkész vagyok és fiatalokkal foglalkozom, még többet gondolkodom a saját élettörténetemen. Sokáig azt hittem, egyedül vagyok azzal az önmeghasonlással, vagy a pszichológia nyelvén fogalmazva kognitív disszonanciával, ami annyira meghatározta az egyházban eddig eltöltött 17 évemet. Amikor aztán fiatalok között kezdtem el szolgálni, rájöttem, ez olyan tünet, amely az egyházunkon belül újratermeli önmagát. Ugyanis az egyházzal szembeni elégedetlenségből táplálkozó ifjúsági munka egy egyházidegen réteget nevel ki. Olyan egyháztagokat, akik nem tudnak azonosulni a saját egyházukkal. A kognitív disszonancia az, amikor valami olyasmit teszek, amivel elvben nem értek egyet, nem tudok vele azonosulni.

Ifiben szocializált fiatal vagyok. Ez azt jelenti, hogy számomra a gyülekezetről alkotott kép az, amit az ifinkben láttam. Számomra az a normalitás. Azok az énekek állnak hozzám közel, amelyeket ott énekeltünk. Az a forma, amit ott használtunk. Idegen és felfoghatatlan a liturgikus öltözet és a több száz éves zsoltárok archaikus szövege és furcsán nem-populáris dallama. Gondolkodtam azon, ha nem a lelkészi hivatást választom, hogyan alakul az életem az egyházban. Megfigyelve azokat, akik nem a hagyományos vallásos keretek között szocializálódtak, hanem felekezetközi alkalmakon tértek meg, esetleg egy másik felekezetben vagy a gyülekezet ifijében (vagy egy egyházi iskolához kötődik közelkerülésük az egyházhoz !),  két utat látok kirajzolódni. Az egyik a kognitív disszonancia útja, az önmeghasonlásé, amit én magam is átéltem, és részint ma is átélek. Itt vagyok ugyan, de nem érzem, hogy lenne helyem. Mintha idegen lennék. Valamilyen kulturális vagy tényleges kisebbség tagja, akinek a nyelve és szokásai, a habitusa nem érvényesül a többségi társadalomban. Kisebbség vagyok az egyházban. Az évek alatt megtanultam a nyelvet, ami nem a sajátom, megtanultam elfogadni a kultúrát, és úgy tenni, mintha nem lennék kisebbség a többség között. Mintha otthon lennék. Azt teszem, amivel nem tudok szívem szerint azonosulni, mert eszem, nem eszem, nem kapok mást. Ez az egyik út. Az életvitelszerű önmeghasonlás a többséghez történő alkalmazkodás jegyében.

De felfedeztem egy másik megoldási módszert is. Ez pedig a disszonancia kiküszöbölésére tett próbálkozás útja. Ennek két variációja van. A fiatal, aki nem az ősi református énekeken és nem az istentiszteleti kultúrán szocializálódott, megkeresi azt a gyülekezetet, amelyik közel áll ahhoz a gyülekezetképhez, amit fiatalként az ifin keresztül közvetítettek neki.

Az egyházzal szembeni elégedetlenségből táplálkozó ifjúsági munka olyan fiatalokat nevel ki, akiknek az egyházképe és a gyülekezetképe nem a református valóságnak megfelelő lesz. Idealistákat. De ez az idealizmus csak a református gyülekezet összefüggésében idealizmus. Így sokan – akik nagyvárosokban laknak – végül valamelyik szabadkeresztény, pünkösdi, baptista gyülekezetben vagy a Golgotában landolnak. Ott megtalálják azt, amit „otthon” hiába kerestek: a nagy gyülekezetben megélt „ifit”. Régi történet ez a református egyházban, és úgy érzem, önmagát újratermelő folyamatról van szó. Egyházunk elzárkózik attól, hogy a fiatalok kultúráját a sajátjának tekintse, így történhet meg, hogy a szüleim generációjában énekelt énekek még mindig ifjúsági énekeknek számítanak.

Vannak, akik egészen másként oldják fel a disszonanciát. Amikor kinőnek az ifiből, és szembesülnek azzal, hogy az, ami a következő ajtó mögött várja őket, olyan, mintha az ajtó egy szakadékra nyílna, egy idő után egyszerűen otthagyják az egyházat. Kiábrándulnak, mert talán meg sem tudták fogalmazni, de csalódtak és becsapottnak érzik magukat. Csomós Józsi mondta, hogy a fiatalokat nem istentiszteletre kellene hívni, hanem időutazásra. Gyere be a 16. században épült templomba, ahol énekelj 17. században íródott énekeket, és hallgass egy embert, aki 18. századi ruhába öltözött és 19. századi nyelven beszél. Hová érkezik meg a 21. századi fiatal karácsonykor? Ebben az értelemben a múltba.

De legyünk ennél konkrétabbak. Hová érkezik meg az a 21. századi fiatal, aki a református egyházban az ifjúsági munkában szocializálódott? Oda, ahová Jézus is 2000 éve: az istállóba. Egy melléképületbe. A perifériára. Kirekesztettségbe. Valahová, ahol nincsen számára hely. Ahol úgy érzi, csak ő lóg ki a sorból, mert nem húzott zakót és nyakkendőt karácsonykor, vagy mert túl rövid a szoknyája, vagy túl mély a dekoltázsa, vagy túlságosan kifestette magát. Egy idegen világba érkezik.

Számomra állandó kérdés, hogy hogyan lehetne úgy foglalkozni a fiatalokkal, hogy a fiatalok ha 30 évesek lesznek (mint én most), ugyanúgy otthon érezzék magukat a református egyházban, mint ahogyan otthon érezték magukat az ifiben. Hogyan lehet feloldani ezt az önmagát újratermelő kognitív disszonanciát, önmeghasonlást?

Hogy a fiatalok ne mondják végül azt: itt nincsen számunkra hely.

 

Hozzászólások

1. Tóth Sára - 2014-12-15 13:10:03

Kedves Szabolcs,

szinte szóról szóra az én tapasztalatomat írtad le. Pedig már a negyvennyolcadik évemet taposom. Azon gondolkodtam viszont, hogy ez az egész szerinted vajon csak a külsőségekre vonatkozik? Hogy milyen egy istentisztelet, milyenek az énekek, a stílus? Hiszen az élő református gyülekezetben vannak házi csoportok, nyári táborok, a közösség "korszerű" lehetőségei. Nem kellene leereszkedni e tekintetben a realitás szintjére? Azt értem ezen, hogy az ifinkben vagy a MEKDSZ-ben "hasonszőrűekkel" voltunk közösségben, akik egyben a barátaink is voltak. Egy átlag gyülekezet pedig nem biztos hogy olyan emberekkel van tele, akik a barátaim lehetnének. Tehát ilyen szinten szükségszerűen magányos lesz az ember, és a hiányérzete nem fog elmúlni. Ezen meg nem lehet változtatni, nem? Szeretettel,

Tóth Sára


2. Szikszai Szabolcs - 2015-01-05 10:49:49

Kedves Tóth Sára!

Bocsánat a megkésett reagálásárt, sajnos a rendszer nem küld értesítést a hozzászólásokról, ezért csak most vettem észre.

Örömmel tölt el, hogy hasonló módon gondolkodunk a felvetett jelenségről. Ezt kérdezed: "Nem kellene leereszkedni e tekintetben is a realitás színtjére?" és én mélyen egyetértek a felvetéssel. Az általam feltárt jelenség koncepciójában a valóságot szeretné egy ideális (idealista) képhez formálni. Szerintem a megodás viszont ennek az idealista képnek a leépítése az ifjúsági munkában, hogy saját egyházunk, benne az adott gyülekezet realitásait tartsuk szem előtt. Valahogyan így. Köszönöm a hozzászólást! Üdvözlettel: Szikszai Szabolcs



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. április 25., csütörtök,
Márk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Bölcsföldi András
A visszakapott karácsony
Az a karácsony, amihez nem tudsz mit hozzátenni.

Gyertyánként

Szabóné László Lilla
Eljött szülésének ideje
Jászol helyett klinika

Bölcsföldiné Türk Emese
Kifordított katedrális
Chartres-i advent

Farkas Zsuzsanna
Százéves karácsony
Szenteste a lövészárokban

Gondolkorzó

Szikszai Szabolcs
Az egyformák közt furcsa, aki más
Nincsen számukra hely?

Herbert Dóra
Nagy fényesség
Elvakít vagy megvilágít?

Szikszai Szabolcs
Beérkezés a startvonalba
A végén kezdődik az igazi út?

Felszín

Pólya Dániel
A meditációról kezdőknek
– egy kezdőtől –

Bíró Anna
Ének az aluljáróban
Ettél-e már cigányasszony konyhájában?

Dósa Loretta
Ajándékcsomagolás
Lépésről lépésre

Magasság

Tamási Dénes
Az Esernyő
Üres fejjel és kitisztult szívvel ballagott az esőben...

Czapp Enikő
Ház a tónál
A belső képek ereje

Jezsoviczki Noémi
Mégis, kinek a karácsonya?
Magdi, Pista, vagy....?

Mélység

Záborszky Zsófia
Selyempapírba csomagolt gyűlölet
Karácsony után a semmibe

Teljesség

Székely Tamás
„…Mert mind ez világ csudálja, Istennek szűztől lesz Fia”
A test szent botránya

Szakács Gergely
A lelkészgyereknek is lesz karácsonya, ugye?
Levél a padlásról

Szabó Julcsi
Fel sem tett kérdéseink válasza
„Reményteljes jövőt adok nektek”

Üzenet

Czapp Enikő
A hőssé válás útja (III.)
Megérkezés

Szabó Julcsi
Ami összekapcsol
Megérkezés egy új családba

Miklya Luzsányi Mónika
Várni jó…
Mire, hogyan, miért?

Áthallások

Szabó György
Elhavazva
Képmeditáció

Miklya Luzsányi Mónika
Eső előtt
,,kirobbanás lehetőségével telítődik a lég”

B. Tóth Klára
Tekeredik a kígyó
A tékozló fiú hazatérése

Kitekintés

Szoták Orsolya
Advent, fent és lent
Mit csinál decemberben a Szeretetszolgálat?

Találkozzunk!

Pólya Dániel
Kék tó, fehér hattyúk és fekete kávé
Beszámoló a balatonszárszói Közös(s)Ég találkozóról

Látogatóink száma a mai napon: 2997
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44209429

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat