belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Gueth Péter

Amíg élünk, emlékezünk

Eljövök egy idegen helyre, hogy olyan valakire emlékezzek, aki sohasem járt itt, amíg élt?

Pár héttel ezelőtt, egy nyáriasan meleg októberi délutánon elhatároztam, hogy elmegyek nagyapám sírjához. Kezemben kapával és két fehér krizantémmal, egyedül vágtam neki a gyermekkoromtól jól ismert gyalogútnak. A temető felé vezető hosszú dombon telente nagyokat szánkóztunk csapatokba verődve, nyáron pedig a domb aljában folydogáló patakban fürödtünk, és apró halakat fogtunk. Az út negyedóra gyaloglás után néhány öreg házikó közé érve elágazik. Felfelé a kaptatón, fiatal, sűrűnövésű erdőbe tart, ahol hosszú, íjnak való mogyoróbokrok nőnek. A temetőhöz a balra térő kaviccsal felszórt ösvény visz. Emlékszem, hogy ebbe az irányba sosem jártam szívesen, pedig az út mellett, az erdőszélen tavasszal hóvirágot, május elején medvehagymát lehetett szedni. Nem a temető riasztott, vagy a környéken ólálkodó kóbor kutyák, amelyeknek köszönhetően gyakran kellett követ vagy botot ragadni. Hanem az út mellett, a többitől elkülönülve, állt egy nagy, vörös téglából rakott ház, vakolat és ablakok nélkül. Üres, fekete szemeivel az utcát figyelte. Gyerekként úgy hittem, ha a közelébe mennék, biztosan magába szippantana a lakhatatlan sötétség. Most is ott állt, beszakadt tetővel, düledező falakkal, megnyomorodva.

Milyen furcsa, ahogyan a lélekben megtapadnak az emlékek. Külön titkos életük van, és bármikor előtörhetnek, még akkor is, amikor maga az élményt okozó tárgy vagy személy már nem létezik. Mintha az igazán fontos emlékekből nem is lenne olyan sok, talán csak egy tucat, mégis, irányítják gondolkodásunkat, befolyásolják érzéseinket. Sokszor az eseményeknek olyan részletei maradnak meg, amelyeket ha végiggondolunk, jelentéktelennek tűnnek magához az egészhez képest. Egy tengerparti nyaralásból csak a hullámok morajlása, egy viharos éjszakából a gyertyafénynél kisütött pogácsa illata, egy régvolt szüreti mulatságból csak egy darázscsípés égő fájdalma, vagy egy riasztó ház az oly jól ismert út mellett. A temetőbe érve meglepődve vettem észre, hogy már fává nőttek azok a vékonyka csemeték, amelyeket nagyapám halála után pár évvel ültetettek. Koronájuk árnyékot adva összefonódott a hantok fölött.

A magammal hozott kapával kigyomláltam a földet a sír körül, a két krizantémot elültettem és gondosan megöntöztem. Miközben a kővázákból szedegettem ki az elszáradt virágcsokrokat, a sír feliratán akadt meg a tekintetem. Jól ismertem a szöveget, de mégsem emlékeztem rá. Pedig ha valaki megkérdezte volna, hogy mi van a nagyapám sírjára vésve, egészen biztosan meg tudtam volna mondani: „Amíg élünk, emlékezünk." Valahogy ez a mondat nem ragadt meg bennem. Pedig fontosabb lett volna, mint az a szerencsétlen véletlen, hogy a temetéskor elírták a fejfán a születési dátumot, amit természetesen nem felejtettem el. Amíg élünk, emlékezünk, kopogtak bennem a szavak. De kire emlékszünk egy ilyen helyen, ahol csak földi maradványok porladnak a kőlapok alatt? Én nem találkoztam a temetőben soha a nagyapámmal, ő nem erre lakott, és én is idegen vagyok itt. Eljövök egy idegen helyre, hogy olyan valakire emlékezzek, aki sohasem járt itt, amíg élt? Milyen emlékekre kényszerít a temető? A sírokra omló lombok között surranó alkonyi szél néhány megsárgult levélkét sodort felém. A fák még zöldelltek, mégis, ez a pár levél már az őszről adott hírt. Mintha a szellő titkos bölcsességről üzenne. Amíg élünk, emlékezünk, de mindig arra, ami már nincs. A temető határállomás, határkövekkel. Talán azért jön ide az ember, hogy saját mulandóságáról tanuljon, és nem azért hogy újra találkozzon azzal, akit már elvesztett, nem a régmúlt pillanatokért. A falu felé pillantottam, le a völgybe. A házak ablakából már fény szűrődött és álmosan pislákolni kezdtek az utcai lámpák. Látod, nagyapám? Te is ott laktál, emlékszel? De hiába tettem fel a kérdést, senki sem válaszolt rá. Én emlékszem, talán ez a fontos. Már alkonyodott, amikor elindultam visszafelé a kövecses úton. A kapámat vándorbotként lengetve magam előtt néztem a tiszta ősz eget. Nagyokat léptem, hogy minél előbb hazaérjek. Az útelágazáshoz érve a házak közül most csak néhány kutya vakkantott rám érdektelenül.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. szeptember 18., szerda,
Diána napja van.
Tartalom
Felszín

Pete Violetta
Emlékkapszula
Vajon a reformátorok, vajon az 56-osok tudták-e anno, mit vesznek be?

Magasság

Turcsik Ferenc
Bölcsészmatek
Így lesz a 2x2 néha 5

Mélység

Pete Violetta
Ismeretlen férfi ismerős illattal
Még az orrunk is emlékezik…

Kovács Szilvia
Tükör az ajtó mögött
Elég egy aprócska dolog, amellyel megindul az emlékek áradata.

Teljesség

Turcsikné Révész Judit
Emlékezés és felejtés
Az emlékezés mégiscsak kivételes dolog…

Dr. Michna Ottóné Ablonczy Ágnes
Ki visz virágot?
Mert mifélék Isten útjai?

Üzenet

Nagy László
Emlékezés a focistára
„a labda választott engem, s nem én a labdát"

Áthallások

Gueth Péter
Amíg élünk, emlékezünk
Eljövök egy idegen helyre, hogy olyan valakire emlékezzek, aki sohasem járt itt, amíg élt?

Fekete Zsuzsa
Balázs álma
Eltelt csaknem harminc év…

Turcsik Ferenc
Emlékezem, tehát vagyok
Nem bánom, hogy nemcsak a jóra emlékezem.

Hajdúné Tóth Lívia
Így van jól
Előbb a lábát add neki!

Riport

Szerkesztő
150 éves a Budapest-Németajkú Egyházközség
"Lesz ebből egyszer újra templom?"

Kitekintés

Fodorné Ablonczy Margit
Emlékeztetés által ébresztgetem tiszta gondolkodásotokat…
Emlékezés: áldás vagy átok?

Pete Violetta
Jubileum, visszaemlékezés
Valami elkezdődött egy negyed évszázada…

Látogatóink száma a mai napon: 4951
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45321735

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat