belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Teljesség

Tóth-Simon Károly

Mi a célom a rám bízottakkal?

Egy lelkész gondolatai

Azok közé a lelkipásztorok közé tartozom, akik pásztori tennivalójuk mellett dolgoznak is. Polgári foglalkozásom a segítő szakmák körébe tartozik, és mind kiscsoportokban, mind pedig egyéni tanácsadások alkalmával sok olyan klienssel találkozom, akinek az önismerete, az önbizalma, és – nagyon fontos! – a felelősségvállalása is alacsony szinten van. Többé-kevésbé hasonló jelenséggel szembesülök lelkipásztorként is. 

Ennek természetesen számos oka lehet, melyek felkutatása alapos önismereti és istenismereti munkát igényel. Ahogyan tanácsadóként és pásztorként ehhez én hozzá szeretnék járulni, nagyon egyszerű: fölöslegessé teszem magam. Talán nem ideális filozófia ez olyasvalaki esetében, aki „abból él”, hogy másoknak segít. Ezért tekintem alapvető fontosságúnak, hogy pásztori és segítői mivoltunkkal mindannyian legyünk tisztában. 


 

Cél: a felnőtté válás 

Bár elsőre talán úgy hangzik, mintha magam (és más pásztorok, segítők) alatt vágnám a fát, valójában nem erről van szó. Munkámban nagyon fontos lépés volt, amikor felismertem, hogy a rám bízottakra nézve nem a jövedelmem forrását kell látnom. Ők nem olyanok nekem, mint a zöldségesnek a paradicsom és a paprika. Olyan lelkeket kell látnom, akik jelenleg talán alacsony szinten tartanak istenismeretük és a vele megélt kapcsolatuk fejlődésében, nem ismerik elég jól magukat, nem tudják, kik is ők valójában, és ezért nem tudják kibontani a szárnyaikat. 

Ilyen helyzetben részemről a helyes magatartás nem az, ha még egy terhet teszek rájuk, és vasláncokkal a lábuk körül a földhöz kötözöm őket. A cél sokkal inkább az, hogy felelősségvállalásuk, önismeretük, önbizalmuk, önmenedzselésük, istenismeretük, kegyességük megerősödjön, felnőtté váljanak, és el tudják látni önállóan is azt a feladatot, melyre Teremtőjük megalkotta őket. Ez nem azt jelenti, hogy én eldönthetem, mikor engedem el a kezüket és hagyom magukra őket. Jaj lenne nekem is, ha az én lelki vezetőm ezt tenné velem. Fontos azonban, hogy olyan segítő és pásztor legyek mellettük, aki nem magához köti őket, hanem engedi, hogy rá támaszkodjanak, amikor ennek ők szükségét érzik. 

Érdemes elolvasni Pál apostolnak az efezusiakhoz írott levelét. Hosszasan boncolgatja az egység témáját – először Izrael és a pogányság tekintetében, majd rátér az egyházon belüli egységre. Az apostol nem hagy kétséget egyetlen lelkipásztorban sem afelől, hogy mi is a tennivalója, amikor egyszerű, egyenes, félre nem érthető szavakkal közli: 

„És ő »adott« némelyeket... pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra.” (Ef 4:11-13, RÚF) 

A cél tehát az, hogy az egyház tagjai felismerjék, miért teremtette meg őket Isten, milyen ajándékokat, képességeket, talentumokat bízott rájuk, és megtanulják azt Teremtőjük örömére és dicsőségére felhasználni. Azonban senki nem úgy születik, hogy mindezzel tisztában van, és tudja, miért és hogyan kell élnie. A felnőtté válás nehéz és fájdalmas folyamat lehet, és senki nem erőltetheti ránk, ha azt önként mi magunk nem vállaljuk: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.” (1Kor 13:11, RÚF) Az apostol nem külső kényszer hatására, hanem belső motiváltsága miatt írja, amit ír. Ő döntött úgy, hogy felnőtté válik.

 

Akadályok: az önként vállalt gyerekszerep 

Érdekes módon a legtöbb „primitív” társadalomnak megvan a maga beavatási rítusa a fiataljai, főleg a fiúk számára. Társadalmanként és kultúránként változó lehet, hogyan, de e szertartás során „férfit faragnak” a fiúkból, akik utána már teljes értékű tagjai lesznek közösségüknek. Felnőttként élnek, döntenek, vadásznak, harcolnak, házasodnak. 

A mi társadalmunkban azonban a helyzet nem ilyen ideális. Eric Berne rátapint a lényegre az Emberi játszmák című könyvében, melyben háromféle én-állapotot ismertet: gyermeki, szülői és felnőtt. A gyermekre elsősorban az alacsony felelősségvállalás jellemző. Mástól várja, hogy megmondják, mit kell tennie; mástól várja, hogy döntsön helyette; másnak akar megfelelni. 

Ilyen helyzetben a lelkipásztorok sok kárt okozhatnak, ha tevékenységükkel elkezdik konzerválni ezt az állapotot. A gyerekszerep ugyanis a másik félből nem felnőtt, hanem szülői reakciókat vált ki. Nem egyenrangú partnerekként jelenünk meg a folyamatban, hanem szülőként reagálunk a gyermekben felmerült igényekre, és kielégítjük azokat. Ezzel azonban soha nem tudjuk elérni, hogy felnövekedjen, és önmagáért felelősséget tudjon vállalni. 

Mit tehet egy lelkipásztor? Mikor jár el jól? Véleményem szerint akkor, ha rendszeresen önvizsgálatot tart és megvizsgálja kapcsolatait is. Akkor, ha tudatosan törekszik arra, hogy akár a szülő, akár a gyermek szerepéből kommunikál vele valaki, törekszik felnőttként válaszolni, és a másikat is felnőttnek tekinti. Akkor, ha nem megy bele azokba az emberi játszmákba (Berne után), amelyek nem a tejtől való elszakadást és a kemény eledel felé való elmozdulást munkálják (Zsid 5:11-6:1). Akkor, ha meglátja a reá bízott emberben az elesettet, a szenvedőt, de nem úgy viselkedik vele, hogy továbbra is elesett és szenvedő maradjon, hanem képes megragadni őt, felemelni, kísérni az ő útján, és elengedni, amikor már biztonságban érzi magát. Ha jól végzi ezt a munkáját, az Úristen a következő pillanatban egy újabb gyermekét bízza majd rá, akivel bejárhatja ugyanezt az utat. 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2018. november 14., szerda,
Alíz napja van.
Tartalom
Vezércikk

Fábián Tibor
Búcsú a fegyverektől
Céltáblás ország, célbalövős jelen, céltáblára szegezett életek...

Gondolkorzó

Szabóné László Lilla
Céltévesztett céltudatosság
Márták és Máriák célkeresztben

Kihívás

Záborszky Zsófia
A legnagyobb kihívás
valóság vs. képmutatás

Felszín

Thoma László
Élet – keret
Megállás egy festmény előtt

Bölcsföldiné Türk Emese
Egy szék újjászületése
Hétköznapi példázat

Magasság

Bella Péter
Mi szél hozott?
A szél hozott

Farkas Zsuzsanna
A könyv
Porlepte valóság

Mélység

Bagdán Zsuzsanna
Szürke
Embernek lenni

Teljesség

Tóth-Simon Károly
Mi a célom a rám bízottakkal?
Egy lelkész gondolatai

Üzenet

Czapp Enikő
A tekintet iránya
(avagy egy szem cseresznye, és ami erről eszembe jutott)

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
Ó, kapitány! Kapitányom!
A címadó verssorról sokaknak nem Whitman költeménye, hanem a Holt költők társaságának utolsó, ikonikus jelenete jut eszébe. Amikor a „bukott” tanár kilépni készül az ajtón, akkor aratja legnagyobb győzelmét. De mi számít az iskolában valódi sikernek?

B. Tóth Klára
Lélekvetületek
(Pirk László kiállításáról)

Kitekintés

Ottucsák Melinda A.
Fészekhagyók és visszatérők
Mi történik, ha a felnőtt gyerek visszatér a szülői házba?

Szabó Julcsi
Már nem ugyanaz
Janne Teller: Semmi – Budapest Bábszínház

Látogatóink száma a mai napon: 5469
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 42757704

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat