belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

Dull Krisztina

Régi és égi

De ki dalol az itt és most-ról?

„Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,
nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről."

Kosztolányi hazudik. Na jó, ez kicsit erős. Mondjuk így: pózol, szerepet játszik, valószínűleg maga is elhiszi, amit ír, de valójában nem igaz ez, nem őszinte. A régivel még csak-csak kibékülök. De Kosztolányi másról sem írt egész életében, mint a földről.

Az égi és a régi. Ez igazán olyan „dezsős," rímnek kiváló, annál is inkább, mert ha kicsit elgondolkodunk rajta, rájövünk, hogy két alapkategóriát jelölünk vele: a teret és az időt, ezeknek is azt a szeletét, amit mindig misztifikálunk. Hadd mondjam így: idealizálunk. Ami elmúlt, az általában megszépül az emlékezetben, csak attól, hogy már múlt, valahogy rózsaszínné válik. „Az én időmben" - és ezután következik valami, ami biztos, hogy jobb volt, mint a jelen. „Amikor kezdtem az egyetemet, még nem volt semmilyen internetes rendszer, mint a Neptun vagy az ETR" - meséltem a napokban egy elsőéves sorstársnak, és ezután hosszú rémtörténet következett a hőskorról, amikor napokat állt sorba az ember, hogy egyáltalán beiratkozhasson, vagy attól függött, hogy bejutunk-e szemináriumra, hogy ki mennyire gátlástalanul húzta ki évfolyamtársai nevét a tanár ajtajára függesztett listáról. Azok voltak az idők! Aki egyetemet akart végezni, meg kellett tanulnia kikönyökölnie magának a lehetőségeket. A lúzer, akaratérvényesíteni nem tudó bölcsészek öntudatával vállalom, hogy utáltam, rühelltem az egész rendszert. Mostanra mégis kellemes, szórakoztató sztori lett belőle, amit egy kávé mellett mesélek tovább. Ugyanígy hajlamosak vagyunk megszépíteni a múltat nagyobb kontextusban is, hiszen evidencia, hogy most szörnyű állapotban van az egyház, bezzeg korábban, és persze kicsiny hazánkról is az a képünk, hogy most milyen szörnyű állapotban vagyunk, bezzeg régen!

Kevésbé jön elő a hétköznapokban, de valahogy ugyanígy vagyunk a dolgokkal földrajzilag is: az égi mindig jobb, mint a földi. Nem véletlen, hogy a repülés évezredekig akkora álma volt az emberiségnek. Vajha volna szárnyam, sírja a zsoltáros, elrepülnék, mint a galamb! Pedig már arra is nagyon hamar rájött az ember, hogy ez bizony veszélyekkel jár. Erre figyelmeztet Ikarosz története is a görög mitológiából: a fiú szárnyakat kapott és repülhetett, ám ez nem volt elég, ő mind magasabbra akarsz szállni, és hiába volt az intő atyai szó. Olyan szép, olyan kerek a történet, ahogy Ovidius megírta nekünk, az egyébként gyakran szószátyár költőnek egy felesleges jelzője sincs, amikor ezt verseli. Daidalosz milyen gyengéd szeretettel ragasztotta össze a tollakat, türelmesen figyelmeztette és utoljára megcsókolta Ikaroszt, ám a viasz szétolvadt a melegtől, ahogy a fiú egyre közelebb repült a naphoz. (Ovidius bizonyára meglepődne, ha felülne egy repülőgépre, mondjuk egy Róma-Constanta járatra, és megnézné a monitorokon, hány fok van tizenegyezer méteren.) De Bábel tornyának története sem szól másról: az ember felfelé akart törni, az égbe, és ez bizony veszélyes vállalkozás. Azt képzeljük, hogy odafent, a felhők felett a mennyország van, ott az istenek laknak, angyalok játszadoznak a vattapamacs felhőkön és csillagok ragyognak: odafent minden jó.

Ezek után nem is csodálkozhatunk, ha egy költő nem tud dalolni nekünk az újról, csak a régiről, és nem tud a földről, csak az égiről! Lukács evangéliumából azonban ismerünk egy történetet, amikor Jézus a tér és az idő kérdését egészen más megvilágításba helyezi. A farizeusok kérdik meg tőle: mikor jön el az Isten országa? És íme a válasz: „Az Isten országa nem úgy jön el, hogy az ember jelekből következtethetne rá. Azt sem mondhatják: íme itt, vagy íme, ott van! - Mert az Isten országa közöttetek van!" Lk. 17: 20-21. Tehát: gyerekek, teljesen el vagytok tévedve, rosszul gondoljátok az egészet. Az Isten országa nem térhez és időhöz kötött. Nem valahol van. Nem is valamikor lesz. Hanem van. Itt és most. Közöttetek.

Hányszor vagyunk úgy, mint Kosztolányi, hogy nem tudunk dalolni, csak a régiről és csak az égiről, vagy mint a farizeusok, hogy azt hisszük, az Isten a jövőé, aki majd egyszer, valamikor eljön az égből a földre! Így prédikálunk, így teszünk hitvallást, így éljük meg kapcsolatunkat Istennel. Meg persze egymással.

Pedig a keresztyénség az itt és most vallása. Hogyan is tanított minket imádkozni a mi Urunk? (Vigyázat, többszörösen összetett mondat következik!) Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy itt a földön is; mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

Olyan jó lenne néha rádöbbenni arra, hogy mennyire a jelenről és a földiről szól ez az imádság! Vajon milyen lehet az, amikor nem tudunk dalolni, csak erről?

Hozzászólások

1. Almassy Laszlo - 2011-02-06 18:55:06

Kellemes hangulatú és sodrású cikk :)

Az a kérdés merült fel bennem, pusztán a beszélgetés kedvéért, kedves Krisztina, hogy mi van akkor, ha az Isten országa kép, melyet az Újszövetség oly gyakran használ, csupán egy halovány emlékképe a Paradicsom állapotának? Ha a Paradicsom valaha volt ősi aranykora és harmóniája, ennek elvesztése után az emberiségben mint egy ősi archetipikus vágy-álom kering és tör időnként felszínre? Hol árnnyá válik és menten elnyeli az aranykorban hívő utópiákat gyártókat vagy a vallásos révületben a mennyekbe is belátni képes prófétai személyiségeket. Hol pedig a felettes énben kialakít egy követendő példát, egy képet, mely felé haladni kell, melyet mennyországnak vagy isten királyságának, esetleg az igéret földjének neveznek. Mi van akkor, ha ez egy kollektív álomként kering az emberiségben, és időnként kivetül, és akkor isten országát itt és most vagy egy harcosan megvalósítható utópiában, egy isten államában látjuk, látják az emberek? Mi van, ha csak a Paradicsomi kiűzetés mitologikusan elmesélt állapota tér újra és újra vissza az emberiség kollektív emlékezetéből? És az Isten Országa nevű állapot nem itt és most, hanem ott és akkor...


2. Dull Krisztina - 2011-02-08 13:40:02

Azt hiszem itt már bőven a pszichológia mélységeiben járunk! A teória érdekes, nyilvánvalóan a Szentírással a kezünkben nem tudunk ezzel mit kezdeni, hiszen az nem sokat írt a felettes énről, archetípusokról és egyéb ilyen fogalmakról. Mi viszont a 21. századból visszanézve már nem tudjuk az ősi mítoszainkat Freud és itt most elsősorban Jung nélkül nézni, még akkor se ha életünkben nem olvastuk, hiszen annyira meghatározza a gondolkodásunkat. Mítoszokat írtam, hiszen eléggé kitágította a kérdést ahhoz, hogy már rég nem csupán a bibliai édenkert történetéről van szó, hanem a többiről is, ami az eltűnt aranykort idézi fel a görögöktől a majákig - és aligha tévedek, ha azt mondom, hogy minden vallásban és kultúrában megtaláljuk ezt.

 

Ha jól értem, a kérdés az, hogy lehetséges-e, hogy ténylegesen LÉTEZIK az Isten Országa, és ezért lehet az, hogy ez időről-időre előtör az emberiségben? Máshogy megfogalmazva ugyanazt: egy létező valami az, ami tökéletlen és töredékes módon valahogy megjelenik az emberi történelemben, egy idea, ami belénk van táplálva és időről-időre kitör? Ha az Isten Országa olyan, mint egy idea, akkor ténylegesen létezik. Csak számunkra úgy jelenik meg, mint egy "kollektív álom, ami időnként kivetül". Ez jó magyarázat lenne arra, hogy hogyan lehet, hogy minden kultúrában benne van ez, tehát általános emberi tapasztalatról beszélünk. Ez esetben igaza van: az Isten Országa létezik ott és akkor, valahol az ideák világában.

 

Hát igen, Platónnál vagyunk! Egyre inkább azt érzem, hogy Jézus nagy platonista lett volna, ha nem lett volna rajta az a teher, hogy meg kell váltani a világot - így inkább a másik, az arisztotelészi modellhez ál közelebb. Én azt hiszem, hogy az Isten Országa Jézus számára nem egy létező, konkrét fogalom, hanem egy imperatívusz. Vagyis ez nem olyasmi, ami van, hanem menjetek és csináljátok!!

 

Örülök a felvetésnek! Hadd kérdezzem meg: Almássy gróf személyesen? :)


3. Almassy Laszlo - 2011-02-09 21:29:05

Nos, nagyjából ilyesmire gondoltam, de azzal a súlyos kritikai éllel, hogy Isten Országa NEM létezik, legfeljebb a fejekben... s annak a régi kornak a tükröződése, emléke, melyet az emberi civilizációk paradicsomként, aranykorként stb emlegetnek. Tehát valami olyan, amit várunk, amit remélünk, hogy eljön, de nem fog SOHA eljönni, mert már ELMÚLT.

S igen, az ideák világában létezik az Isten Országa, azon ideák világában, melyeket az emberiség gyártott magának évezredeken át, kezdve onnan, hogy az a mítikus aranykor véget ért és definiálnia kellett saját magát, sorsát, életét, a természeti és természetfeletti erőket. és kitalált mindenféle ideákat, képzeteket, melyekbe menekült, s melyeket létezőnek hisz.

Bár felvetésem lehet "keresztény"ibb módon is értelmezni: igen, az Isten Országa nem egy hely, hanem maga az itt és most, nem egy meseország a felhőkön túl, hanem az, ahogyan szolgálunk testvéreinkkel a világban, sőt tanúságot teszünk Krisztusról, mint élő Istenről, Megváltóról, aki által lehetővé vált, hogy az embernek nevezett teremtmény egykor majd újra Teremtője színe előtt álljon és vele különös módon egyesüljön.

Hogy kritikai felvetésem agnosztizáló vagy krisztianizált értelmezését ragozza az azt ragozni kívánó kommentelő, rábízom.

(régivágú szabad gondolkodó vagyok, de nem a gróf úr... :) )


4. Almassy Laszlo - 2011-02-09 21:33:55

Az első, kissé akár ateizmusba is hajló értelmezésre szeretném várni az ellenvéleményeket! győzzetek meg! de kérek mindenkit, hogy ne igékkel dobálózzunk, hanem logikusan felépített érvekkel, melyek mellé mintegy mottó gyanánt vagy példaként lehet bibliai igéket illeszteni, de nem szeretném, ha az lenne a legfőbb érv, hogy "az egész írás Istentől ihletett, alkalmas...", ok? egy kis apológia edzi az ember saját hitét is!


5. Bölcsföldi András - 2011-02-09 23:25:15

Egy professzorom a teológián szívesen idézte az alábbi mondatot: "Jézus meghírdette az Isten országát, és helyette eljött az Egyház." Nyilván a ma (és a múlt) fájdalmas valóságáról szól, arról az ellentmondásról, ami a kitűzött célok (ideák) és a teljesítés (valóság) között gyakran feszül. (ha nem mindig) De Jézus olyan szépen és világosan fogalmaz egyik első megszólalásában "Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa." Ebben a szóban benne van a közelség is, az is hogy még nincs egészen itt, és az is, hogy már nagyon is itt van. Jézus jóformán csak az Isten országáról beszélt(legtöbb példázatot erről mondta), s lényével kifejezte annak lényegét. Elsősorban azt, hogy nem lokális hely, bár mindig köthető helyhez (ahol megvalósul), és egyszer majd teljes is lesz. Lehet hogy inkább úgy kellene fogalmazni, hogy az Isten országa az egyetlen valóság, minden más csak képzet. Minél inkább törekszünk "arrafelé", annál valóságosabban élünk.

(jó lenne eldönteni, hogy Krisztina cikkéről szóljanak-e a bejegyzések, az alapján írjunk okosságokat, vagy hagyjuk el az egészet, s teológizáljunk, filozofáljunk, mert már igen messzejárunk. Én az első mellett szavaznék, mert jó a cikk.)


6. Gér András - 2011-02-10 13:28:38

Csatlakozom az előttem szólókhoz: tetszik a cikk ;) (és tetszenek a kommentek is!)

a) különösen az ragadott meg, amikor Kriszti az embernek az égbe vágyódásáról írt. Ám ismerjük a görög  és ismerjük Bábel tornyának a történetét is. Talán Jézus erre az örök égbe vágyásra adta a legjobb gyógyszert, amikor itt és most-ot mondott... Magam hajlamos vagyok inkább a felhők közé vonulni, mint az itt és most-tal, illetve a jelen lehetőségeivel foglalkozni...

b) lehetséges, hogy az első kommentben megemlített pszichoanalitikus kritika is csak az embernek egyfajta belső bábel-torony építése? mert így ugyebár magunk istenévé lépnénk elő... mindazonáltal érdeke a vallásunkat egy tömegpszichózis eredményének látni...

Kriszti: hajrá hajrá!

Almássy L: várom a viszont választ

Bölcs: ezt a mondást a prof-tól én is hallottam valamikor... ;)


7. Kiss Réka - 2011-02-10 20:54:13

Először is gratulálni szeretnék Krisztinának a közvetlen hangvételért. Öröm volt olvasni az írását.

Miért baj a múltbéli és az égi dolgokat felmagasztalni?

Az, hogy az elmúlt dolgokat pozitív színben látjuk védekező mechanizmus amit nem irányítunk tudatosan, az agyunk tudja mit kell tennie: ha rossz emlékek nagyobb százalékban megmaradnának sokkal több félelmünk, komplexusunk lenne amiket birtokolva nehezebb lenne továbblépni új munkák, kapcsolatok, életek felé. A pozitív emlékek segítenek változni és ezáltal fejlődni. Ki van ez találva, tudja a szervezet, hogy mit kell tennie.

Az égi dolgokat felmagasztalni? Ugyanaz a szerepe: fejlődni. Elhisszük, hogy van valami nagyobb, valami csodálatosabb a megfogható, minden nap megtapasztalt világnál ami tökéletesebb és jobb mint amiben mi élünk. Ha ennek a létezésében hiszünk, akkor önkéntelenül is hasonlítgatjuk a két világot egymással és törekszünk a jelenlegi jobbá tételére. Egyfajta példa áll előttünk. Ezért is gondoltam mindig azt, ha nem is akarják a szülők „vallásba nevelni" a gyereküket, kiskortól kezdve amíg szereti a gyerek járassák valamilyen vallási közösségbe egyrészt a társaság, de legfőképpen a morális alapok miatt. Hinni egy helyben ahol az emberek szeretik egymást, nincs veszekedés, nézeteltérés, bűnözés, mindegy hogyan hívjuk ezt, „túlvilág" „odaát" vagy „mennyország" (nagyon leegyszerűsítve) már erősen jellemformáló.

Megélni a kapcsolatot Istennel a jelenben. Nem mozgok vallásos körökben de ez egy általános dolog amit észlelni lehet? Hogy a keresztény (református?) emberek nem a jelenben élik meg ezt a kapcsolatot? Vagy általános emberi és NEM CSAK keresztényi tulajdonság látogatni a régi ismerős dolgokat, a komfortot, a „régit"? Egyszerű álmodozás és naivság a jobb, a tökéletes, a könnyebb után áhítozni? Esetleg belénk ivódott az elégedetlenkedés és a nézőpont, hogy a jelen mindig rossz. Minden más jó/jobb: a múlt, a jövő, de a jelenben sosem érezzük jól magunkat. Én azt vettem észre, hogy a képesség, hogy élvezzük és értékeljük a jelent a magyar emberek nagy részéből hiányzik, hajlamosak vagyunk elégedetlenkedni. De nem tudom hogy van-e ilyen jelenség az egyházi körökben amiről konkrétan szólni akart a cikkíró. (?)

- egy diák aki már a neptun világában kezdte az egyetemet és sosem kellett sorba állnia :)

 


8. Dull Krisztina - 2011-02-10 21:14:21

Lászlónak: azt hondolom hogy az első értelmezése, amelyet keresztyén körökben provokatívnak tart, nagyon fontos, sőt helytálló egyetlen "apró" korrekcióval: a történetet tovább kell folytatni.

Képzeljük el, hogy így van: volt egy paradicsomi állapot, ami végérvényesen megtört és az az ember általános tapasztalata, hogy mindenütt igazságtalanság van, mindenütt szenvedés, és esélyét se látja, hogy ez valaha helyreálljon, hogy valaha is olyan legyen, amilyen valaha volt.... Mi van ekkor? Kétségbeejtő szituáció! Semmi más reménye nem lehet, mint hogy valaki kívülről (ha tetszik az égből) belenyúl az események reménytelen és ijesztő menetébe, és helyreállítja a dolgokat. A nagy keresztyén örömüzenet valami ilyesmi: ez már megtörtént. Nagy ára volt, de a világot megváltotta az Isten.


9. Dull Krisztina - 2011-02-10 21:25:38

Igen, Rékának alighanem igaza van, ez eléggé magyar (vagy inkább kelet-európai) unicum, hogy ennyire sötéten látjuk a jelent. Talán tényleg nem is a keresztyénséggel függ ez össze. (Az más kérdés, hogy keresztyénként nem kellene-e az ilyesmin könnyedén túllendülnünk, még ha ilyen társadalomban élünk is.) És itt jön a következő szomorú tapasztalat, hogy számunkra már nem is az égben lenne jó, hanem bárhol, csak ne itt. Ki ne akarna elköltözni ebből az országból? Tényleg szinte misztifikáljuk Nyugat-Európát és a tengerentúlt: ott minden jó.... Pedig jó egy fenét, nem az a helyzet, hogy ott jó, hanem az, hogy itthon nem jó.

 

És hogy a teológus Andrásoknak is üzenjek valamit egy kedves kollégájuktól: Ezen a földön a "már igen és a még nem feszültségében élünk...." :)


10. krajczár jános - 2011-02-15 07:40:09

(Almassynak) mi nem a saját okosságunkban, sem a tapasztalatainkban hiszünk, hanem a KIJELENTÉS-ben, az apologéták is csúszós talajra léptek, amikor összekeverték a filozófiát a Kijelentéssel. Ennek hatása máig nyúlik, ma is folyton tisztáznunk kell, hogy egy bibliai mondat mit nem jelenthet semmiképpen. Nem a gondolkodás, és nem a tapasztalás ellen írok.


11. krajczár jános - 2011-02-15 10:24:46

Bocsánat, előző bejegyzésemben eltértem a tárgytól.

Szóval, Isten országa itt és most.

Ajánlom figyelmetekbe Placid atyát a youtube-on.


12. Sápi Zoltán - 2011-03-01 19:37:00

Tetszik a cikk és nekem is tetszenek a hozzászólások. Egyet értek azzal, hogy az Isten országa nem térhez és időhöz kötött. Hanem van. Itt és most. Közöttünk. Viszont nem feltétlenül zárnám ki, hogy valahol mégis csak van és azt se, hogy valamikor majd lesz. Hitem szerint Isten öröktől fogva létezik, tehát Isten országa is öröktől fogva van (se vége se kezdete). Az, hogy ez az örök ország milyen „területekre” korlátozódik, mire nem terjed ki esetleg, mit hat át és mi állhat ennek ellen, nem igen tudom megítélni, nyilván Isten akaratától függ. Akár plasztikusan is változhat, akár néha bele is pillanthatunk, de igazi képet nem igen tudunk róla alkotni, pont időbe és térbe zártságunk folytán. A búza és a konkoly példázata a mennyek országáról igen érdekes és elgondolkodtató. Isten országába bepenetrálhat a gonosz csak úgy szabadon? Viszont nagyon is igaz az, hogy Isten országát hajlamosak vagyunk statikusan érzelmezni és ennek megfelelően olyan dolgokat képzelünk (képzeltek és még fognak is) róla, ami esetleg nagyon nem biblikus. A hely ellen sincs kifogásom, jóllehet nem tudom megnevezni azt a helyet ami konkrétan Isten országa, határokkal körülvéve. Hely azonban kell, pontosabban nevezzük úgy, hogy mikrokörnyezet, mert ez alapvetően meghatározza életérzéseinket, gondolkodásunkat. Jézus azt ígérte, hogy helyet készít nekünk. Nem tudom milyen lesz. Talán egy kis kapszula, de azt is elfogadom, mert Ő készítette. Talán valami tágas tér, annak pedig még jobban örülnék.

Almássy László bíztatására…. Kicsit bajba vagyok a kollektív tudat, kollektív álomkép fogalmakkal, annak értelmezésével, főleg keletkezésével. Konkrétan a mostani példát tekintve: a paradicsomi állapot csupán két embert érintett. Milyen gén-transzfer vagy egyéb más mechanizmus útján került a paradicsomi álomkép az emberiség további tagjaiba és adódott emberről emberre? Vagy elég volt, hogy szájhagyomány útján tovább élt egy paradicsomi álomkép? Ha igen akkor se szólhatott országról, emberekről, szabályozott társadalmi kapcsolatokról stb., mert két ember ezt nem élhette át. Honnan jön hát az ősi archetipicus vágy-álom? Mi van akkor, ha az egész kollektív tudat csak egy kitalált vágy-álom? Ha pedig az emberek „sima” vágy-álmaikat keringettetik időről időre, hogy túléljenek valamit (vagy valakit), akkor miért kell ezt misztifikálni, bevonva a kollektív tudatot és végképp mi köze Isten országához?


13. Almassy Laszlo - 2011-03-03 23:09:00

Kedves Sápi úr!

köszönöm reakcióját! Nos, az a felvetése, hogy a paradicsomi állapot két embert érintett, enyhén szólva nehezen igazolható. Az "ember" és társa az "élet" volt a paradicsomban, ha lefordítjuk a neveket a biblia elején. nyilvánvalóan nem két személyről van szó, hanem kollektívan az emberiség egy korai csoportjáról. De maradva az Ön gondolatánál: az emberiség további tagjaiba a kollektív tudattalan emlékei genetikai úton jutnak át. Ma már bizonyított tény, hogy létezik olyan, hogy emlékek, tapasztalások képesek a génekben elraktározódni információként és egy későbbi generáció adott tagjánál újra előtérbe kerülni (legtöbbször álmok vagy fóbiák formájában) - de ennek pontos okát egyelőre nem tudni. Tehát maradva a két embernél: nekik jó sok gyermekük volt (Ádám Séth után még nemzett fiakat és lányokat) és hát azok a génjeinkben szépen hordozták azt. De mivel feltehetően egy csoportról van szó a mítoszban, így ott több emberpár nemzett gyermekeket, akik újabbakat és így tovább; hogy az egykori paradicsomi állapot képét továbbadják.

Igen, lehet, hogy a kollektív tudattalan elmélete csak az emberiség (és Jung) által kitalált álomkép lenne... Itt reflektálnék Gér úr hozzászólásához: talán egy újabb babiloni torony építés. Nos, nehéz helyzetben van az egyház, ha az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre csak (és itt Krajczár úr válaszára reagálnék is egyben) a Kijelentés kártyát sikerül bedobni. Ugyanis a Kijelentés "kártyalapnak" egyedül azokra a játékosokra van hatása, akik hisznek ebben. Egyéb iránt pedig a szó szerint való vétel súlyos etikai problémákat zúdítana a derék egyházfiakra. Annyiban igaza van, hogy a filozófia nem helyettesítheti a hitünket és igazságunkat.

Nade nyilvánvaló nem-igazságokban hinni mekkora bűn?

Igaza lehet Bölcsföldi és Sápi uraknak, s nem érdemes ilyeneken gondolkozni, mert mint tudjuk a Prédikátor könyve megírása óta, a sok gondolkodás elfárasztja a testet. De mégis, mi lesz, kedves apologéta társak, ha egyszer ezekkel a kérdésekkel éles helyzetben szembesülünk? (tudom, hogy Isten majd a szánkra adja a szavakat és ad bölcsességéből; de mégis érdemes azért megpróbálni a múlt évezred homályából kiemelekedni próbálni, a valóságot keresni).

Almássy gróf úr itt búcsúzik.


14. Dull Krisztina - 2011-03-05 23:26:44

Váltsuk aprópénzre a filozofikus magasságokat! Hogyan szembesülünk ezekkel a kérdésekkel éles helyzetben? Egyelőre nehezen tudom elképzelni ezt így. 

János felhozta a KIJELENTÉSt - az én kérdésem az, hogy lehet-e keresztyénnek lenni enélkül? A másik oldalról, László szavaival megfogalmazva: ki kell-e játszani a kijelentés kártyát? Mi van akkor ha nem játszuk ki?

Zoltánnal nagyon egyetértek - maga a cikk elég felszínes, nagyon sok mindent ki lehetett volna még hozni az Isten Országa témából. Nekem sincs semmi kifogásom az ellen hogy azért a majd és az ott is valóságos lesz. Ezért szeretem a kommentelést: ami már csak műfaji követelmények miatt sem fért bele egy publicisztikai írásba, attól a téma nem kell kifejtetlenül maradjon, jöhetnek a kommentezők!


15. Sápi Zoltán - 2011-03-07 08:17:34

Kedves Krisztina, köszönöm a bíztatást, máskor is élek a lehetőséggel!

Egyben bevallom saját lustaságomat is abban a tekintetben, hogy bár személyesen jól ismerem a parókia szerkesztőit, és igen jónak, szinvonalasnak és elgondolkodtatónak tartom a Közös(s)Ég rovatot-újságot, mégse vettem a fáradságot, hogy reflektáljak dolgokra.

Na de majd ezután...


16. Sápi Zoltán - 2011-03-07 09:44:33

Kedves Almássy László Úr!

Nagyon kíváncsi voltam, hogy előkerülnek e a gének és az emlékezés kérdései, de igen, és ez nagyon jó. Szóval a tudomány... Nos azért nem ilyen egyszerű a kérdés. Egyenlőre csak annyit tudunk, hogy a gének (főleg klónozás esetén, és nem annyira a normális ivarsejtek egyesülése esetén!) bizonyos epigenetikus formában is tovább mehetnek, azaz a promóter régiók különböző szintű metilációja megmaradhat. Ez persze nagyon érdekes és sok eddigi dogmát megdöntött és mindenképp azt sugallja, hogy ebben az esetben nem teljesen tabula rasa-val indul az új sejt (élet?). De ez csak a gének működéséről szól, pontosabban, hogy mennyire fejeződik ki egy gén, azaz milyen aktív. Tudományosan ez egyáltalán nem bizonyítja, hogy bármilyen emlék a génekkel átörökíthető. A szürke valóság is az, hogy sajnos mindent meg kell tanulnunk az élet során, semmi se jön elő a génekből csak úgy magától, emlékezés szintjén.

Szóval, magam részéről én abba a bolond kategóriába tartozom, aki elhiszi, hogy ketten voltak a paradicsomban és elhiszi az egész teremtéstörténetet úgy, ahogy van. Miért? Mert tudományosan fogalmazva a bibliai teremtéstörténetnek nagyobb magyarázó ereje van létünket illetően, mint az evolúciós elméletnek. Továbbá, ha nem hiszem el a dolgokat alapvetően úgy, ahogy írva vagyon a teremtéstörténetben (amire maga Jézus is visszahivatkozik), akkor hogyan higgyem el más részeit a Bibliának?

Tudom, hogy elbúcsúzott és ezért nem is várok választ. Köszönöm az eszmecserét!

 



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. november 22., péntek,
Cecília napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Felnézünk, de mire?
Véges a végtelenben: ember a világban

Gondolkorzó

Bella Péter
Földhözragadt és Égbeszakadt
A hívők örök konfliktusa: világ, kontra ég

Felszín

Makay László
Bőségzavar
Méghogy üres az ég...!

Luzsica Fanni
Égi élmények
Válaszok keresése és a szabadság megtalálása - a magasságban

Magasság

Réz-Nagy Zoltán
Lehetséges? Kinek?
A tér, idő és okság falán való átkukucskálásról

Tóth Sára
Nem csak „fönt" és „kint", hanem „lent" is és „bent" is.
„... még messzebb tőled én?"

Mélység

Puskás Gabriella
Akár egy vízcsepp
Folytatásos novellánk betegségről, őszinteségről, félelmekről és megoldásokról

Puskás Gabriella
Akár egy vízcsepp (2)
A vízcsepp elpárolog, semmivé válik... vajon én is...?

Kedvek Vera
Déjà vu-érzés
„Ezt én már valahol láttam..."

Teljesség

Szabó István
A mennyei istentisztelet
Ahova Jánossal együtt mi is bepillanthatunk

Rácz Róbert
Effata!
Aki megnyitotta az eget értünk

Horváth Dániel
Az utolsó nap
Amikor majd megnyílik az ég

Üzenet

Pete Violetta
A repülőn és valahol messze alatta
Szerencsével jártak és pórul maradtak libikókájában tanulni az életet

Dull Krisztina
Régi és égi
De ki dalol az itt és most-ról?

Áthallások

Czapp Enikő
Világközi utazás
Haladsz-e a Kisherceggel a megértés útján?

Miklya Zsolt
Amikor megérint az ég
Közel a szemünkhöz, szívünkhöz, lényünkhöz

Riport

Szakács Gergely
Fent és lent, és aki mindkettőt ismeri
Aki megszokja a magasat, már nem is kíván lejönni onnan

Kitekintés

Miklya Luzsányi Mónika
Világok határain
Az ősmagyar hiedelem világ égi lakosai

Juhász Ábel
A kazettás MENNYezet
Képek, amelyekben nagyanyáink könnyebben olvastak, mint a Bibliában...

Miklya Luzsányi Mónika
Égbe vágyva
Repüléstörténet dióhéjban

Látogatóink száma a mai napon: 4748
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45799114

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat