Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

„Ez a gyerek már megint egész nap a gépet nyomkodja! Nem értem, mi a fenét tud csinálni egész nap ott görnyedve..." Ismerős mondatok? Valószínűleg sokunk környezetében él olyan fiatal, akinek elsődleges szórakozást jelentenek a videojátékok, azokon belül is az oly népszerű szerepjátékok. De vajon miben keresendő népszerűségük kulcsa, és egyáltalán, mik is valójában azok a szerepjátékok?

A játékos berkekben csak RPG-ként (az angol role-playing game, azaz szerepjáték rövidítése) emlegetett játéktípus lényege, hogy a játékos megalkot magának egy karaktert, melynek külső és belső tulajdonságait ugyan megadott mintákból, az esetek többségében mégis meglehetősen széles palettáról válogathatja össze. Érdemes alapos munkát végezni, hiszen az egész játék során ezt a szereplőt kell majd irányítanunk – ha úgy tetszik, ezek leszünk mi. Miután ezzel megvagyunk, megkezdődhet a barangolás a rendszerint kifejezetten nagy és jó esetben egyedi virtuális világban, melynek teljes felfedezése a nagyobb volumenű játékok esetében akár több száz, sőt, több ezer (sic!) játékórát is igénybe vehet.

A rendelkezésre álló tartalom tehát bőséges, a mennyiség azonban önmagában még kevés ahhoz, hogy odaláncolja a játékost a képernyő elé. A minőség legalább ennyire fontos. A játékok többsége hatalmas szabadságot kínál, amely nem csupán abban merül ki, hogy szabadon barangolhatjuk be az említett hatalmas játékteret, hanem abban is, hogy mi dönthetjük el, mely képességeit fejlesztjük hősünknek, és melyeket hagyjuk elsikkadni. Így lehet belőlünk akár természetfeletti hatalommal bíró varázsló, akár emberfeletti erővel rendelkező harcos stb. A hangsúly a fejlődésen, az egyre erősebbé és ügyesebbé váláson van, aminek köszönhetően egyre legyőzhetetlenebb karaktert tudhatunk magunkénak.

És ez bizony fontos, hiszen ezeknek a játékoknak az alapja (tisztelet az elenyésző kivételnek) a harc. Harcolni lehet saját ismerőseink karakterei ellen vagy mellett, vadidegen játékosokkal, vagy akár a számítógép által irányított figurákkal (ezen lehetőségek közül nem mindegyik áll rendelkezésünkre minden játékban). A győztes kimenetelű küzdelmekért tapasztalati pontokat kapunk, melyeket aztán beválthatunk a már említett képességek fejlesztésére. Csak rajtunk áll, hogy erőnket, ügyességünket, nesztelenségünket, eszünket, gyorsaságunkat stb. csiszoljuk-e tökéletesre. Sőt, néhány játékban óriási jelentősége van annak is, hogyan viszonyulunk a környezetünkhöz: ha minden ártatlant lemészárolunk és a természetet is károsítjuk (ugyanis ilyesmire is van lehetőség egyes játékokban), azzal automatikusan a sötét oldal mellett kötelezzük el magunkat, míg ha csak a gonoszt irtjuk halomra, akkor „jóvá" válunk.

Ne menjünk most bele, hogy mennyire lehet valóban jó, aki ugyanúgy fegyvereket használ, mint a gonoszok, hiszen erről korábban már volt szó... Helyette próbáljuk meg megérteni azt a számos érvet és ellenérvet, amivel rendszeresen előhozakodnak a videojátékok mellett és ellen felszólalók. Alapvetően nem túl jó, hogy az esetek többségében végletekben gondolkoznak a témáról az emberek. A „lemészárolta családját egy videojáték hatására" kezdetű hírek úgy tesznek, mintha kizárólag a termék miatt történt volna a tragédia, és nem kellett volna hozzá az anya, aki valószínűleg maga ültette le először csemetéjét a tévé elé még kisgyermek korában, hogy addig se kelljen vele foglalkozni; vagy az apa, aki nem az előírásoknak megfelelő elzárt helyen tartotta a lőfegyverét, amire „feltétlenül" szüksége volt otthon stb. A videojátékokat forgalmazó cégeknek és szakújságíróknak sincs ugyanakkor igazuk abban, hogy a játékok ne nyújthatnának negatív mintát a még csak kialakulóban lévő személyiséggel rendelkező fiatalok körében. Ráadásul emellett még azt az álszent kérdést is sokszor felteszik, hogy hogyan kerül egy fiatalkorú gyermek kezébe olyan játék, ami egyébként 18-as korhatárkarikával rendelkezik. Ugyanúgy, ahogy a középiskolás korosztályt kiszolgálják a „szigorított" dohányboltokban: gond nélkül.

Nem szabad tehát teljesen felmenteni a videojátékokat a felelősség alól, de teljesen a nyakukba sem róható az. A szerepjátékok ráadásul – ahogy a nevükben is benne van – arra biztatnak, hogy bújjunk valaki más bőrébe, és itt, az úgynevezett „second life" (magyarul: második élet) szférában éljük ki afféle vágyainkat, melyek beteljesítésére a valós életben nincs módunk. Szilárd meggyőződésem, hogy egészen addig nem lenne ezzel baj, amíg: 1. különféle reklám- és egyéb marketingeszközökkel nem keltenek fel ilyesféle vágyakat olyanokban, akikben egyébként ez nem lenne meg; 2. megfelelő kontroll áll a játékos rendelkezésére (eleinte akár külső, később jó esetben már belső), ami biztosítja, hogy ne keverhesse össze a virtuális világot a valósággal még annyira sem, hogy előbbit fontosabbnak tekinti az utóbbinál, és esetleg elhanyagolja mindennapi teendőit.

A virtuális és valós világok különbözősége egyébként szintén érv szokott lenni, amikor a szerepjátékok védelmére kelnek. Való igaz, hogy az esetek többségében olyan fantáziavilágba csöppenünk egy-egy játék elindítása után, mely csak bizonyos elemeiben hajaz a valóságra. Hőst például nem csupán az emberi fajból választhatunk magunknak, hanem olyan kitalált lényeket is megtestesíthetünk, mint például az orkok, elfek, törpék és sok más különleges teremtmény. A küllembeli különbözőségek ellenére azonban könnyen elsajátíthatunk akár erőszakos magatartást, akár más negatív tulajdonságot eszményített és irányított karakterünktől.

Óvatosan kell tehát bánni a videojátékokkal, különösen talán a legkönnyebben függőséget okozó szerepjátékokkal, hiszen könnyen rabjaikká válhatunk és akár negatív irányba is formálhatják személyiségünket (főleg a fiatalabbakét). Ám megfelelő neveléssel, biztos értékrenddel és egyfajta fontossági sorrend felállításával mégsem kell azonnal ördögöt kiáltanunk, amint meglátunk környezetünkben egy ilyen játékot. Persze csak ha hajlandóak vagyunk foglalkozni a kérdéssel ahelyett, hogy nemes egyszerűséggel rossznak bélyegeznénk.