belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Dull Krisztina

Egy korty Toszkána

Markó-élmény a Galériából

 

- Szervusz, báránykám, hol jártál?
- Én bizony a budai várban.
- Miért mentél a budai várba?
- Nem is tudom. Azt hiszem, most éppen csak a kötelességtudat vitt oda. Nem szeretek nyáron a várba menni.
- Mi bajod nyáron a várral?
- Meleg van. Tele van turistával. Ráadásul valami rendezvény volt, úgyhogy az egész le volt zárva, alig jutottam el oda, ahova készültem.
- Hova készültél?
- Na várj csak, ha már kérdezősködsz, kezdjük az elején. Úgy indul a történet, hogy tegnap vettem egy fagyaltot a Rákóczi úton.
- Ez nem nagy dolog nyáron.
- De bizony nagy dolog! Mert – Isten bocsássa meg nekem – én nem vagyok oda a fagylaltért.
- Tegnap mégis ettél egyet.
- Igen. Nosztalgia volt az egész. Tulajdonképpen egy lepukkant bódé állt a járdán, az volt kiírva rá hogy GE ATO.
Az L betű elveszett valahol. Én pedig ösztönösen megkérdeztem, hogy olasz fagylalt, ugye Toszkánából?
- És mit válaszolt a pasas?
- Egy meglehetősen barátságtalan, erősen túlsúlyos idős hölgy volt, aki azt mondta, hogy várjam ki a sorom. Pedig nem állt ott senki. Úgyhogy először tovább is mentem.
- Aztán visszamentél.
- Nem hagyott nyugodni. Mert azt akartam hinni, hogy itt van valami a Rákóczi úton egyenesen Toszkánából. Szóval vettem egy adag fagylaltot.
- És finom volt?
- Igen, az első néhány falat. Azután borzalmas volt. Mintha vajat nyaltam volna. Ki kellett volna dobnom. Azt persze nem tettem, mert azt éreztem, hogy azzal Toszkánát dobnám ki. Úgyhogy hősiesen lenyomtam az egészet. Siettem, órám volt. A fagylalt eredménye annyi lett, hogy pár percet késtem, és utána egy négy órán át tartó előadást úgy ültem végig, hogy közben egy kő volt a gyomromban.
- Szóval Toszkánára vágytál, helyette gyomorfájást kaptál.
- Á, ennél bonyolultabb a dolog. Mert ha nem veszem meg azt a fagylaltot, ma hiába megyek fel a várba.
- Nem értem az összefüggést.
- A Galériába mentem. Ami egyébként nem túl kedves a szívemnek. Hogy őszinte legyek, nem vagyok oda a magyar festészetért. Nyomasztó. A szárnyasoltárok, azok az uralkodókról festett képek, Hunyadi a ravatalon, egyszerűen nyomasztó, sötét. Semmi fény nincs benne. Taormina a lépcsőfordulóban, azt nagyon szeretem. Azért szívesen felmegyek a Galériába. De egyébként inkább ráül a lelkemre az egész, bármilyen gyönyörű kiállítást szerveznek is.
- Taormina? Már megint Itália...
- Mit van mit tenni? Ha festészet, akkor bizony Itália.
- Szóval a Galériában voltál, és ha jól sejtem, nem a Munkácsy-trilógiáért mentél oda.
- De bizony, hogy nem. Egy másik időszaki kiállításért. Markó Károly, az idősebb.
- Kapiskálom már a kapcsolatot a toszkán fagylalttal...
- Hát persze. Olyan ez, mintha egy Eliade szövegben lennénk. Galeria és gelateria – lehetne gyártani valami kreatív etimológiát hozzá. Szóval a fagylalt előkészítés volt. Én nem tudtam korábban, hogy ennyire vágyom egy kis darabra Toszkánából, egy élményre, bármire, ami oda köt. De azzal a fagylalttal valami feltört a lelkemből, ami nem is tudtam, hogy ott van. Felszínre jött, kibukott. És ma beteljesült. Tudod, „a beteljesült kívánság az élet fája."
- Ez nem tűnik túl biblikusnak.
- Pedig az, méghozzá a legmélyéből.
- Szóval Markó és Toszkána...
- Igen, igen. Tudod, ez nem olyan fagylaltos Toszkána volt. A fagylalt ragaszkodás, görcsös megragadni akarás és sok-sok szomorúság volt. Emlékszem arra, hogy San Vincenzoban sétálok a tengerparton egy olasz leánykával, egyik kezünkben fagylalt, a másik egymás derekán. Egy szót sem tudtam olaszul és pár perccel azelőtt ismerkedtünk meg. Van olyan emlékem is, hogy Firenzében elsétálok a Palazzo Vecchio előtt egy gelatóval, és rákacsintok a Perseus szoborra, hogy kér-e? Szóval személyes emlékek ezek, nagyon szépek, amelyek gazdagították a lelkemet, és ezeket próbáltam megragadni, felidézni azzal a fagylalttal. Egy groteszk töredék a Rákóczi úton valami letűnt szépségből. Markótól viszont egészen mást kaptam, sokkal többet. Nem egyszerűen valami elmúltnak a visszaidézését.
- A toszkán tájképekre gondolsz?
- Azok persze kézenfekvőek, de gyakorlatilag mindegyikre gondolok.
- Kezdesz túl filozofikus lenni.
- Várj, elmagyarázom. Emlékszel arra a képre, ahol az előtérben szüretelők vannak, a háttérben pedig egy palota romjai?
- Nem, őszintén, nem.

- Akkor elmesélem. A kép előterében egy völgy van, amelynek a jobb oldalát világítja meg a nap. Itt vidám szüretelőket látunk, gyerekek körtáncot járnak, egy férfi önti a szőlőt a taposóba. Középen egy méltóságteljes nő áll egy kislánnyal, akinek üres kosár van a kezében. Előttük gyönyörű növényzet, ha tanultam volna botanikát, talán meg is mondhatnám, hogy pontosan micsodák. A vidám szüretelőktől balra, sötétben valaki jön szamáron. Éppen látjuk, amint elhalad egy rom két oszlopa között. Ahhoz azonban figyelni kell, hogy őt észrevegyük, mert a kép bal oldalát kitölti egy dús növényzetű domb, annak a tetején pedig egy palota romja. Patakok zubognak alá a dombról, a lemenő nap fénye pedig gyönyörűen megvilágítja a köveket. A két világot, az ókori rompalotát a dombtetőn és a szüretelőket a völgyben egy fa választja el egymástól, ami nem a kép közepén van, hanem attól kicsit jobbra. Így a palotának több helye van, és jóval hangsúlyosabb is lesz, mint az emberek. Mindezek háttere pedig a hamisítatlan itáliai tájkép, dombokkal, ködbeveszően, és fölötte a nap, az az igazán markókárolyos nap, aminek az erejét csak az érzi igazán, aki megállt már előtte, és hirtelen megérezte a sugarait a bőrén. Nem kellemes érzés.
- Már megint túlreagálod a festészetet. Azt még értem, hogy ott állsz egy vászonra pingált nap előtt, és egyszer csak megérzed a bőrödön, de egy gyönyörű itáliai naplemente miért volna kellemetlen?
- Pedig az! Erre majd visszatérünk, most még ott állunk a szüretes kép előtt.
- Rendben, szüret.
- Várj, a szüret még sokára jön! Először a palota, kezdjük azzal.
- Akkor a palota.
- Még pontosabban rom. De nem egy egyszerű rom, hanem egy tiburi villáé.

- Látom már, hogy a költészetnél kötsz ki. Neked mindegy, hogy festészetből vagy algebrából indulsz ki, végül mindig a költészethez jutsz.
- Ezúttal tévedsz. Most éppen a kultúránál tartok, úgy általában.
- „Úgy általában". Úgy általában ilyenkor születnek azok a nagy gondolatok, amelyek nem mondanak semmit.
- Ez így van, most azonban csak egy szimbólumról van szó. Egy tiburi villa, legyen az Maecenasé vagy Horatiusé vagy bárkié, számomra az alkotómunka szimbóluma. Még pontosabban az alkotómunka lehetségességének szimbóluma.
- Maecenas fizetett, Horatius írt?
- Nem, ez nem ilyen egyszerű. Az a kör, amelyhez ők tartoztak, létrehozott egy olyan rendszert, amelyben lehetséges volt az alkotómunka. Mindegy, hogy ezen belül ki éppen mit csinált, hiszen nem csak a versfaragás alkotómunka. Meg aztán ha mélyebbre megy az ember, nagyon sötét dolgok is voltak abban a körben, nem az idill terepe volt az. De ez most nem is fontos. Az a fontos, hogy a tiburi villa ezen a képen számomra annak a jelképe, hogy lehetséges alkotni.
- Azt hiszem, eddig még értem.
- A következő a táj. Itt már Latiumban vagyunk, de akár Toszkánában is lehetnénk. Tágul a kör, de még mindig a kulturális közegen belül vagyunk. Olyan helyen, ahol tudod, hogy legalább háromezer éve verseket faragnak, képeket festenek, szüretelnek, táncolnak, ott az a természetes, ha te is ezt teszed. Egyszerűen abszurd lenne mást tenni. A hely szelleme ezt diktálja. Érdekes jelenség ez. Álltam már ennél sokkal lenyűgözőbb természeti helyen. Meredek sziklákon magasan vagy óceánparton többméteres hullámokkal. Gyönyörű táj, ami térdre kényszeríti az embert, de alkotásra nem, mert az nem természetes ott. Nincs hagyománya. Ott van Constanţa. A Fekete-tenger gyönyörű, a klíma kellemes, pár napig nem is értettem, hogy miért érezte magát Ovidius a világ végén? Aztán hirtelen rám tört. Egy hét után már a zsigereimben volt. Két hét után pedig teljesen kiürültem. Ott nem lehet mást csinálni, mint keseregni.
- Még itt is tudlak követni.
- A szüretelők, azok voltaképp nem is önálló egységek, hanem a táj részei. Annyira természetes, hogy ott vannak, az lenne különös, ha nem lennének. Kivéve a nőt, középen, meg a szamaras figurát.
- Á, a nő a kislánnyal.

- Igen. A nő is a szüretelőkhöz tartozik, de valahogy kívül áll az egészen. A ruhája is egészen más. Az a nő reflektál az egész szituációra, ő a narrátor. Az egész kép annak az elmesélése, hogy ő mit érez. Kicsit madonnás is, gyermekkel, és nagyon nem vesz tudomást a romról, pedig ha végiggondolod a kép szerkezetét, ő a palota egyenes folytatása. Az oszlopok és a vízesések vonalainak ugyanis egy nagyon harmonikus ritmusa van, amit a völgyben elég hangsúlyosan lezár az ő alakja.
- Hm.
- A szamaras, az valami nagyon sötét dolog. Én sem tudom megfogalmazni. Ő az, aki elkullog, akit nem ér a nap sugara sem, aki nehezen veszünk észre, de akkor rátelepszik a kedvünkre. És végül ott van a nap.

- A nap?
- Igen, az a bizonyos markókárolyos. Éles, fehér kontúrral, és pontosan szembesüt. Voltaképp nem is kellene látnunk semmit, sőt, erősen rá is játszik arra, hogy ez az egész csak illúzió. Mert ez a nap éppen kezd már lenyugodni, de azért még nagyon erősen süt. Ha belenézünk a napba, amikor még ennyire erős, akkor egy ideig semmit se látunk, aztán csak színeket, csalóka képeket, illúziókat. Ha jobban meggondolod, az teljesen lehetetlen, hogy te nézőként bármi valóságosat láss, amikor szembenézel ezzel a nappal. Ez olyan tájkép, amit te belülről vetítesz ki az agyadban, nem pedig egy valós képet dolgozol fel. Ez a nap egy tökéletesen megfestett játék. Állsz a kép előtt, és rádöbbensz, hogy most már csak olyan alakokkal, színekkel és érzésekkel játszol, amelyek benned vannak. Az egésznek semmi köze nincs a külvilághoz. Ez nem egy tájkép, amelyet Markó igyekezett minél pontosabban megfesteni. Ez egy illúzióra épülő játék.
- Akkor már rég nem is képelemzést tartasz nekem itt a Ráday utcán, hanem a saját illúziódról beszélsz.
- Hát persze. Az illúziók világában pedig nem a logika törvényei útmutatóak, hanem kizárólag az asszociációké. Amikor az egyik gondolattól eljutunk a másikig, de hogy hogyan, azt nem lehet megmondani, az ok-okozatot nem lehet megfogalmazni. Így jutottunk el ez előtt a kép előtt a Rákóczi úti fagylalttól a toszkán tájakon át az alkotómunkáig.
- Tehát kell egy közelebbi és távolabbi közeg ahhoz, hogy alkotómunkát lehessen végezni?
- Pontosan. Markó Károly zseniális festő volt. Ha megnézed az itthon festett, egyébként is nagyon kevés képét, mintha ki lennének herélve. A technika tökéletes, de valami hiányzik belőlük.
- Aztán Itáliába költözött, ahol szerinted gyönyörű, lelket feltöltő képeket festett.
- Igen, tulajdonképpen igen.
- Szóval Magyarországon nem lehet festeni.
- Ez azért erős, de hajlok efelé... Nézd, ez olyan, mint az a holland, aki verset akar írni. Utrechtben sörözés közben megkértem egy tucat bölcsészhallgatót, hogy mondjanak egy jó holland írót vagy szavaljanak egy strófát egy versből. Egyetlen művet tudtak mondani, amit olvastak, az Anne Frank naplóját. Amit se nem holland írt, se nem irodalmi mű. A hollandoknak nem megy a betűvetés. A festészet viszont annál inkább. Pedig biztosan születik sok irodalmi érzékkel megáldott holland. Vagy tehetséges magyar festő. De a közeg, az más.
- Tehát az alkotómunkához közeg kell. Látom már, hogy visszakanyarodunk a Rákóczi útra.
- Vissza, vissza. Volt bennem egy vágy, igény, emlék Toszkánáról, ami alapvetően szép volt. Amikor a fagylalttal próbáltam újra átélni, az pár perc után megkeseredett. Markótól viszont valami sokkal többet kaptam, nem csupán a már meglévő igényeimet elégítette ki, hanem új élményt adott. Az alkotómunkához alkotó közeg kell, barátom. Illúzió, hogy a nihil közepén létre lehet hozni bármit is. A Rákóczi úton a Keletinél koldusok és hajléktalanok között lépkedve a tömény húgyszagban még a legszebb emlék felidézése is megkeseredik a szádban és kő lesz a gyomrodban. Ott túlélni kell, nem alkotni.
- Ez nem hangzik túl vidáman.
- Ó, dehogynem! Hiszen ma kaptam egy korty Toszkánát. Vagy egy másik metaforával élve ma felbukkantam a felszínre és vettem egy nagy levegőt, amivel újra visszamerülhetek, jó mélyre. Ez a levegő kitart egy darabig.
- Akkor a túlélésre megyünk, a mai történeted mégis pozitívan végződik.
- Valahogy úgy, barátom, sőt pontosan úgy. 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. november 22., péntek,
Cecília napja van.
Tartalom
Vezércikk

Dobóczky László
Te is látod?
Te milyen járó-kelő vagy?

Gondolkorzó

Bella Péter
Hányasra értékeled a lelkészedet?
A minőségbiztosítás kérdése az egyházban

Felszín

Dull Krisztina
Egy korty Toszkána
Markó-élmény a Galériából

Kedvek Vera
Az vagy, amit megeszel?
Milyen étrend tesz jót a lelkemnek? – önsanyargatók és önjutalmazók

Magasság

Szűgyi Zoltán
A lélek reggelije
Milyen könyveket, milyen betűt, milyen gondolatokat falsz?

Réz-Nagy Zoltán
Kreativitás és megmenekítés
Cseréphadsereg, Hundertwasser és Jézus Krisztus

Mélység

Luzsica Fanni
A lelkierő receptje
Töltekezéshez hidegen tálalva ajánljuk: végy egy kanál…

Szakács Gergely
Mentális önvédelem
A rádbízottak között Te is ott vagy!

Szoták Orsolya
Kikapcs!
Feltöltődés a legjobb társaságban…

Teljesség

Tóth Sára
A kaja, a szex és az Isten
A vágyaink és a Mindenható

Bagdán Zsuzsanna
Zsuzsi, az autó
Elmélkedés a keresztyén belsőégésű motorok jósági fokáról

Üzenet

Horváth Zsuzsanna
Vizet a sivatagban
– minden föld lehet szent föld

Áthallások

Miklya Zsolt
Zöldfül, zöldarc, zöldszakáll…
A zöld inkarnációi Chagall néhány képe nyomán

Hancsók Barnabás
Mi hajtja a rajzfilmgyárak malmait?
Mi szükség a fegyverkezésre?

Miklya Luzsányi Mónika
Energiaátadás
Amélie – a fizika törvényei és a szeretet

Tóth Sára
Zöld hentesek
Egymásból táplálkozunk!

Riport

Kósa Balázs
The sound of silence (vágatlan változat)
Exkluzív: Képzelt riport egy sztárprédikátorral

Kitekintés

Miklya Luzsányi Mónika
Házasság újratöltve
Mi újíthatja meg a párkapcsolatunkat?

Unger Zoltán
Megújuló energiaforrásaink
Teológiában és geológiában egy közös van: Isten

Péter-Szarka Katalin
Anyaság mint erőforrás?
Egy duplát legyen szíves!

Látogatóink száma a mai napon: 4779
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45799145

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat