belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Nagy Zsuzsanna

Megtartani az életet a csodának

Egy orvos álmatlan éjszakái

Hajnali három óra volt, mindig ilyentájt szokott felriadni egy-egy nehéz döntéssel tarkított nap után, miután csönd lesz körülötte is, benne is annyira, hogy gondolatai hallhatóvá válnak, felébresztik. Az esetek nagy részében fájdalmas nyomot hagynak benne az önmagával folytatott hajnali eszmecserék, kikezdik a lelkiismeretét, gyakran félelmet keltenek benne, főleg, ha igyekszik visszaaludni, és az álommal összekeveredett valós élményei a legapróbb hibáit is felnagyítják, hogy megkérdőjelezzék döntéseinek helyességét. A munkában mindig határozottan tudja, mi a következő helyes lépés, hajnaltájt viszont a nyakába szakadó bizonytalanság számvetésre készteti, ilyenkor bukkannak fel a keresztutak, lehetőségek, amelyek az éles helyzetekben nem látszottak ilyen kontúrosan, mint kora reggel. Ha elvétve hibát ejt a munkájában, a hajnali elszámoltatáskor világosan látja, hol, mikor kellett volna másképp cselekednie.

Tapogatózva indult a konyha felé, de mindig nehezen tudott tájékozódni a félhomályban és nekiment az ágy melletti fotelnek, tompa puffanás zaját hagyva maga után a szobában. „Mintha ilyenkor a hangok is holdkóros módjára mozognának.” – gondolta halvány megbánással, mert tudta, felesége felébredt a hangra, de kicsit örült is, mert ettől elszállt az imént még oly nyomasztó magányérzete. Vera rövid idő elteltével megjelent az ajtóban, bágyadtan a konyhapult széléhez támaszkodott, és még kissé üveges tekintettel bámulta férjét, aki fél pohár vizet lötyögtetve üldögélt az asztalnál.
– Ma az egyik betegem azt mondta, jó ember vagyok, és komolyan is gondolta – kezdte Dénes szórakozottan. – Mindezt az után jelentette ki, hogy közöltem vele, csuklóból amputálnunk kell a jobb kezét.
„Ugyan már!” – gondolta Vera, miközben igyekezett palástolni hirtelen fellobbanó ingerültségét – „Komolyan azt akarod mondani, hogy erről fogunk beszélgetni hajnali háromkor? Egy amputálandó kézről? Jaj, Dénes, nyilván egészen más gondolatok gyötörnek, bökd ki gyorsan, vagy mondd, hogy menjek aludni, holnap nekem is dolgoznom kell!” Mindezek ellenére nem akarta siettetni a férfit, ismerte már, ilyenkor a legjobb taktika a csöndes várakozás. „De ha öt percen belül nem szólal meg, visszafekszem.”
– Sokáig nem is foglalkoztatott, hogy milyen ember vagyok odabent a kórházban – motyogta a férfi, még mindig inkább a pohár vízhez, mint a feleségéhez intézve a szavakat. – Tettem a dolgom aszerint, amit a saját jóérzésem, a tudásom, a főnökeim, meg az előírások megköveteltek. Viszont mostanában egyre gyakrabban érzem azt, kegyetlen vagyok, embertelen.
– Kegyetlen? Dénes, mit követtél el azzal a kézzel?
– Ó, dehogy, semmit, az nem fontos – válaszolta a férfi, és egy pillanatra felderült az arca, aztán ismét borongós lett a tekintete. – Van egy beteg az intenzíven. Nagyon különös, ugyanabban az évben és ugyanazon a napon született, mint én. Súlyos balesetet élt túl a segítségünkkel. Megmentettük, hogy élő halott váljék belőle. Érted te ezt?
Nem, Vera nem értette. Dénes soha nem volt ilyen negatív. Mindig örömmel számolt be egy-egy nagyon bravúros esetről, inkább az okozott neki problémát, ha nem sikerült megmenteni egy-egy életet.
– Ennek az embernek nincs senkije – folytatta Dénes. – Nincs családja, nem látogatja senki. A barátai közül jártak hozzá néhányan, de hamar lemorzsolódtak.
– Úgy érted, nem hiányzott volna senkinek, ha meghal? Mi köze ennek a te munkádhoz, amit valószínűleg jól végeztél, az alapján, amit…
A férfi hirtelen felélénkült, nem hagyta, hogy a nő befejezze a gondolatot, ingerülten szögezte neki a kérdést:
– Te szeretnél úgy élni, hogy senkid sincs, a barátaid lemondanak rólad és az állam gyámkodik fölötted?  Bedugnak egy otthonba, évekig vegetálsz, mert a tested elég szívós ahhoz, hogy jó sokáig húzd még, irreálisan sokáig, és ezt az időt a saját testedbe zárva kell eltöltened úgy, hogy alig érzékelsz valamit a külvilágból, csöveken etetetnek, itatnak, talán egyszer megtanulsz még nyelni, és más emberek segítsége nélkül semmire nem vagy képes? Mindezt azért, mert egy túlbuzgó fiatal orvos bravúrként élte meg a sokadik feltámasztásodat.
– Dénes, ezek súlyos szavak. Ne képzeld magad Istennek! Nem te döntesz életről és halálról…
– De igen, Vera, én döntök. És én úgy döntöttem, hogy ötödjére is újraélesztem ezt a férfit. Annak ellenére határoztam így, hogy tudtam nagyon jól, keze, lába, egyik veséje, fél agya odavan, és szobadísz marad élete végéig. Sőt, azt is tudtam, hogy talán néhány óra múlva ismét újra kell majd éleszteni, és lehet, fölösleges az egész felhajtás.
– Egy ember életének megmentése soha nem lehet fölösleges. Neked az a dolgod, hogy életet ments! Bármi áron! – Vera reménytelenül keresett férje tekintetében a félelmen és a dühön kívül valami nyugalmasabbat. Most életében először félt ettől az embertől. Nem attól tartott, hogy fizikailag bánthatja, a gondolatai rémisztették meg.
– Jól érzékeled, most mondtad ki a kulcsszót: bármi áron – válaszolta Dénes cinikusan. – Ez nem kegyetlenség? Bármi áron harcolni az életért? Mi, orvosok zsigerből mentünk. Erre vagyunk programozva. De hol van az alázat, a bölcsesség?
– Te beszélsz bölcsességről, miután burkoltan azt közlöd velem, megöltél volna egy embert, csak azért, mert nincs senkije, és súlyos sérülései vannak, de azért az élettel összeegyeztethető sérülései? – Vera érezte, hogy elveti a sulykot, ha gondolatait tovább pörgeti, inkább elhallgatott, semmi kedve nem volt veszekedni hajnalok hajnalán, de kíméletlen hangneme úgy tűnik, kizökkentette a férfit zaklatott dühéből. Megdöbbenés ült ki az arcára. A felesége feltételezné róla, hogy gyilkosságot követne el, miközben ő csak szakmája kegyetlenségéről beszél?
– Valóban gyilkossá válnék, ha hagynám meghalni? – folytatta a férfi, ismét nyugodt hangnemben. – Igazad lehet. De mint minden, ez is viszonylagos. Ezt az embert száz évvel ezelőtt még nem tudta volna megmenteni senki, egyszerűen azért, mert nem voltak meg a feladathoz szükséges korszerű eszközök. A nem megmentés abban az időben nem számított volna bűnnek sem jogi, sem lelkiismereti értelemben. Nem furcsa mégis, hogy az oly nagyra tartott tudományunk fejlődésével az életképtelen emberek életét nyújtjuk meg és szenvedéseiknek idejét növeljük? Nem érzékeled, milyen halvány a határ a kegyesség és a kegyetlenség között?
– A tudomány egészen biztosan sokkal több pozitívumot hoz a konyhára, hogy stílusos legyek, mint amit te most emlegetsz. Az eutanáziáról meg vaskos könyveket írnak, ezt nem fogjuk tudni megvitatni ma hajnalban.
– Jól látod, Vera, de én nem is az eutanáziáról beszélek, egyszerűen a határokról, az „eddig, és ne tovább”-ról – mondta a férfi jelentőségteljesen.
– És Márk? Ő sem elég sikerélmény ahhoz, hogy ne gondolj ilyesmire? Te honnan tudod, hogy kit mikor ér utol a csoda és hogy az majd mire lesz elég az ő életében? Nem mondhatok mást, a te dolgod megtartani az életet a csodának, bármi áron.
Dénes zaklatott pillantásában Vera némi büszkeséget vélt felfedezni. Márk nagyon messziről indult, a halál torkából jött vissza, hogy rendkívül hosszadalmas gyógyulás útjára lépjen. Ebben a gyógyulásban az elején csak Dénes hitt és Márk édesanyja, aki minden idejét a fiával való foglalkozásnak szentelte, hogy aztán a csonttá és bőrré aszott fiú, aki képtelen volt izmait mozgatni, és fájdalmát csak grimasszal tudta kifejezni, két év múlva előlépve az éber kómából saját lábán érkezzen meg a kórházba, hogy mindenkit ámulatba ejtsen friss tudásával. Döbbenten hallgatta Dénes is a fiú mondatait, melyekben kissé artikuláltatlanul, de érthetően számolt be apró emlékekről, személyekről, eseményekről azokból az időkből, amikor mindenki meg volt győződve róla, ha érzékeli is a külvilágot maga körül, éles képe nem lehet róla.
Vera jól számított, amikor a fiú esetét felidézte. Férje megnyugodott, talán el is tud majd aludni. Magára hagyta, hadd üldögéljen még a fél pohár vízzel egy keveset.
Reggel Dénes úgy ébredt, mint máskor, úgy ment munkába, mint máskor. Most is kellő magabiztossággal lépett oda az egyik ágyhoz, a betegről leszerelte a lélegeztetőt, spontán légzésre várt. Ezután odalépett a 81 éves nagybeteg Géza bácsi ágyához, Dénes kérdezett, az öreg nehezen válaszolt valamit, míg a doktor két betűt firkált a lázlapjára, majd a pecsétjéért nyúlt, hogy hitelesítse: N. R. (nem újraélesztendő). Nézte még egy ideig az öregembert, aki valószínűleg néhány nap múlva már nem lesz ilyen éber, hiába a gondos ápolás és a rendszeres terápia, aztán tekintete visszavándorolt az iménti betegéhez, aki egyenletesen és tisztán lélegzett, gépi segítség nélkül is. Nézte kifejezéstelen tekintetét, és arra gondolt, akár ő is feküdhetne ott. A nyüzsgés megindult, ő bekapcsolódott a körforgásba, és természetesen senki nem gondolta volna, hogy a mindig céltudatos dr. Sasváry Dénes némely hajnalokon kétségek között ücsörög a konyhában, életről, halálról elmélkedve, lehetőségeket latolgatva.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. november 15., péntek,
Albert , Lipót napja van.
Tartalom
Vezércikk

Bölcsföldi András
Idegesítő szeretet
Minden határon túl vagy éppen minden igényt alulmúlva

Felszín

Jakus Ágnes
„Tisztítsd meg…”
Hozzá lehet szokni a rendben tartáshoz és az elhanyagoláshoz is

Nagy Zsuzsanna
Megtartani az életet a csodának
Egy orvos álmatlan éjszakái

Erbach Viola
Életünk három legfontosabb szava
Igen vagy nem? Talán…?

Magasság

Székely Tamás
Ki hazudik nekünk a legtöbbet – talán mi magunk?
Önámítások, amelyeket legyőzhetünk

Miklya Zsolt
Túlontúl-mesék és ördögi körök
Kegyetlen mesék, kegyelmes Isten

Mélység

Bella Péter
Dimenzió-kereső
Böjt utáni önreflexió

Miklya Luzsányi Mónika
Továbbálmodott világ
A fantáziamese, füllentés, hazugság, átverés

Szakács Gergely
Az igazmondás szabaddá tesz
A Hanta boy tanulsága

Kedvek Vera
Münchausen-szindróma és társai
A törődés és a figyelem hiánya megbetegíthet

Teljesség

Koczor Tamás
A keresztyénség első halottjai
Pénzügyi (ön)gyilkosság az ősgyülekezetben?

Tóth Sára
Kereszt – a másság drámája
„Az egymással való közösség, a találkozás eleve áldozatra épül.”

Réz-Nagy Zoltán
A füstölgő mécsest kioltják?
A hit krízise nem ateizmus

Üzenet

B. Tóth Klára
Hímes Húsvét
Pop és antik értelmezés és ábrázolás

Szakács Gergely
Én védem magam
Istenismerettel és emberismerettel gyógyuló sebek

Pete Violetta
Igazság és szeretet mérlegén
Merre boruljon a protokoll?

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
Változó előjelek
Egy jobb világ.Vagy: A gyűlölet? Susanne Bier Oscar-díjas filmje

Hancsók Barnabás
Köszönjük, hogy rágyújtott!
„A szó veszélyes fegyver”

Riport

Kojsza Péter
Konfliktuskezelés keresztyén módra
Megbékélés és a békéltetés tudománya

Kojsza Péter
Egy emberért is megéri!
Úgy érkezett, hogy már nem volt vesztenivalója

Kitekintés

Pete Violetta
Félreértett jelek
Kegyes hazugságtól a teljes őrületig, avagy így szeretnek a nők

Dobóczky László
Ígérem, nem halok meg
„Mardos belülről a gondolat, hogy mit csináltam rosszul…”

Látogatóink száma a mai napon: 4088
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45754449

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat