Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

A szeretet az élet,
Több mint megfelelés, vagy szereplés, vagy teljesítmény.

Ha nincs, nincs élet, nincs semmi jó - csak a jónak a paródiája, utánzata - de úgy, hogy nem tudja, hogy ez nem az, mivel nem ismeri az igazságot, az igazat.

Tánc - zene nélkül. Olyan ez, mintha egy üvegfalon át nézné és próbálna táncolni, csak nem tudja, hogy bent szól a zene!

(összekötő szöveg: T.S.)

Késő este ért haza. Nem is akart hamarabb, egész este a várost járta.
Örült, hogy van bérlete, mindenfelé mászkált, keresztül-kasul bejárta a metróvonalakat, azután leszállt a belvárosban, a Ferenciek terénél és elindult gyalog. Lesétált a Duna-partra és sokáig, hosszan csak nézte a vizet. Nézte, ahogyan folyik – áramlik, soha meg nem szűnik ez a mozgás, ahogyan soha meg nem szűnik – az élet sem. Mi az, ami megállíthatná ezt az őrült, erős folyamot? Van-e olyan valami, ami gátat szabna ennek az elemi erőnek, ami túlmegy a természet erején?

És egyáltalán, mi is az a természet? Élünk, létezünk, azután eltűnünk a semmiben? Folyik az életünk, egy nagy folyam részesei vagyunk, nagy boldogan összekapaszkodunk és folyunk – folyunk egyenesen a cél felé, majd pillanatok alatt beleolvadunk a nagy tengerbe, ahogyan itt ez a sok-sok víz? De mi is ez a víz? Cseppekből lett folyam, amely nagyképűen mutatja az erejét, az erőt, amelyet tömegéből adódóan bír. Sok kis vízcsepp, egy nagy egésszé összeállva, és minden kis vízcsepp nagy büszkén sodorja magával a többit.
Pedig először mindegyik csak egy csepp volt, egyetlen árva kis vízcsepp. Végtére most is csak az, megy a maga útján, nem törődve a többi vízcseppel, amelyek körbeveszik, amelyek nélkül nem lehetne folyó, csupán egy csepp, egy észrevétlen kis csepp, amelynek nincs ereje, sodrása, a felkelő nap az első sugarával felszippantaná, elpárologna és örökre eltűnne a semmiben. Ha most kiemelnék a többi közül, vagy irányt váltana és elhagyná a biztonságos folyómedret, akkor ott állna árván, és egyedül soha többé nem találna vissza a folyóba. Pára lenne, egy pillanat törtrésze, egyetlen lehelet az ablakon…

Míg ott állt a Vigadó hajóállomás mellett és nézett lefelé a vízre, arra gondolt, hogy hány milliárdnyi csepp folyik pillanatonként itt el – előtte. És hirtelen egyetlen vízcseppnek érezte magát, egyetlen árva cseppnek, amely kicsúszott a mederből. Kapaszkodna a többi cseppbe, vissza akar jutni a mederbe, de semmi, senki nem segít. Ott áll árván, elhagyatottan. Felkel a nap, és el fog párologni. Talán egy felhő része lesz, talán soha többé nem láthatja a folyót, és nem úszhat a többi vízcseppel, de főleg soha nem juthat el a tengerig!

Hogyan juthatott idáig? Miért pont ő? Miért éppen neki kellett kicsúsznia, kirekesztődnie, amikor olyan sokan továbbhaladhattak, nevetve, vidáman úsztak el mellette, mit sem törődve azzal, hogy ő ott áll elhagyatva, árvasága teljes tudatában.

Harcolni kell, de mi értelme, milyen harc az, ahol biztos veszítésre állunk már a kezdetben?

Mégiscsak haza kellene menni.
Otthon várnak a gyerekek, a férj. Soha nem szokott elmaradni, nem is érti, vajon miért nem telefonáltak már aggódva, hogy merre jár, mi történt vele? Egyáltalán feltűnt nekik? Vagy észre sem vették a hiányát? Nem is törődnek majd vele, hogyha nem lesz? Ha eltűnik az életükből, akkor sem történik semmi, tovább folyik az életük – nélküle. Először talán furcsa lesz, de idővel megszokják a hiányát, és mennek tovább, sodródnak a tenger felé és nélküle is eljutnak a célba.

Még egy ideig nézte a vizet, de azután csak elindult, visszafelé a Duna-korzón, aztán fel, egészen a Váci utcába. Egy csomó ember mellett haladt el. Férfiak, nők, fiatalok, idősek, sok-sok boldog ember. Nézte az arcokat. Nem sokan mosolyognak, sőt, akár gondterheltnek is tűntek volna még tegnap, vagy fáradtnak, idegesnek.
Tegnap még másképpen látta az embereket. Másként látta a világot. Ma mindenki boldognak tűnt. Olyannak, mint amilyen még ő is volt – tegnap.
TEGNAP…
Milyen szép lett hirtelen ez a szó: tegnap. Eddig semmi igazi értelme nem volt, semmi jelentősége, semmi hatalma. Elmúlt, vége – talán ezt jelentette. Most pedig maga az élet lett – a tegnap.
Tegnap délután még hétköznapi problémákkal a fejében ment hazafelé a munkából. Mit kellene vásárolni? Mit fog főzni? Mit kellene befizetni a gyereknek az iskolába? Mikor is lesz a szülői értekezlet? Nem felejtette-e el feladni a férje a csekkeket a postán? Tudnak-e nyaralni menni idén? – annyira szerette a tegnapot!
Bárcsak tegnap lenne – örökké.
MA…
Ez lett a legutálatosabb szó a világon.
Ma reggel, amikor munka előtt még beszaladt a kórházba a leletekért. Még az jó volt, a ma reggel. Amikor felébredt, belegondolt a napjába, amikor elindult és az autóban bekapcsolta a kedvenc zenéjét – az még jó volt, nagyon.

Bárcsak ma reggel lenne – örökké.
A kórházban nagyon udvarias volt vele az asszisztens – talán túlságosan is udvarias. Ez gyanús volt, bár még nem volt különösebben ijesztő, csak amolyan kedves gesztusnak vélte. A fura az volt, hogy nem adta oda az eredményeket. Kérte, hogy várja meg az orvost – mindenképpen. Még akkor sem gondolt semmi rosszra, csak dühös volt, mert tudta, hogy az orvos csak egy fél óra múlva kezdi a rendelést, neki pedig addigra be kellene érnie a munkába. Csak azért aggódott, hogy mit fog szólni a főnöke! Mit mond majd neki?
Ezért aggódott? – milyen furcsa ebbe most belegondolni… Csak egy fél nap telt el, és mennyire nem érdekli már, hogy mit szól a főnöke, vagy bárki! És mennyi minden nem érdekli már, ami reggel még életbevágóan fontos volt, ami nélkül elképzelhetetlen volt az élet!
Végre megérkezett az orvos, leültette a fehér székre. Visszataszító volt az a szék. Az ítélet széke!
És elmondta. Az ítéletet. Rák. Egészen biztos. Meg kell operálni. Drasztikus műtét, nem ám olyan kis kimetszés, vagy ilyesmi – teljes eltávolítás. Csak akkor biztonságos, mert valami sokgócú, de nem értette igazán, csak próbálta elraktározni a sok információt, de hiába. Hallotta, amit az orvos mond, de mintha az agya egy torzító szűrő lett volna. Az az agy, amelyik két idegen nyelvet is könnyedén megtanult, amelyik summa cum laude diplomázott, amelyik most is lazán kiadta Pilinszky összes verseinek legalább a felét (régen mindet tudta kívülről) és könnyedén megoldotta a hetedikes fia matekleckéjét, amire különösen büszke volt – egyszeriben elhomályosult, mintha szürke köd ereszkedett volna le benne, amely jótékonyan elfedett mindent, mindent, ami a jelen, a valóság.
Írja alá – a beleegyező nyilatkozatot – kemoterápia – neoadjuváns – Mit jelent ez? – Hiszen az imént mondtam el – Nem értettem, bocsánat – Műtét előtt, mert túl nagy a daganat, hogy megkisebbedjen, meg lehessen operálni – három hónapig, utána teljes emlőeltávolítás. Azután valószínűleg megint infúziók, sugárkezelés, hormonkezelés, de az még nem biztos, majd a szövettani eredménytől függ – Mennyi idő? Az megint fél év, vagy több. – De hát mi lesz a családdal? Dolgozhatok? – A haja kihullik, hányás, fáradékony lesz, ne dolgozzon, egyelőre. – Doktor úr! Túlélem? Túl lehet ezt élni???
Nincs több válasz. Vagy volt, csak nem fogta fel, mert a kegyes, kíméletes agy – kiszűrte.
Kedvesen mosolyogtak, az orvos is, az asszisztens is, és tolta az orra alá a papírt. Alá kell írni. Mit tehetne? – aláírt. Megkapta az időpontot, fehér kis kartonon, egy dátum. Nézte a kis papírdarabot. Úgy tartotta a kezében, mint egy bírósági ítéletet. A legfelsőbb bíróságét. Visszavonhatatlan, nem lehet fellebbezni sem.

FOLYTATÁS >