belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

Szász Júlia Szende

10 hónap legfiatalabbként a legidősebbek között

Egy áldott diakóniai év története

Le Creusot...vasútállomás...reszkető lábak...késő délutáni napsütés...régi, már-már feledésbe merülő emlékek. Pedig nem is volt olyan régen. Öt éve történt nagyjából, amikor leléptem a vonat lépcsőiről, hogy eltöltsek 10 csodálatos hónapot a franciaországi Le Creusot városában, egy idősek otthonában. Abban az évben érettségiztem Pápán a Református Gimnáziumban, ahol már hagyományszámba ment, hogy a végzős diákok közül néhányan önkéntesként külföldre utaztak egy évre. Sok latolgatás után én is az önkéntes diakóniai év mellett döntöttem. Amikor megkérdezték tőlem, hogy kikkel szeretnék foglalkozni, egyből rávágtam, hogy természetesen gyerekekkel, hiszen tanári pályára készülök. Óvatosan a tudtomra adták, hogy nem mindig sikerül azokkal foglalkozni, akikkel szeretnénk, ezért  válasszak más potenciális területet is. Így került a lapomra az idősek otthona, és így kerültem végül Creusot-ba. Hogy megbántam-e? Sajnálom-e, hogy nem gyerekekkel dolgoztam? Egyáltalán nem! Olyan világba csöppentem, amely először ijesztő volt és idegen, de idővel csodálatos és izgalmas környezetté változott, sok szeretettel, vidámsággal, elfogadással és természetesen sok fájdalommal és szomorúsággal is. Ott laktam az épület falain belül. Volt egy saját kis szobám, de étkezni mindig a közös étkezőbe jártunk.  Szabad voltam a munkaidőm lejárta után, délután 5 óra után és hétvégenként, mégis, valahogy sosem ért véget a „munka". Ott éltem, éppen úgy, ahogyan a nénik és bácsik.

Nagyon türelmesek voltak velem, főleg az elején. Hamar befogadtak, és tudom, hogy a hátam mögött „mosolygós kislány"-nak szólítottak. Mindezek ellenére mégis ijesztő volt kicsit az egész szituáció. Ijesztő volt abból a szempontból, hogy sokan voltak, sok élettörténettel, sok keserűséggel, sok számomra ismeretlen névvel és még több ki nem mondott kérdéssel. Nem is tudtam, hol kezdjem a velük való kapcsolatfelvételt. Azután természetesen a hétköznapok hozták magukkal az egyre mélyebb beszélgetéseket, viccelődéseket, sok nevetést és sírást.

Ami az egyik legérdekesebb oldala volt ennek a munkának, a kettősség. Egyrészről hihetetlen módon tiszteltem őket azért, amin átmentek, hogy felnevelték a gyerekeiket, hogy harcoltak a háborúban, hogy egzisztenciát teremtettek maguknak, vagy csak csupán azért, hogy betöltötték a 100. vagy éppen 106. születésnapjukat. (Meglepő módon többen is voltak, akik vagy meghaladták már, vagy épp nagyon közeledtek a 100 éves korhoz.) Felnéztem rájuk. De ott volt a másik oldal is. Láttam őket leépülni, láttam őket elkeseredni, gyerekessé válni, és hát láttam őket meghalni. A 10 hónap alatt, amit ott töltöttem, egészen sokan haltak meg, ami természetesen abból is adódott, hogy az otthon létszáma is magas volt. Tehát egyszerre voltam az érdeklődő, tanulni vágyó, nevetgélő, még tapasztalatlan és az életről mit sem tudó gyermek, és a szigorú, szabályokhoz kötött gondozó. Ezt a kettősséget mind nekem, mind nekik nehéz volt kezelni.

A legnehezebb része a heteknek a kedd volt. Kedden a kórházi részen kellett egy-egy órás foglalkozást tartani azoknak, akiket már nem lehetett magukra hagyni. Nagyon nehéz volt. És a nehézségét az adta dolognak, hogy itt felgyorsítva és nagyon szembetűnően látszott a leépülés. Hétről hétre és napról napra. Furcsa és kicsit nyomasztó is volt szembesülni azzal a tudattal, hogy itt minden fordítva működik. Amit aznap még meg tudtunk csinálni, az már egyáltalán nem volt biztos, hogy legközelebb is menni fog. Ezek a dolgok teljesen ellentétesek voltak mindazzal, amiben addig éltem. Fiatalként az előre haladás, a tervezgetés, a fejlődés körül forogtak a gondolataim és közben körülöttem az elmúlás, az elengedés, a leépülés, a megnyugvás körül forgott minden.

Rengeteg élettörténetet hallottam, sokat nem egyszer. Sok kétségbeesést, sok kérdést, és talán még több számonkérést. Sokakban ott volt kimondatlanul a kérdés: „Hát nem kellettem a családomnak? Már csak a terhükre vagyok?" Még aki talán sosem mondta ki, azon is érződött, hogy valahol legbelül őt is nyomasztja mindez.  Ezekre a kérdésekre nem tudtam válaszolni és nem is tudtam megcáfolni a létjogosultságukat. Így másik utat kerestem. Igyekeztem a jó dolgokra koncentrálni, rávilágítani arra, hogy milyen szerencsések is, hogy egy ilyen jó közösségben lehetnek. A legtöbben azért tudták, hogy jó helyen vannak, tudták, hogy nem azért kerültek oda, mert nem kellenek senkinek sem és tudták, hogyan találják fel magukat.

Sok program volt az otthonban, heti rendszerességgel szervezett és spontán egyaránt. Jártak kórusba, misére, minden héten volt bingo délután. Keddenként kézműves foglalkozást tartottam. Délutánonként sokat sétáltunk, ha az idő engedte, vagy éppen beszélgettünk, kötöttünk, horgoltunk. És, mint már többször is említettem, sokat nevettünk.

Ez a 10 hónap olyan volt, mintha kaptam volna egy csomó nagypapát és nagymamát, akik minden lépésemet figyelték, akik belerejtettek egy kis cukorkát a zsebembe, ha találkoztunk, akik észrevették, ha szomorú voltam és megvigasztaltak. Nagyon szerettem ott lenni. Nagyon megszerettem őket. Ebből adódtak is bonyodalmak, hiszen így sokkal nehezebb volt elbúcsúzni tőlük, amikor menniük kellett, vagy a végén, amikor én jöttem el. Sok mindent tanultam tőlük. Megtanultam franciául, megtanultam horgolni, kockázni, és megtanultam azt, hogy az élet hamar elszáll és ezért oda kell figyelni rá, hogy tartalmasan éljük. Megtanultam értékelni azt, hogy fiatal vagyok. És a legnagyobb dolog, amit ott, akkor megtanultam, az a mosoly értéke. Egy szívből jövő, kedves mosoly értéke, amivel egy másik ember napját jobbá és szebbé tehetem.

Azt hiszem, bátran kimondhatom, hogy nem véletlenül kerültem Creusot-ba. Hiszem azt, hogy Isten vezetett oda engem ezek közé az emberek közé. És nagyon hálás is vagyok Neki ezért. Életem egyik legszebb évét töltöttem ott. Ma is sokszor gondolok vissza a nénikre és bácsikra, a szemekre, amelyekből így vagy úgy leélt életek tekintettek rám, a ráncos remegő kezekre, amelyeken ott volt a sok munka nyoma, a meggörnyedt hátakra, amik annyi sok terhet elcipeltek, és a ráncok mögött megbújó mosolyokra. Ezek a dolgok erőt adnak a hétköznapjaimban. Erőt adnak és lelkesedést, hogy a lehető legteljesebben éljem le az életemet, és hogy mindig értékeljem azt, ami éppen körülvesz, mert az élet rövid és gyorsan elszáll. Megnyugvást is adnak, hogy ne rémisszen az elmúlás.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. október 14., hétfő,
Helén napja van.
Tartalom
Vezércikk

Frederick Buechner
Öregkor
Romos ház kispadjáról sugárzó aranyfény az idős ember

Gondolkorzó

Pete Violetta
Idős otthon - Idősotthon
„Inkább haljak meg 40 évesen, minthogy megöregedjek, leépüljek és bedugjanak egy öregotthonba."

Pete Violetta
Lehet igazi otthon egy idősotthon

egy bennfentes szemével

Felszín

Jéger-Pete Renáta
Szégyellt ráncok
Úgy élünk, mintha mi nem ugyanerre tartanánk

Süll Mária
In memoriam...
A Trónszék elé vitt minket is, a rohanó, törekvő, álmodó ifjúságot

Nagy László
„Nem csak a húszéveseké a világ..."
Időtlen Mártának és Gizikének ott a helye az úton, a vendéglőben, a cukrászdában...

Magasság

Réz-Nagy Zoltán
A 110. év felé...
Már nem lehetünk balett-táncosok, vagy atomtudósok, de talán az élet teljességét még megfesthetjük

Turcsik Ferenc
Pólusok vonzásában - Inkonzisztencia?
Hogy töltsünk újbort régi tömlőbe: indul a 6:20-as lőcsös szekér

Mélység

Nagy László
Isten ajándéka az öregkor?
Figyeljetek életük végére, s kövessétek hitüket!

Fodorné Ablonczy Margit
Szülői minták a következő generációban
A gyermekszem mindent elles

Teljesség

Dr. Egeresi László Sándor
Felfelé nézz!
A mulandó tükrében könnyebben észrevesszük azt, ami el nem múlik

Pete Violetta
Befektetett élet
Értékeinket befektetjük, kamatoztatjuk, forgatjuk, dédelgetjük. Az életünkkel mit kezdünk?

Üzenet

Miklya Luzsányi Mónika
Géza bácsi és a leépítés
Becsülendő-e, vagy hátrány a szakértelem, a tapasztalat, 30 év lojalitása?

Szűcs Balázs
Bölcs öregjeim
Értékes kapcsolatok: jó az öreg a háznál!

Szerkesztő
Hazafelé
Mert az élet végén csak kettőspont van

Áthallások

Tóth Sára
Lesz-e kutyából szalonna?
Grand Torino - Az öreg Clint Eastwood szép filmet csinált búcsúzóul

Rácz Róbert
„Mesélj a voltról!"
Átadni az élet művészetét

Szabados Tamás
Az örömöt is veszni hagyni
Fütyörészve zsebre tett kézzel áldozni fel az életet

Riport

Szerkesztő
Isten jelenléte az idősek között
Idősek között szolgálva - öreg korra készülve - benne járva a korban

Hegedűs Márk
Örökség
Templom-matuzsálem Sólyon

Kitekintés

Szász Júlia Szende
10 hónap legfiatalabbként a legidősebbek között
Egy áldott diakóniai év története

Dobóczky László
Az Öreg(iroda)
Nem kell feltétlenül idősnek lenni ahhoz, hogy valahonnan kiöregedjen az ember

Látogatóink száma a mai napon: 12067
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45506312

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat