belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Gondolkorzó

Bölcsföldi András

Fehér lelkész

Hányan nézünk szembe saját síremlékeinkkel?

A legtöbb embernek a címbeli kifejezésre az juthat eszébe, hogy a lelkész nem fekete (régebben azt mondtuk volna: nem néger, ma inkább úgy mondják: nem afro-európai), mármint hogy a bőrszíne fehér, és nem más színű. És ehhez nyilván sok képzettársítás is járul. 

Nemrég hallottam a „fehér lelkész” kifejezést egy idősebb lelkész szájából arra való utalásként, hogy kevés az igazán jó, hiteles, hívő lelkész. Már a ma református lelkészként szolgáló atyafiak között. Még azt is megkockáztatta, hogy a mai lelkészek csupán kb. 10%-a ilyen, mármint hívő, de lehet, hogy az is túlzás. 

Talán sokan érzik ennek a problémakörnek a lényegét, hiszen a református egyházban elég széles skálája van a lelkészek megítélésének a jó szándékú „mindenki hívőtől” kezdve a különböző kegyességi csoportok ítélkezésein át a „csak a mi táborunk az igazi”-n keresztül addig, míg valaki a vele ellentétes (?) kegyességbe tartozót a „sátán kutyájának” hívja. Hogy aztán az egyébként úgymond hívő valóban az-e, az más lapra tartozik. Nyilván ennek részben mély lelki, részben történelmi, és kegyesség-történeti magyarázata is van. Ezekről most nem akarok írni, bár van véleményem, amelyet talán itt is, ott is fel lehet fedezni. 

Én igazán most a fehér lelkészekről szeretnék írni, már ha vannak ilyenek, vagy ők is legalább oly ritkák, mint a fehér holló (ez aztán egy igazán jól eltalált hasonlat!). Bár azt nem tudom, hogy az igazi hollóknál mi a valós arány. 

Leszögezem, hogy –  ha léteznek is – én nem tartozom a fehér lelkészek táborába. Pontosabban: nem tartom magam oda tartozónak. Nem is csattanok fel álszerényen, hogy Pál apostol már elvette az első helyet a bűnösök listáján, és én lennék a második (ilyen szöveget már hallottam). Nem is azért gondolom, mert én inkább a fekete (sötét) lelkészek közé tartozom – már ha vannak ilyenek –, akik egyenesen keresik a bűn útját, s annak az igének a töredék-igazságát hirdetik fennen: hogy „Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem” (Róm 6,1), s egyéb látványos fekete üzelmeim sincsenek. 

Sőt van egy magam számára megfogalmazott hitvallásom, amely kapcsolódik a Heidelbergi Káté 26. kérdéshez: „Mit hiszesz, amikor ezt mondod:” Nekem ez a furcsa szó ragadta meg a fantáziámat: HiSzeSz, s ebből alkottam meg a magam elvárását, hitvallását, ami egy lelkésznek fontos lehet. Hitelesség – személyesség – szeretet. Sokáig tartottam magam ezekhez a szavakhoz, hogy a lelkészi szolgálatomban ezek a fogalmak vezéreljenek, sőt most is meghatározóaknak gondolom. De éppen ez a három általam kitűzött és fontosnak tartott fogalom az, amelyben a leggyengébbnek érzem magam. Ha értenék a pszichológiához, biztos kiderülne valami mélylélektani dolog a háttérben, de hála Istennek ennyire nem értek hozzá, így ezt a vonalat el is vetem. De miért lett bennem ekkora küzdelem? Hitelességem egyáltalán nincs, személyességem felszínes, a szeretetem meg csapnivaló és időnként hamis. A sok kérdés között feljön bennem, hogy de hát miért is van ez így? 

Nemrégen egy teológussal beszélgettem az alkalmasságról – az övéről – (egyébként az öt év a teológián nagyjából erről szól), s ez engem is belső vizsgálódásra késztetett: alkalmas vagyok-e a feladatomra? Húsz éve vagyok lelkész: nem ürültem-e ki? Nem vesztettem-e el a maradék hitelemet? Mi van, ha belül úgy érzem, méltatlan lettem a feladatra, az elhívásra? Akkor oszthatok-e egyáltalán úrvacsorát? Mérlegeli ezt valaki? Vagy úgy érezhetem magam, mint amikor nemrég teológusokkal Szovátán jártunk, és mutattam nekik egy szép, régi, fafaragásokkal díszített tornácos villát, mondván, hogy ez jellemezte korábban a fürdőhelyet. S amikor közelebb mentünk a használaton kívüli épülethez, akkor derült ki, hogy szinte nincs is mögötte már ház, elrohadt, szétkorhadt, szétázott az egész, s már csak a homlokzat még romjaiban is míves díszei emlékeztetnek a hajdani patinás villára. Jézus szava jutottak eszembe: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel.” (Mt. 23,27-28) 

Egymásra szívesen mutogatunk, de hányan nézünk szembe saját síremlékeinkkel? Hányan mutatunk ilyen „viszonylag jó állapotban lévő házat” egymásnak? Kívülről minden rendben látszik, ahogy a „Hogy vagy?”-ra röviden és egyszerűen „Jól”-t válaszolunk, mert nem akarunk tovább beszélni és nem nézünk szembe a romos lakással, a szétázott bútorokkal, a leomlott falakkal, a beomlott tetővel, az üres lakótérrel. A foszló hullákkal vagy éppen a megszáradt csontvázakkal végképp nem, és a hozzájuk tartozó tisztátalansággal sem. 

Nem mindegy persze az, hogy mások hogyan látnak, ki lát kit fehérnek vagy feketének. Vagy szürkének vagy éppen színesnek. Többnyire azért van mindez, mert szeretünk igazodni másokhoz. Maga az egyházi légkör is erre kényszerít bennünket. Az ember, ha bevallja, ha nem, mégiscsak meg akar felelni másoknak, és nagyban befolyásolják a környezetének elvárásai. Ez persze legtöbbször nem megfogalmazott dolog, hanem bennem van, és simán megélem. S ez alakítja ki a valahová (egy táborba) tartozás igényét. Meg akarok felelni másoknak, esetleg magamnak, de Istennek? 

S az sem mindegy, hogy valaki a saját küzdelmeiben egyedül van-e, vagy másokkal együtt harcol. Azért lennénk egyház, mert egy házban lakunk, még ha kicsit romos is. A költő is azért retten meg az éjszaka az ablakán belépegető madártól, s azért esik kétségbe, mert egyedül van. 

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólnék, alig sóhajtva. „Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok… holnap ez is messziszáll.”
S szólt a Holló: „Soha már!”
(Edgar Allan Poe: A Holló) 

Úgy is írhatom, hogy a kicsiny sereg pedig azért nem csügged el, még ha vad ellenség tör is rá, mert ügye az Istené, és Gedeonokat állít mellé. Ezért is lenne fontosabb szerepe a szolidaritásnak, az egymás mellé állásnak, a szeretet kifejezésének, mint az ítélkezésnek. Ezért kellene a 10%-nak (ha van ilyen) hordozni a 90%-ot (ha van ilyen), s nem a saját tollaik fehérítésével foglalkozni. 

És vallom a zsoltárok tisztító szavait is: olyanok lesztek, mint a hó(holló). „Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” (Ézs. 1,18) Már az sem mindegy, hogy én látom-e magamat olyannak, amilyen vagyok, vagy mások mondják rólam. Az végképp nem, hogy maga Isten ítél-e meg, s ismerem fel, vagy vezet rá, hogy mi is a hézag. E nélkül nem sok esélyünk lenne. De hogy tartjuk-e egymást olyan valakinek, aki képes ezt megítélni, aki képes odaállni Isten elé, az a fő kérdés. Mert egyedül az ő megtisztító szeretetében bízhatunk!

Hozzászólások

1. Sebestyén Katalin - 2012-05-05 08:05:19

Szívesen lennék fehér lelkész, de úgy tűnik, a feketékhez és a skarlátpirosakhoz küldettem. Nehéz lenne tökéletességet mutatni ott, ahol nincs, és ott is, ahol az erőtlenség, a saját sebeim, megtalált hulláim, feltérképezett csontvázaim válnak erővé és a segítségnyújtás forrásaivá.

Milyen jó lenne, ha nem csak teológusokkal beszélgetne a spirituális arról, hogy alkalmas-e a szolgálatra, vagy mit is jelent az ő alkalmassága, hanem a 10, 20, 30 és még több éve szolgáló lelkipásztoroknak is lenne pásztoruk, lelki vezetőjük, bizalmasuk, emberük, akivel megoszthatnák lelki, szakmai útjaik titkait, s aki imádságban őrizné az utat, s az embert. Tudom, hogy Isten tesz alkalmassá, és azt is, hogy ő a Pásztor. De ezekkel a szavakkal csak elfedjük egymás iránti felelősségünket, s ezáltal egyedül maraduk, és érzéketlenné válunk.

Egyik legkedvesebb imám ez:

Urunk,

légy pászora a pásztornak,

szólj a megszólalóhoz,

adj az adni készülőnek,

áraszd szét Lelkedet.

 

Cseh Tamás és Bereményi értették ezt:

 

http://www.youtube.com/watch?v=AadfANOqj2I&feature=related


2. Sebestyén Katalin - 2012-05-05 08:11:36

Drága Barátaim!

Miért nem kap tájékoztatást a hozzászóló arról, hogy az eredeti neve fog megjelenni a hozzászólásnál? És ha ez jelenik meg, akkor miért van szükség loginnévre? Nem mintha nem vállalnám a hozzászólásomat, csak nem értem a rendszert.

 


3. Zöld Fruzsina - 2012-05-22 12:14:59

Igen, a már több 10 éve szolgáló lelkészeknek is jó lenne egy pásztor. Lehet az is elég lenne, ha meghallgatnának 1-2 embert, hogy a gyerekeket hogyan lehetne bevonni a gyülekezetbe..., főleg, ha már "haldoklik" a gyülekezet.



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. november 21., csütörtök,
Olivér napja van.
Tartalom
Vezércikk

Adamek Norbert
Perfekcionizmus
Az istenné válás keserű késztetése?

Gondolkorzó

Bölcsföldi András
Fehér lelkész
Hányan nézünk szembe saját síremlékeinkkel?

Felszín

Pete Violetta
Hibakereső profiknak
Idegesítő volt, kifejezetten viszketett tőle a munkatársak tenyere

Dobóczky László
Kiköpött ugyanaz
A nagyi pitéje, az enyém, és az alázat

Magasság

Tóth Sára
Egy fogyatkozásod van
Taigetosz versus Bárka

Dull Krisztina
Kollokvium a tökéletes világról
Képzelt riport

Miklya Zsolt
Ne légy szeles…
József Attila érett lírájáról

Mélység

Miklya Luzsányi Mónika
„…és mindörökre nő…”
Idomok és évek: merre halad az idol?

Péter-Szarka Katalin
Az elég jó anya
Kísérni, támogatni – szorongás nélkül

Miklya Luzsányi Mónika
A perfekt gyerek
Eminens, de vajon boldog?

Teljesség

Koczor Tamás
Tökéletesek, mint Isten
Felnőttek etikájára tanít a hegyi beszéd?

Üzenet

Péter-Szarka Katalin
Nem kell tökéletesnek lennem
Teljesítménykényszerünk szelídítgetése

Réz-Nagy Zoltán
Szerethető-e a tökéletes?
Mit üzen a japán teáscsésze?

Áthallások

Bradák Soma
A mélypont ünnepélye
Áldozatok és ábrázolások ecsetre alkalmazva

B. Tóth Klára
Pecséthordozók
Ami még Leonardónak is négy évébe telt

Hancsók Barnabás
A tökéletes trükk
Áldozatok az illúzió oltárán

Riport

Kojsza Péter
„Tökéletes sosem lesz!”
Kereste, de nem találta

Kitekintés

Szoták Orsolya
Láthatatlanok
Fogyatékos a családban: válaszút az intézet és a mélyszegénység között?

Szakács Gergely
Tökéletes vallásosság
Skatulyáink és a krisztusi igazság

Látogatóink száma a mai napon: 4120
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45792799

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat