belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Riport

Miklya Luzsányi Mónika

Halál – az össztársadalmi tabu

Kísérni olyan úton, melyet egyedül kell befejezni?

Évezredeken át meg volt a maga szakralitása a halálnak, a haldoklóval való viszonynak. Ezek a szokások az élet természetes részeként beépültek a személyiségbe, s mintegy felkészítették az élőt a (majdani) eltávozásra. Mára nem csak egymástól, hanem saját életünk természetes rendjétől is elidegenedtünk, készületlenül állunk szemben a halállal. Debrecenyi Károly Istvánt, a Kaposvári Kaposi Mór Oktató Kórház Lelkigondozó Szolgálatának vezetőjét, a Klinikai Lelkigondozók Ökumenikus Egyesületének örökös tiszteletbeli elnökét kérdeztük élet és halál dolgairól.

– Miért tudjuk (akár hívő emberként is) olyan nehezen elfogadni, feldolgozni a halált?

– Az utóbbi évtizedekben erőteljesen mutatkozik egy érdekes ellentmondás: egyrészt soha nem jelent meg ennyi tanatológia-könyv, soha nem mutatkozott ekkora érdeklődés a sajtó részéről a halál-témával kapcsolatban, mint az elmúlt években, ezzel foglalkozó könyvek, műsorok, előadás-sorozatok előre megjósolhatóan sikerre vannak ítélve. Elmondhatjuk tehát, hogy megdőlni látszik az a bölcsesség, miszerint a nyugati civilizációban két igazi tabu téma van: a szex és a halál.

Másfelől azt kell tapasztalnunk, hogy amikor a halál személyessé válik, változatlanul riadalmat kelt, a haldokló embertársunkkal, családtagunkkal továbbra is nehezünkre esik kapcsolatot felvenni, a kapcsolatot ápolni. A haldoklás leggyakrabban továbbra is az élettől és az élőktől ridegen elválasztott körülmények között zajlik.
Szerencsétlenül, tehetetlenségüknek kiszolgáltatottan téblábolnak sokan haldokló hozzátartozójuk kórházi szobája előtt. A gyerekeket még mindig nem visszük ki a nagyszülők temetésére, mert meg akarjuk őket kímélni az elmúlással való valóságos találkozástól. A tv-műsorokban már délután négykor ölnek az akciófilmekben, de a halállal, haldoklással foglalkozó mélyebb, intimebb lelki rétegeket is érintő műsorok garantáltan este tíz óra után kerülnek adásba. A hospice ellátás a felfokozott érdeklődés ellenére is nagyon nehezen kerül méltó helyére az egészségügyi ellátó rendszerben. Hogy arról már ne is szóljak, hogyan tiltakozunk kézzel-lábbal, vagy hárítunk rafinált találékonysággal, amikor saját halandóságunk kerül szóba.

– Akkor hát mégis tabu?

– Epikurosz görög bölcs mondása szó szerint így fordítható: „A halál egyáltalán nem tartozik ránk." Balázs Béla fordítása már értelmezi is az eredeti bölcsességet, s ezzel még közelebb visz a lényeghez: „A halálhoz általában semmi közünk."

Íme, itt lehet a magyarázata az ellentmondásnak: a halállal, mivel az általános, foglalkozunk, a meghalással, mivel az nagyon is személyes, már sokkal kevésbé. A halálról lehet úgy írni és beszélni, hogy távol tartsuk a témát érzelmileg magunktól, a meghalásról nem. Meghökkentő őszinteséggel fogalmaz a Hannoveri Egészségügyi Főiskola tanára, egy lelkigondozó szakkönyvéhez írt ajánlásában: „A halálról sokat beszélünk, a haldoklóval viszont csak keveset..."

Huszonöt évvel ezelőtt falusi lelkészként láthattam, hogy a haldoklás és a meghalás az élet természetes része volt. A haldokló mellett esténként összegyűlt a család, a rokonság, imát mondott a lelkész. Ott voltak a gyerekek, unokák is. Együtt elkísértük útján a haldoklót. Meghallgattuk régi emlékeit, még a mosolynak, nevetésnek is helye volt egy-egy derűsebb történetnél. A haldokló végrendelkezhetett, ágyához hívathatta azokat, akikkel még elrendeznivalója volt. De szétszakadoztak a régi kisközösségek, felbomlottak a többgenerációs nagycsaládok. A hagyomány nem száll apáról fiúra, az unoka nem lát mintát maga előtt. Néhány hete ott jártam abban a faluban, ahol kezdő lelkész voltam, amiről az iménti példám szólt. Őszinte megdöbbenéssel hallottam, hogy ma már nem a falu temeti el a halottját, mint húsz éve (közösen, kalákában kiásva a sírt, közösen behúzva a sírhantot), hanem a temetkezési vállalkozó. A haldoklás, a meghalás idegenné vált. Újra kell tanulnunk a régi rítusokat, elfelejtett szertartásokat.

– Ezek a félelmek sok estben elszigetelik a haldoklót (és a gyászolót is) a külvilágtól. Hogyan élik ezt meg a távozni készülők?

– Egyre erősödő tapasztalatom: nem a „haláltól" félünk igazán, hanem a „meghalástól". Nem a halál pillanatától, hanem az odáig vezető úttól, a haldoklástól. A betegnek, aki rálépett erre az útra, nem kis kihívást jelent együtt élni azzal a gondolattal, hogy a halál egyszer elérkező pillanata szívszorítóan közel jött. De ennél is szorongatóbb az odavezetőt út: a félelem a fájdalmaktól, a kiszolgáltatottságtól, a tehetetlenségtől, az őszintétlenség torokszorító kínjától, a magánytól.

Miközben enyhíteni igyekszünk a testi-lelki fájdalmakat, érzékenynek kell maradnunk a kiváltságos pillanatok megélésére is: elköszönések, régi sérelmek rendezése, végrendelkezés, lelki hagyatkozás a családtagokra vonatkozóan, hitbeli, lelkiismereti kérdések, emberi kapcsolatok rendezése, az utolsó találkozások előkészítése. Valódi létkérdések szólalnak meg: mi volt az életem értelme, mit hagyok magam után, mi vár rám a halál után? Mélyről feltörő transzcendens vágyak: gyermekkori vallásos emlékek, ifjúkori hitbeli kétségek, valódi és irracionális bűntudatok, a kiengesztelődés vágya Istennel, emberekkel, ugyanakkor szinte olthatatlan indulatok égiekkel és földiekkel szemben, lelki nyújtózkodás a mennyei vigasz után és dühös tiltakozás minden papos beszéddel szemben, rég nem gyakorolt egyházi szertartások utáni vágy, s a mindezekkel kapcsolatos bizonytalanságok, félszegségek. Ezen az ellentmondásos, szélsőséges, mélységek és magasságok között vezető lelki úton is útitársak lehetünk lelkészként, lelkigondozóként. A családtagokat is segítve, támogatva szerettük elkísérésében.

– Mi a lelkész szerepe, feladata ebben a helyzetben?

Talán bölcsebben élek azóta, hogy sok embernek lehettem útitársa, akik eljutottak ahhoz a ponthoz, ahol az élet legfontosabb kérdései váltak kérdéssé, és társ lehettem abban, hogy ezekről a valódi kérdésekről beszélgessünk, ezekre találjunk választ.

Volt egy betegem, egy negyvenéves asszony, aki nem tudott meghalni. Valami visszatartotta. Láttuk a vergődését a távozás és a maradás között. Elmondta nekem, hogy van valami, ami őt még ide köti ehhez a világhoz. Néhány évvel ezelőtt megcsalta őt a férje. Ő tudja ezt, de soha nem beszéltek a férjével erről. Ő azt is tudja, hogy a férje tudja, hogy ő tudja. Azt kérdeztem az asszonytól, hogy szeretne-e erről beszélgetni a férjével. Azt felelte: „Ez az egyetlenegy vágyam van." Gondoljunk bele ebbe, hogy egy haldoklónak ez az egyetlenegy vágya. Hova kerülnek az értékek az utolsó órákban? Elhívtam a férjét, váltottam vele néhány szót, ő is elmondta szinte ugyanazt, mint a haldokló felesége, bátorítottam a nagy találkozásra. Láttam őket egymás karjában egy pillanatra, ahogy elmentem a nyitott ajtójú betegszoba előtt, és azon az éjszakán az asszony csöndesen megpihent, elment. Tehát mi az érték? Mit tartunk fontosnak? Egy vallomást, egy őszinte szót! Így van ez az életünkben?! A haldoklók élni tanítják a maradókat, megkülönböztetni a lényegtelent a fontostól, megbocsátani a bűnt, átélni az ölelésben a kiengesztelődést – amíg tart a kegyelmi idő!

– A hit, az örökélet-, az üdvösségtudat milyen segítséget nyújt a haldoklás, a halál elfogadásának folyamatában?

A vágy, hogy az élet ne érjen véget a halállal, örök és mélyen emberi. A zsidó-keresztyén kultúrában felnőtt ember akkor is érintődik a Biblia nyelvezetével, jelképrendszerével, az életről, halálról, örök életről hirdetett tanításával, a zsidó-keresztyén vallás rítusaival, szertartásainak szimbólumaival, zenéjével, ha nem nevelkedett vallásos családban, s nincs személyes elköteleződése egyetlen egyházhoz, felekezethez, vallásos csoporthoz sem.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a klinikai lelkigondozónak legyen érzékenysége észrevenni a betegnek ezeket a sokszor sok egyéb közlés mögé rejtett, gyakran szemérmesen takargatott jelzéseit. A spiritualitás az élet végső, valóban élet-halál kérdései megválaszolásának legmélyebb lelki rétegeinket érintő vágya; és ez nem csak a vallásos hitüket személyesen megélő, valamilyen hitvallást tudatosan vallók, valamilyen egyház rítusában résztvevő emberek igénye.

A haldokló beteg spirituális igénye, vágya kegyelmi pillanatokat teremt. Ezeket a kegyelmi pillanatokat észrevenni és e minősített helyzetekben érzékeny lelkű segítőként jelen lenni a lelkigondozás egyik fontos feladata.

Az istenhívők életszemléletét, életről, halálról, örök életről vallott hitét a bibliai kijelentés határozza meg. Figyelemre méltó, hogy a nagy titokról, az élet-halál-örök élet szent misztériumáról a Bibliában is folyamatában bontakozik ki az égi válasz a földi kérdésekre. Pál apostol szavaival: „ Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre, most töredékes az ismeretem..." A keresztyének számára a keresztre feszített Krisztus húsvét hajnali feltámadása megnyugtató válasz az élet végső kérdéseire. Bár Pál apostol is hangsúlyozza az I. Korinthusi levélben írt himnuszában, hogy a feltámadás csodájának vannak „bizonyítékai", szemtanúk sokasága tanúskodik az események mellett – ugyanakkor ő fogalmazza meg a „tükör által homályosan látunk" metaforával azt is, hogy a hit-titkok teljességgel nem magyarázhatóak meg. Egyetlen betegemre sem emlékszem huszonkét éves lelkigondozói életutam alatt, aki észérvek, teológiai magyarázatok súlya alatt élő reménységre jutott volna. De sokan vannak, akik úgy élnek hálaadásos emlékemben, mint akiket tapintatos, együttérző, feltétel nélkül elfogadó jelenlétemmel elsegíthettem, elkísérhettem a szerető, irgalmas és hazaváró Isten megtapasztalásához, az örök élet élő reménységéhez. Közben élni tanultam a haldoklóktól, így aztán miközben adtam, magam is gazdagodtam. Ez a legnagyobb kincs, amire az életben szert tettem. De mi is lehetne ennél több? 

Hozzászólások

1. Nagy István - 2012-04-07 21:20:51

Szerintem az a valóban komoly ember, aki számot tud vetni életében, és úgy tud elmenni. Ezért is jók pl  az esti lelkiismeretvizsgálatok. De ma már valóban félünk a haláltól, pedig ez az örök élet kapuja is...

Most így húsvét táján érdemes vigasztalást meríteni a feltámadott Krisztusból... vagy 1 kor 15 fejezet...



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. április 24., szerda,
György napja van.
Tartalom
Vezércikk

Réz-Nagy Zoltán
Az irraconális tabukról és babonás félelmekről
Hinnéd, hogy ma is köztünk élnek?

Gondolkorzó

Adamek Norbert
Érdekeink – mé genoito!
Miből és hogyan éljen meg a templom szégyenkező egere?

Felszín

Miklya Zsolt
Ahol a csendek laknak...
Mesélj a farkasodnak!

Pete Violetta
Ha valami lyukad
Eldughatod, betömheted, titkolhatod. Vagy…?

B. Tóth Klára
Lehet-e tabutlanítani a korunkat?
Mesterséges és természetes feszültségek – hol a feloldás?

Magasság

Juhász Ábel
A tabu működése
Amiről mindenki beszél, csak nem mindegy, hogy hogyan!

Dull Krisztina
Könyörgés a tabuért
Tabukra márpedig szükségünk van

Mélység

Szakács Gergely
„Nem félünk a farkastól!"
Kockázatos őszinteség kontra megbetegítő titkok

Nagy László
A csend mint tabu
Inkább nem akarjuk érzékelni azt, ami körülvesz bennünket?

Puskás Gabriella
Akár egy vízcsepp (6)

Folytatásos novellánk betegségről, őszinteségről, félelmekről és megoldásokról

Dobóczky László
Félhomály
Öröklődő terhek sherpái vagyunk?

Detzky Panni
Pszichológia vs. vallás
Ugyanazon lélek világi és keresztyén gyógymódja

Teljesség

Detzky Panni
Isteni érintés
Találkozások a Mindenhatóval

Nagy Dávid
Koraesti kövezés
Az ítélkezés súlya

Czapp Enikő
Megérintett érinthetetlen(ek)
Egy dramatikus játék utórezgései

Üzenet

Bella Péter
A hívő ember és a tabu
Te melyik szerepet játszod ma este?

Pete Violetta
Szószékre szorul a kommunikáció
Mediális némasági fogadalom?

Nagy László
Tabuk nélkül
Egy képzeletbeli reality show, ahova bejutottál

Áthallások

Horváth Mariann
Bűneset
Dürer, a maximalista művész és az édenkerti eset

Riport

Pete Violetta
A hangember
Horváth Gergely megtéréséről és rádiós szolgálatáról az MR2-n

Miklya Luzsányi Mónika
Halál – az össztársadalmi tabu
Kísérni olyan úton, melyet egyedül kell befejezni?

Kitekintés

Bölcsföldi András
Egy világtalálkozó kérdőjelei
Miért van világtalálkozó, ha nincs? Miért nincs világtalálkozó, ha van?

Miklya Luzsányi Mónika
Mit, mikor, hogyan?
Kényes témák a gyermeknevelésben

Látogatóink száma a mai napon: 5592
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44203672

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat