belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika

A teremtmény lázadása

Frankensteinek világa

A Frankenstein név hallatán nem nagyon szoktunk a Bibliára asszociálni. Általában egy emberi testrészekből összetákolt zombi jut eszünkbe, vagy esetleg hogy az 1931-es filmadaptáció volt az egyik első horrorfilm. Pedig Mary Shelley eredeti műve bibliai alapokon nyugszik, a szörny valójában nem is szörny, és egyáltalán nem Frankensteinnek hívják. A sztereotípiákból mindössze annyi igaz, hogy az alig 19 éves Shelley valóban rémtörténetet akart írni, és nem is akármilyen körülmények között. Férjével, Percy Bysshe Shelley-vel – a romantika korának közismert költőjével – Svájcban vendégeskedtek Lord Byronnál, aki versenyre hívta ki vendégeit, amelynek célja egy rémtörténet megírása volt. A férfias vetélkedésbe a szinte még kamaszlány Mary is beszállt. Hogy miként ítélték meg Byronék Mary Shelley írását, arról nem szól a fáma, annyi azonban bizonyos, hogy a „Frankenstein” a modernkori rémfilmek egyik visszatérő figurája lett.

Számtalan feldolgozásban bukkant már fel alakja, nemrég pedig abban a szerencsében lehetett része a magyar nézőknek, hogy a londoni National Theatre előadásának felvételét láthatták az Uránia Filmszínházban. Már a színlapot nézegetve is biztosak lehetünk abban, hogy jelentős mű került filmvászonra. A darab rendezője ugyanis az a Danny Boyle, akit nyugodtan nevezhetnénk a „Carpe Diem” filmrendezőjének is, a szólás eredeti értelmében, miszerint az adott pillanatból a legtöbbet kell kihozni. Danny Boyle nevéhez fűződik a drogosok életét bemutató kultfilm, a Trainspotting, de rendezett már sci-fit (Napfény), zombifilmet (28 nappal később), bollywoodi love-sztorit (Gettómilliomos), amely összesen nyolc Oscart sepert be, és sportolódrámát (127 óra), legutóbbi „alakítása” pedig a rockzenével és királynői ejtőernyős ugrással feltuningolt olimpiai megnyitó volt. Boyle minden egyes alkotásában maximálisan kiaknázza az adott műfaj sajátosságait, elmegy a műfaj határáig, sőt azon is túl egy lépéssel, így szinte minden esetben korszakalkotóan újat tud teremteni. Most – jelentős filmes tapasztalattal a háta mögött – visszatért a színházhoz, ahonnan épp harminc éve indult el. Mivel mindkét szakma a kisujjában van, a Frankenstein „közvetítése” valójában egy remekül vágott, új Danny Boyle-film, ahol a rendező most éppen a színház eszközeivel akar nekünk valami régit/újat mondani.

Boyle ugyanis visszaállítja a Shelley-mű eredeti jelentését, annak ellenére, hogy az alaptörténet dramaturgiáját átírja egy kicsit. A színházi előadás jóval túllép az általunk megszokott horroron. A Frankenstein valódi fejlődéstörténet, s ezzel nemcsak visszatér a Shelley által megálmodottakhoz, hanem meg is haladja azt, egyszerre feszegetve olyan kérdéseket, amelyek az emberi gondolkodás kezdete óta jelen vannak a filozófia- és vallástörténetben, és olyan aktuális etikai problémákat, amelyeket a 21. századi tudományos fejlődés vetett fel.

A Boyle által színházra/filmre vitt történetben Victor Frankenstein, a zseniális tudós egy dologra tette fel az életét: megtalálni az élet szikráját, életet lehelni a halottak testrészeiből és szerveiből összerakott teremtményébe. A kísérlet sikerül, de az alkotó maga is megretten teremtményétől. Ellöki magától, elüldözi, kiveti a Paradicsomból, a (bár kísérleti, mégis biztonságot adó) „anyaöl” közelségéből. Nem teszi meg az alapvető szülői, atyai gesztusokat: nem ad neki nevet, nem gondoskodik fejlődéséről, nem tanítja, nem neveli és nem fogadja be szeretetébe. Teremtményét egy balul sikerült kísérlet melléktermékének tekinti csupán. Szörnynek, akitől a legjobb rövid úton megszabadulni. A névtelen teremtmény tehát magára marad egy ellenséges társadalomban.

A félelem átszövi az egész darabot: a tudós fél teremtményétől, a legtöbb ember úgyszintén, a teremtmény pedig megtanul félni mindenkitől, aki ember. Nem tehet mást, rejtőzködik és menekül. Egy vak férfi (vélhetőleg elszegényedett filozófiatanár) lesz a mester. Hiszen ő is sorstárs, csak a kezével lát, tapintja ki a varratokat. A teremtmény megtanulja az alapvető emberi funkciókat: jár, beszél, gondolkodik. S talán ez utóbbi megy neki a legjobban. Legnagyobb vágya megismerni, hogy milyen az ember, és ki ő maga. A teremtmény kezdetben egyáltalán nem szörny, nem gyilkos zombi. Tabula rasával, tiszta lappal indul a világba. Bár kívülről iszonytató, a lelke tiszta, és vágyik a szeretetre. (A felvilágosodás „jó vadember”-ére is emlékeztet.) Titokban jót cselekszik az emberekkel, de viszonzásul nem kap más, mint kirekesztést, gyűlöletet, üldöztetést. Mert a környezete nem lát az orránál tovább: egy visszataszító lényt gonosznak és rossz szándékúnak tekint anélkül, hogy bármit is tudna róla. A teremtmény mestere jóvoltából a klasszikus irodalmon szocializálódik, így Milton Elveszett paradicsoma alapján egyszerre azonosítja magát Ádámmal, az első emberrel és a bukott angyallal, aki semmi rosszat nem tett, de mindenki gyűlöli. A római szerzők interpretálása alapján pedig megérik a teremtményben a felismerés, hogy a legfontosabb emberi tulajdonságok a harag, a bosszú, a gyilkos indulatok és képmutatás. A teremtmény okos, így alig egy év alatt szocializálódik: tisztalelkű újszülöttből önző, bosszúálló gyilkos lesz, aki fellázad teremtője ellen. Pedig nem vágyott semmi másra, mint elfogadásra és szeretetre, de az emberi társadalom, a történelem nem ezt a modellt mutatja meg neki.

Shelley műve és Boyle darabja is alapvetően teremtő és teremtett, Isten és ember viszonyára fókuszál, mégpedig paralel módon. Egyrészt választ keres arra a kérdésre, hogy mi lesz a tiszta lelkű teremtményből a Paradicsomból való kiűzetés után, mivé lesz az ember Isten szeretete és megtartó kegyelme nélkül. Mennyire, mennyiben és meddig felelős a teremtő teremtménye cselekedeteiért? Mennyire és meddig köteles tisztelni a teremtmény teremtőjét? Van-e joga fellázadni ellene, s ha igen, mikor, hogyan? A színdarab másik gondolatköre felveti azt a nagyon is aktuális kérdést, hogy a tudomány fejlődésével eljátszhatja-e az ember Isten szerepét? Megtehetjük-e, hogy nem teremtünk, ha kezünkben van az élet szikrájának titka? Meddig mehet el kísérleteiben a tudós, alkotásaiban a művész? Mennyire vagyunk felelősek (akár csak gondolatban megszületett) teremtményeinkért?

A darab ebben a régi/új felfogásban önmagában is súlyos kérdéseket boncolgat, ám Danny Boyle rendezése, a főszereplők játéka, ha lehet, még rásegít a katarzisra. Mert – akarjuk, nem akarjuk – mindannyian a „szörnnyel” azonosulunk, nem Frankensteinnel, a rideg tudóssal. A rendező már az első jelenetben intenzíven bevon, azonosulásra késztet minket, ahogy látjuk a teremtményt megszületni, kilökődni a magzatburokból. Hosszú percekig szemléljük, ahogy megpróbál talpra állni, járni, artikulálni. Boyle zseniális ötlete alapján azonban páros szereposztásban adják a darabot: egyik este Johnny Lee Miller Frankenstein és Benedict Cumberbatch a teremtmény, másik este viszont fordítva játsszák a szerepeket. A darabban egyértelműen a teremtményé a főszerep, de Boyle valószínűleg nem a színészek egyenrangú szerepeltetése végett döntött a kettős szereposztás mellett. Sokkal inkább azt sugallja, hogy a Frankenstein darab mindkét pólusa mi vagyunk. Egyszerre vagyunk tudósok és szörnyek, teremtmények és teremtők, akik képtelenek etikus döntéseket hozni. Mégis, etikán innen és túl, születéstől a halálig egymásra vagyunk utalva.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. április 19., péntek,
Emma napja van.
Tartalom
Vezércikk

Jakab Rita
Fakadhat-e a félelemből erő?

Dementor csók, amit a muglik is éreznek, de még a diplomás varázslók is küzdenek vele.

Gondolkorzó

Koczor Tamás
Akkor majd elkárhozol
Az egyházi félelemkeltés

Felszín

Lengyel Gábor Dániel
Látszik rajtad
Szituációs gyakorlat élesben

Bálint Katalin
Pénzt vagy életet
Befizetni vagy enni?

Dobóczky László
2006. aug.11.
Naplótöredékek

Székely Tamás
Lehet félelem nélkül?
Egészséges és egészségtelen szorongások

Magasság

Tóth Sára
Hogyan jöjjön az Úr Ládája énhozzám?
Nincs könnyített megoldás. Félelem van, megrettenés és várakozás.

Miklya Zsolt
„Boldogan halok”
Pilinszky és Trier melankóliájáról

Mélység

Szakács Gergely
A boldog(talan)ító IGEN
Motivációk az elköteleződés ellen

Miklya Luzsányi Mónika
Rossz álmok
Nappali konfliktusok éjszaka a szimbólumok nyelvén sugdosnak pici fülekbe

Teljesség

Réz-Nagy Zoltán
„És engedd el adósságunkat…”
Légy Jézus adósa inkább!

Koczor Tamás
Félelemből nem játszom
Egy példázat más olvasata

Üzenet

Bella Péter
Batman és a mozi igazi hősei
Felkészült milliárdos és az önfeláldozó barátok

Bölcsföldi András
Hétfélek
Isten a félelem mögött van

Áthallások

Pete Violetta
Rém hangosan és irtó közel
Egy nem mindennapi kisgyerek harca a gyásszal és a szorongással

Miklya Luzsányi Mónika
A teremtmény lázadása
Frankensteinek világa

Riport

Szoták Orsolya
Amikor az álmok valóra válnak
A szorongásos betegségekről

Kitekintés

B. Tóth Klára
Szemtől szemben félelmeinkkel
Falusi babonák és a szembesülés képessége

Látogatóink száma a mai napon: 6042
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44166087

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat