Korábbi számok Elküld Nyomtat Kitekintés

Ügyes vagy erőltetett szójátéknak is tűnhet a cím, de ha lehet mentség egyáltalán egy ilyen béna címre, akkor az csakis az, hogy a szójáték utal a valós helyzet hasonlóságára.

Bizonyára észrevettük már híradásokból, hogy ez „világtalálkozós" év, hiszen a világban szétszórtságban élő reformátusság ötévenként tart ilyen című találkozót. Kissé kései kommunikációval ugyan, de meghirdették idén a Magyar Reformátusok Hatodik Világtalálkozóját, új logóval, a megújulást képviselő eredeti dizájnnal és a korhoz illesztett színvonalas és jól áttekinthető honlappal.

Sok év után, amikor összeomlott a keleti blokk, felszabadultak az utódállamok, megnyíltak vagy legalábbis megkönnyebbedtek a határok, elsőként vált lehetővé a nagyobb találkozás. Sok évi elzártság után 1991-ben elemi erővel tört elő az akkor még valóságosan is igaz „határon túliakkal" való találkozás igénye, s az akkori lehetőségek között jó színvonalú találkozót rendeztek országszerte Magyar Reformátusok II. világtalálkozója címen (mert az első 1938-ban volt, jelezve ezzel is a folytonosságot) „Kezünk munkáját tedd állandóvá" szlogennel. S különösen nagy durranás volt a zánkai úttörőtábor területén megrendezett grandiózus ifjúsági találkozó, mely az első nagyobb ifjúsági rendezvény volt évtizedek óta.

A rendszerváltás után kialakult lelkesült állapotban sok örömteli percet élhettek meg a részvevők, melyre maradandó fátylat borított a kibontakozó délvidéki háború szörnyű árnyéka, ami tematizálta is időnként a csoportbeszélgetéseket (a vajdasági fiatalok azon dilemmáztak, hazamenjenek-e egyáltalán?). A találkozóról még összefoglaló emlékkönyv is megjelent.

Az 1996-os találkozót már főleg határon túli területeken rendezték meg, sok olyan helyszínen tartott lelki demonstrációval is felérő istentisztelettel, mely korábban szintén elképzelhetetlen volt (Munkács, Marosvásárhely).

A homoródfürdői ifjúsági találkozót csodálatos helyszínen, már jóval szerényebb keretek közt és kisebb létszámmal, de ugyancsak megrendezték.

A 2001-es találkozó (amit a jelképes év miatt 2000-ben rendeztek meg), jelentős állami támogatással talán kicsit felül is reprezentált Fradi-pályás és Ópusztaszeres összegyűlésekkel ismét megmozgatta a Kárpát-medencei reformátusokat, bár kicsit szerényebb mozgással, mint elődei.

Itt az ifjúsági találkozót már forrás és akarat hiányára hivatkozva nem rendezték meg.

A 2006-os debreceni találkozón már erősen a szűkülés jelei mutatkoztak, tömegrendezvényről már nem beszélhettünk, amit a Nagytemplom elé tömegesen várt kerekesek helyett pár tucat begördülő biciklis is jelzett.

Ez az akkori tendencia tovább folytatódott az idei találkozóra.

Lehet mondani, hogy kicsit belefáradtunk a kapcsolatok ápolásába, vagy a 2009. május 22-i nagy demonstráció kivette az erőnket, s az mindenképpen szép felvonása, s remélhetjük, nem utolsó jelenete volt a találkozásnak. Azt is mondhatjuk, a Csillagpont egyre szélesedő ifjúsági találkozója pótolja a fiatalok összejövetelét, mondhatni helyére lépett, vagy még erősebb összefüggéseket keresve azt is állíthatjuk: az előbbi igénye generálta a mostanit. S azt mondhatjuk, hogy a Generális Konvent munkája jelzi a határon túliakkal való szép építkezést, jelentős előrelépés történik az egymással megélt kapcsolatban és hivatalosan is egységesedhet a liturgia, az énekeskönyv, a lelkészképzés és számtalan más jogi szabályozás.

Éppen ennek a munkának az elismerése és a kapcsolatok jelentős fényében kell feltenni a kérdést, hogy akkor miért kell Magyar Reformátusok Hatodik Világtalálkozójáról beszélni, amikor ilyen nem is lesz? Az ifjúsági találkozó helyébe lépett Csillagpontot kivéve aligha lesz nagyobb mérvű, a Kárpát-medencét is megrengető találkozó. A Generális Konvent egyébként is rendszeresen egyezető és ülésező kerete nem különleges akció része, még ha esetleg ünnepibb lenne is az idén. Annak alapján pedig, hogy az egyébként is megrendezett programokat most úgy adjuk, el hogy azok a világtalálkozó zászlaja alatt futnak, minden évben rendezhetnénk világtalálkozót. Ezt nem csak a vékonyka füzet jelzi, hanem annak előszava maga is jelzi a hiányokat:

„Az eseménysorozat májusban kezdődik, és októberben, a Reformáció Hónapjában zárul. Az egyes részegyházak teljes szabadsággal és felelősséggel szervezik a területeken lévő eseményeket. A világtalálkozónak nem lesz külön hivatalos nyitó- és zárórendezvénye, a Generális Konvent júniusi plenáris ülésére és a július közepén sorra kerülő Csillagpont Református Ifjúsági Találkozóra azonban különösen várják a diaszpórában élő reformátusság képviselőit is."

Nyilván nehéz lehetett a döntés, hogy a rengeteg tényleg regionálisan szervezett program mellett elmaradjon-e a világtalálkozó, vagy az egyébként is átalakulóban lévő kapcsolatok majd kijelölik a jövő útját, vagy legyen egy ilyen „hoztam ajándékot meg nem is" mintájára: „meg is rendezzük a találkozót meg nem is" öszvérmegoldás.

Félő hogy a találkozónak megint azok esnek áldozatul, akiknek a legnagyobb szüksége lenne a megerősítésre, a találkozásra, a baráti és bátorító szóra. Rossz példa erre még az, amilyen szerencsétlenül alakult pl. a közös énekeskönyv ügye, ami máig fájó seb a határon túliakban. Megalkottak egy egységes énekeskönyvet, melynek előállítási körülményeiről, színvonaláról, anyagáról nyilván lehet hosszas vitákat folytatni, de azt nehéz elmagyarázni egy erdélyi kis faluban, hogy ha ott igen, akkor máshol miért nem vezették be, hozzátéve, hogy az anyaországban a legtöbben még azt sem tudják, mi az. S megint a legkisebbek érezhetik magukat átverve, mert lehet, lelkesen jönnének a találkozóra, de hova, kihez? „A szervezők szeretettel hívnak és várnak mindenkit a világtalálkozóra." Kik a szervezők (ha minden regionális), hova hívnak és ki mindenkit? Mert az ismert szójátékkal élve, ha mindenkit hívnak, akkor senki nem megy el. A félő az, hogy év végén mérleget húzhatunk : mennyi gazdag program valósult meg az évben, de volt-e ebben igazi találkozás, ami eredeti lényege lett volna az évnek?

A találkozás szónak kellemes íze van. Kis barátunktól tudjuk, hogy egy találkozásra már sokkal előbb készülünk. Már hónapokkal előre készítjük a szívünket, ünneplőbe öltöztetjük otthonunkat, s felkészülve várjuk a vendéget. Mert fontos számunkra. Nagyon várjuk a találkozást vele, hiszen régen láttuk, érdekel, hogy mi van vele. Szépen megterítjük az asztalt és figyelünk minden hangra, mely jelzi jöttét. Amikor megnyílik az ajtó, és kitárul a világra.