Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Évszázados vita folyik arról, hogy mennyire képes a művészet a valóság ábrázolására vagy az arra való reflektálásra. Ha a művészetek közé értjük a fotográfiát és a mozgóképet – és miért ne értenénk – mint a valóságot leginkább alapul vevő művészeteket, különösen aktuálissá válik ez a kérdés. Manapság ugyanis emberek milliói tesznek közzé magukról képeket napi szinten, különféle közösségi oldalakon. Michelangelo Antonioni, a híres olasz filmrendező talán legkevésbé antonionis filmjében fejti ki modernista álláspontját a témáról.

A Nagyítás főhőse egy arrogáns, nagyképű, alkalmazottaival és modelljeivel fölényeskedően bánó, nőcsábász fotós, akinek a képeiért valósággal rajonganak. Műtermében egymásnak adják a kilincset a szebbnél szebb lányok, és ha kell, akár napokig is várakoznak, hogy Thomas (David Hemmings) lencsevégre kapja őket. A férfi azonban – noha a női testek iránti csodálatát többször is kifejezi a filmben – unja már az egyhangú munkát, ezért különlegesebb témákat keres. Így jut el például egy hajléktalanszállóra, ahol a tőle szemlátomást oly távol álló, elszegényedett réteg mindennapjairól készít portrésorozatot, de ugyanezért kezd követni egy szerelmespárt is, akik egy elhagyatott parkban incselkednek egymással.

Utóbbi eset azonban fordulatot hoz főhősünk életébe, a légyottban résztvevő nő ugyanis észreveszi a kattintgató fotóst, és követeli, hogy adja át neki a róluk készült képeket. Thomas – miután nagy nehezen lerázza magáról a nőt – előhívja a képeket, és érdekes dologra lesz figyelmes. Az egyik képen mintha lenne valami (vagy valaki) a bokrok között, egy másikon pedig mintha egy ember feküdne. Különféle eljárásokkal elkezdi nagyítgatni a képeket (ne feledjük, a '60-as években járunk, úgyhogy teljes egészében analóg technikáról van szó), így kiderül, hogy azok valóban egy pisztolyt és egy holttestet ábrázolnak. Legalábbis hősünk ezeket látja bele abba a fekete-fehér pöttyhalmazba, ami a képekből maradt nagyítás után...

Antonioni nem tesz egyértelmű igazságot a film krimi szálát illetően, ami azonban a művészetekre való reflektálást illeti, az többszörösen is jelen van a Nagyításban. A legegyértelműbb az elmosódott (ma már a pixeles szót használnánk) fotó, ami hőseink szerint is azokra a képekre emlékeztet, amelyeket Thomas festő barátja készít: véletlenszerű ponthalmazok összessége, melybe bele kell látni valamiféle rendezettséget, hogy értelmet nyerjen a műalkotás. Aztán ott van a koncert, ahová fotósunk a film vége felé betéved: a gitáros színpadon szétzúzott hangszerét a hallgatóság közé dobja, melynek tagjai őrjöngve tépik ki egymás kezéből a hőn áhított zeneszerszámot, amely aztán fél perccel később, kiszakítva a „műértő" közönség közegéből, senkinek sem kellő szemétként végzi az út szélén.

A legszemléletesebb mégis a zárlat: főhősünk belebotlik a film elején is feltűnő pantomimes társulatba, akik egy drótkerítéssel körülvett teniszpályán mímelnek – természetesen ütő és labda nélküli – teniszmeccset. Thomas egy darabig csak nézi őket, majd amikor épp azon az oldalon „száll át" a rács fölött a nem létező labda, ahol ő áll, döntéshelyzetbe kényszerül: legyintve, a játszadozó művészeket mintegy lenézve továbbálljon, vagy beszálljon a játékba és visszadobja a „labdát". Végül az utóbbi mellett dönt, és ez a döntése a film valódi üzenete. Thomas ugyanis ezzel elfogadta, hogy elég, ha a művészet csak úgy csinál, mintha a valóságot közvetítené, és nem tekintheti feladatának a tényleges valóság rögzítését, ábrázolását.

Na de mi van akkor az én képeimmel? Azt akarja mindez jelenteni, hogy azokon a barátaimmal bulizós képeken, amiket a hétvégén a Facebookra feltöltöttem, nem is én vagyok? Az nem a valóság? Nos, de, természetesen mi vagyunk rajtuk – vagy legalábbis az az arcunk, amit a külvilág felé mutatni, kommunikálni szeretnénk. Mert ugyan ki tesz közzé magáról olyan képet, amelyen épp csúnya vereséget szenved egy versenyen, vagy egy átvirrasztott éjszaka után hullafáradtan mossa le magáról a sminket? Na, ugye... pedig az is a valósághoz tartozik, nem?

Az én képeim tehát nagy valószínűséggel az énképeim, vagyis azon arcok összessége, amelyeket mutatni akarok a külvilág felé. Jó eséllyel valóságosak, de nem nevezhetők teljes valóságnak. A gond ezzel csupán az, hogy könnyen ezek alapján ítélnek meg minket. Ez a gyerek állandóan csak bulizik. Mi van, te mindig eszel, hogy folyton a kajáidat mutogatod? És így tovább. Hiányzik ez nekünk? Hát persze, hogy nem!