belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Teljesség

Bölcsföldi András

Az nem baj, kisfiam!

Papgyerek=hátrányos helyzetű?

A családi legendárium magva – ami persze mindig kicsit módosult – az a történet, amikor kisgyermekként egyszer próbára akartam tenni apukámat. A parókiánk két udvarból állt, az elsőből, ahol a házunk is volt, és a hátsóból, ahol helyet kapott a garázs, a mellékhelyiségek, tyúkól. Egy alkalommal (mintegy 6-7 évesen), amikor a kocsit beparkoltuk a garázsba, én már az első udvarban kiszálltam, vártam apukámra, s amikor a hátsó kaput csukta be, már nem tudom, hogy milyen megfontolásból (tehát nem volt veszekedés vagy konfliktus), de eléálltam, hátratettem a kezem, és nagy peckesen, felemelt fejjel a szemébe mondtam a tételmondatot: „Édesapám, én nem szeretlek téged.” Pontosan nem emlékszem a közvetlen rezdülésekre, édesapám arcát talán mikro-mimikai módszerrel lehetett volna vizsgálni, de egyébként úgy érzékeltem, hogy nem jött zavarba, odalépett hozzám, megsimogatta a fejem és csendesen azt mondta: „Az nem baj, kisfiam! Az lenne a baj, ha én nem szeretnélek.” Annyira találó volt ez a mondat, hogy azóta sem kérdőjeleztem meg szeretetét, de Istenét sem.

Annyira meghatározó lett későbbi életemben is, hogy nem volt kérdés Isten (atyai) szeretetét átélni. Mert körülbelül ez a felállás. Ha mi nem szeretjük időnként, vagy lázadunk, eltávolodunk tőle, ő csak odalép, megsimogatja a fejünket és csendesen szól… Aztán ez a mondat persze a szeretetnek egyfajta topikja lett a családban, ha édesapám meg akarta úgymond „ríkatni” a gyülekezetet, akkor elmesélte a sztorit. Ha én is jelen voltam: akkor a gyülekezet részvéttel mindig rám nézett, s ha nem fordultak is felém, akkor is éreztem a tekintetüket: „Na, ez az a kis pimasz papgyerek, pedig édesapja hogy szereti!” 

Nekem jó gyermekkorom volt, hálás is vagyok érte. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy falun nőttem fel, egészséges környezetben, ép családban, jó, aktív gyülekezetben, a falu minden jellegzetességét magán hordozó településen (I ♥ Seregélyes!). Ezért is nem éltem meg semmi rosszat abból, hogy papgyerek vagyok, nem volt semmi negatív következménye.

Amúgy meg több hasonló társammal együtt inkább rossz gyerek voltam, mint jó. Szüleimnek lett volna okuk (volt is) némelykor a szégyenkezésre. A faluban terjedtek is a hírek rólunk. „Tiszteletes úr, a fia a Schäffer-gyerekkel halat árul a bolt mellett.” És így is volt, a szorgos hívek „megvették” a kanálisból kishálóval kifogott sneciket, amit koszos dunsztos üvegből árultunk (még nem volt ilyen erős a NAV), darabját 50 fillérért. Nehéz megítélni, most sem tudom, jó volt-e, hogy nem tértem el a többiektől (pl. a felsős délutánjaim egy részét a helyi kocsma hátsó részében töltöttem, amikor barátaimmal flippereztünk /játékgép/).

Benne éltem a falu lélegzésében, a búcsúkban (vásár) való részvételemtől kezdve a cirkuszos cigányokkal való csencselésig (dinnyéért, egyébért jegyet adtak). Vagy amikor kibicikliztünk a dinnyeföldekre, és persze mindig megkínáltak az ízletes gyümölccsel a gazdák, sőt mi voltunk a reklám, mert amikor látták az autósok, hogy milyen jókedvvel majszoljuk a dinnyét az árokparton, sorra megálltak. Szóval volt is respektje a lelkészgyereknek, meg nem is.

A 25 éves általános iskolai találkozóm érdekes élménye volt, hogy hárman is szembenéztek velem és azt mondták: „Andris, én nem gondoltam, hogy te valaha lelkész leszel!” Inkább bátyámat szánták annak, akivel azért megtörtént egy a korra jellemző eset. Bátyám jó tanuló volt, általános iskola alatt egyetlen négyese volt egyszer félévkor énekből, de még ezzel is magát terhelte jobban a tanár: évekig emlegette, hogy mennyire bánja… Egy év végi jutalomosztásánál (70-es évek vége, ha így mond valamit) kimaradt a jutalomkönyvekből, valamely pártember szólhatott, hogy a pap fia nem KAPHAT könyvet. Persze rosszul esik az ilyen igazságtalanság egy gyermeknek, de még egy szülőnek is. Apukám egyébként nem volt alapvetően robbanékony, heves, de ezen eldurrant az agya, ha lehet így mondani, és bement az igazgatóhoz, akinek a tantestületében nem mellesleg édesanyám is meghatározó tanár volt. És megkérdezte: hogy akkor most ő mit tanítson a gyerekeknek (meg mindenkinek), hogy Magyarországon akkor most van vallásszabadság vagy nincs? Ha valaki hittanra jár, templomba, és jó tanuló, akkor nem kaphat könyvet? Tehát mit tanítson? Amúgy meg a falu (mert ez így működött) maga is megoldotta a helyzetet, mert akitől a könyvet vették, a boltos, amikor megtudta, hogy mi készül, maga ajánlotta fel a könyvet a bátyámnak. Minden elrendeződött – mondhatjuk –, de a zsarnokság, amiről Illyés Gyula olyan érzékletesen írt híres versében, az ilyen egyszerű szituációkban is megnyilvánult. A papgyerekekkel szemben is. Sokan nem tanulhattak ott tovább, ahol szerettek volna.

A másik oldal, hogy sok papgyermek hagyta ott a családját, hivatását, egyházát, mert megunta, belekeseredett az egyházi ügyekbe, vagy hogy nem látja az apját. Egy esperes gyermeke úgy fogalmazott: „Aput sohasem látjuk” és amikor letette a tisztet: „Visszakaptuk apukámat”. Úgy tűnik, mintha létezne negatív átcsapódás: amit az ember odaszán a szolgálatban, azt megsínyli a családjában. Időért időt. Emberért embert. Mintha sokan sérülnének a történetben. Vagy úgy is mondhatjuk, hogy mindenki sérül, csak eltérő módon. Több nagy igehirdetőnek kifejezetten rossz volt a családi élete. Nyilván nem volt véletlen az ötvenes évek fura kifejezése: „papfi – gazfi”! Ma inkább csak hátrányos helyzetű papgyereknek hívjuk viccesen a lelkészcsemetéket, esetleg korai valláskárosultnak.

Mert miről is van szó? Arról, hogy egyfajta elvárás övezi a lelkészcsaládokat, a parókia fala üvegből van (nincs!), és egyébként is középpontban, szem előtt vannak, amellett, hogy a parókia néha átjáróházként is működik. Többnyire egy ajtó választja szét a két világot.

Mi a baj?

Túl nagyok a lelkészcsaládokkal szembeni elvárások?

Megfeleléskényszer működik?

Jogos vagy jogtalan elvárásokkal élnek a hívek (mintacsaládokként éljenek)?

Ha túlságosan közel van a lelkész a gyülekezethez, elveszik a család?

Ha túlságosan elválik a kettő, semmi köze egymáshoz, akkor pedig hogyan érvényesül: „Én és az én házam népe az Úrnak szolgálunk?”

Lehet jól csinálni?

Csupán habitus- és személyiségfüggő-e a kérdés?

Lehet benne fejlődni, nyugvópontra jutni?

Talán a fentiekből is kiderül, nekem soha semmilyen hátrányom nem volt abból, hogy lelkészgyermek vagyok, sőt inkább előnyöm, hogy tudom, hogyan működik belülről egy parókia. Ilyen egyszerű dolgokban is: hogy nem zárkóztunk el soha a hívektől, nem különböztettük meg, hogy ez már itt a mi felségterületünk. De nem is jöttek be fölöslegesen a lakásunkba. Amikor az iroda a parókia egy szobája volt, akkor is együtt éltünk a gyülekezetekkel, amikor pl. a perselypénzt számoltuk. Egészségesen éltünk együtt, nem kellett felállítani semmi szabályt, mert természetes és magától értetődő volt minden. Amikor istentisztelet után a gondok, az egyházfi, vagy egy aktuális ügyintéző bejött a konyhánkba, egy pohár bor, kávé, üdítő kortyolgatása közben anyukám simán készítette elő az ebédet. S közben beszélgettünk.

Személy szerint sem állítottak a szüleim fel semmiféle „papgyerek-mércét”. Hogy templomba mentünk az természetes volt. Még kisgyermekként, emlékszem, mennyire vonzóak voltak a vasárnap délelőtti tévéműsorok a gyermek-istentisztelettel szemben. Nyilván ez akkor is harc volt. Akkor tényleg jó sorozatok, filmek mentek, pl. az Odüsszeusz. A tévés szoba és a gyülekezeti terem között csak egy fal volt. Jól emlékszem arra is, hogy egyszer, amikor beteg voltam és tévézhettem, hallottam a gyermekek énekét a szomszédból – furcsa volt. És ez nem jelentette azt, hogy a lelkészgyermeknek megtérni sem kell, mert mindent tud. Világéletemben (ma is) az fenyegeti a hitéletemet, hogy mindent tudok. Mármint hogy mit kellene tenni, lépni, és nem teszem, tettem. És amikor konfirmáció után már a nagy gyülekezetbe, a templomba mentünk, akkor én folytatásos regényt játszottam magamban a prédikáció alatt (bár apukám jól és hatásosan prédikált), olyasmiket, hogy én mentem meg a falut, az iskolát a külső veszélytől, s benne persze mindig az aktuális hősnőt (hőskislányt). És mégis milyen jó volt, amikor a gimnáziumi évek alatt hazamentem egy ifjúsági táborból, elmondtam, hogy megtértem, akkor édesapám átölelt, mint aki tökéletesen tudja annak jelentőségét.

Nálunk nem voltak családi áhítatok, korán önállósodtunk, és hamar a saját utunkat is kezdtük járni. De sokat voltunk együtt. Nem tudok nagy dolgokat írni, de végig figyelemmel tartottak minket. Kérdezgettek. Gimnázium alatt például anyukámmal, amikor megjött a tanításból, rendszeresen beszélgettünk egy órát a konyhában. Még most is szívesen gondolok vissza ezekre a beszélgetésekre. És megéltük a vasárnapokat, ünnepeket is úgy, hogy apukámnak öt istentisztelete volt, a vasárnapi ebéd mégis szent volt. Miután befejeztük, apukám már szállt is be a szolgálati Trabantba, és robogott a szórványba.

Tudtuk, hogy ez a dolga, és természetes volt. Néha elmentünk vele. És egyszer, amikor a hátsó udvarba parkolta be a kocsit…

Nemrégen evangélizációs esten szolgáltam együtt édesapámmal egy gyülekezetben. Már én vittem őt autóval. Ő prédikált, én bizonyságot tettem (tavaly fordítva), így állt fel a lelki kettős. Hazafelé aztán az autóban esős-hideg-adventi időben suhantunk haza, derűsen beszélgettünk, és kölcsönösen megdicsérgettük egymást. Fiú a lelkész apját, apa a lelkész fiát…

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. május 25., szombat,
Orbán napja van.
Tartalom
Vezércikk

Miklya Luzsányi Mónika
Otthon lenni a világban
Hol lakik az Y-generáció?

Gondolkorzó

Szabó Julcsi
Neveljünk-e színházzal?

- avagy ifjúságnevelés felsőfokon

Felszín

Farkas Zsuzsanna
Táblákba vésett múlt
Üzenet egy budai kapu falán

Magasság

Bölcsföldiné Türk Emese
Fekete kiskabát
Ilka öröksége

Mélység

Pólya Dániel
Meditációról még egyszer
Úszólecke avagy a tengerről és az imáról

Záborszky Zsófia
Valláskárosultak
– Isten lénye és a keresztény elvárások szomorú mérkőzése –

Teljesség

Bölcsföldi András
Az nem baj, kisfiam!
Papgyerek=hátrányos helyzetű?

Herbert Dóra
Negyedíziglen?
Áttörni a hallgatás falát

Üzenet

Szakács Gergely
Eragon
Fiúk apai öröksége

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
Csillagok között
filmajánló

B. Tóth Klára
Örök-ség
A tékozló fiú arcairól

Kitekintés

Bíró Anna
A csillag útja
Volt egyszer egy vendégség

Látogatóink száma a mai napon: 5043
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44430784

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat