belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Magasság

Miklya Zsolt

MEME

A megvalósulás legkisebb egysége

Meme. Csak a legérzékenyebb módon tudom ezt a szót kiejteni. Így, ahogy leírtam, fonetikusan. Mert Meme nem is lehetett más, pajkos lénye ebben a szójátékban talált nevére, alighogy megszületett, és bizony „mém” lett, családon belül és kívül is igen gyorsan. Tizenhét éve nem volt még nálunk internet, fogalmunk sem volt a mémekről, nekünk csak Meménk volt, még ha mémszerűen terjedtek is időnként gyerekdolgai. Maradjunk annyiban, hogy Memeszerűen. Itt van például Heni. Akit napjában ötször, ha nem hétszer biztosan felemlegetett a mi nagyovis lányunk. Heni így, Heni úgy. Heni ezt, Heni azt. Heni itt, Heni ott. Mindenütt Heni. Mint most a mémek.

De maradjunk még Meménél egy kicsit. Ő a negyedik gyermekünk, de nem „becsúszott”, nem is „vállalt”, hanem „szerelemgyerek”, mint a többi. Mégis, éreztük mi is, hogy átléptünk vele egy határt. Valamiféle normalitásküszöböt. Mert a három még csak-csak beleillett a polgári családmodellbe, de a négy már sok volt, túlnőtt a társadalmi konszenzuson. Egy ötfős család még elfér a személyautók többségében. Hat főtől már furgon kell nekik, vagy kisbusz, vagy mi a csoda. Szóval, hattól már macerásabb és kockázatosabb minden. Persze mi nem törődtünk sosem eléggé az elvárásokkal, különben nem született volna kettő és három sem, mert mire szülöd azokat a gyerekeket, szocpolra meg segélyekre nem lehet családot alapítani. Tényleg nem. Azóta meg főleg. Úgyhogy Meménkkel átléptük azt a láthatatlan határt, amit a konszenzus emelt körénk, hát mém lett belőle és a nevéből nálunk, mém is maradt számomra a mai napig. Mint „legkisebb gondolati és kulturális egység”, ahogy azt Richard Dawkins, a mém szó atyja eredetileg gondolhatta, amikor játékos szóösszevonással a gén és a francia mème (utánzás) szóból létrehozta a kifejezést.

De hadd lépjek most túl a tudomány memetikáján és nyelvtanán és hadd alkossam meg a magam szubjektív memezisét: Meme – a létrejönni, megszületni és megvalósulni legkisebb egysége, innen és túl a genetikai-gondolati-kulturális örökségen, kényszereken és lehetőségeken, elvárásokon és konszenzusokon, a hitbeli határát megérintve azzal a borzongó magunkra ismeréssel, hogy íme egy lény, belőlünk, mégis szinte azonnal önállóan, aki nem akar mást, mint lenni, íme a LENNI mémje, Meméje. Borzongó félelem és öröm kísérte, hiszen megérintettük, talán át is léptük a hitbeli határát, ilyen még nem volt, nem történt velünk. Meménk még nem volt.

Persze nincs igazán jogom erről beszélni, hisz nem én szültem a „két-három vagy négy” gyereket, ami egy félresikerült parlamenti felszólalás után így, mémesítve „a magyar konzervatívok” elképzeléseként íródik be társadalmi tudatunkba és el- vagy elnemvárásunkba „a nők társadalomban betöltött szerepéről”. Szóval, nem én szültem, feleségemet unszoltam, szólalj már meg, ez a te témád, öt gyerek után különben is túl vagy a normatíván, most már beszélhetsz és valósíthatsz, kivívtad egyenjogod a társadalomban. De Móni fáradtan legyintett, tudom, ma is elborítja a munka, ami kívülről karrierépítésnek és önmegvalósításnak látszik, csupán belülről érzékelhető szolgálatnak. Az iskola, aminek létrehozásában teljes szívvel és lélekkel vettünk részt, miközben második és harmadik gyermekünk megszületett, szintén önmegvalósításnak ítélte alkotó pedagógiánkat, és három év után, immár három gyermekkel kerültünk a falain kívülre, szocpol helyett. Akkor így húzta meg a konszenzus a határokat. Igaz, volt már három, mi viszont nyilván nem vártuk meg ennek a kvótának a társadalmi elismerését, túl hamar és túl forró fejjel (már említettem: szerelemmel) fogtunk az iskola és az alkotó légkör megvalósításához is. A megvalósulás/megvalósítás legkisebb egysége már akkor velünk volt, szinte ujjbegyünkkel érzékeltük, ha nem kapott is még nevet, ha nem tudtuk is, hogy egyszer mém lesz belőle.

Ha nincs is igazán jogom, mégis muszáj beszélni, Móni hadd dolgozzon, Meme hadd tanuljon nyugodtan, hadd higgyék azt, hogy kiszolgáltatottság nélkül, erőszak nélkül élhetnek ebben a nagy családban, aminek én, a férfi vagyok a feje, én állok a szereppiramis csúcsán, ahonnan oszthatom az észt, a zsebpénzt és a napi szeretetkvótát, konszenzusos alapon. Szerencsére nem hisznek ilyesmit, és nem kényszerítem őket sem, hogy higgyék. Mert a kiszolgáltatottság ott kezdődik, hogy nemigen van mit osztogatnom, minden erőfeszítésünkkel, összedolgozva kell megteremtenünk a napi észt, zsebpénzt és szeretetmorzsát, ami rendre a kívánatos szint alatt marad. Mert a világ permanens krízise nem kíméli a családunkat, a krízist két-három vagy négy-öt gyermek nem oldja meg, sem nem enyhíti, legfeljebb abban az értelemben, hogy így tényleg könnyebb kibírni. Szóval ez a családi két-három vagy négy-öt matematika nem oszt sem észt, sem zsebpénzt, sem egymással töltött időt, nem tölti meg a kvótát, szinte sosem. Az a veszélye viszont megvan, hogy bemerevíti az elvárás-szintet, szinte teljesíthetetlenné téve azt a képviselői gondolatot, miszerint akkor „jobban megbecsülnék egymást és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak”.

Sajnos én ismerem a meg nem becsülés, a családon belüli agresszió rafinált formáit, ahogyan rátelepszik a mindennapokra és kiszippantja a kvótából azt a keveset is, ami van. Tudom, milyen harcot kell vívnom egy-egy odavetett megjegyzés vagy oda nem fordulás nyomán, hogy ne merevítsem be, ne csináljak törvényt a depressziómból. Mert, kedves képviselőtársaim, a depressziónkat, a hisztériánkat, túlnövekedett dominanciavágyunkat nem gyógyítja meg a két-három vagy négy-öt gyerek. És ha csupán a kvótának vagy konszenzusnak hiszünk, nem teszünk mást, mint továbbörökítjük e feneketlen képességeinket, fenntartva a látszatot a tátongó kvóták fölött. Ami aztán szüli tovább a családon és a társadalmon belüli agressziót.

Ahogy a képviselő úr kvótafaragó kijelentéséből mém lett egy nap alatt – ilyen az újdonsült internetfolklór természete –, úgy számomra Meme a megvalósulás legkisebb egysége azóta is. Mindig meglep, és meglepetéseivel lenni segít. Mint amikor még kisiskolásként egy augusztus végi esti áhítat után kinézett az ablakon és azt mondta: „Kezd őszülni a nyár.” A testvérei persze kinevették – ők voltak abszolút többségben –, bennem viszont azonnal mémmé vált ez a mondat. Hisz minden benne van: lét és elmúlás, kezdet és vég, színátmenet és létátmenet párhuzama, és még mennyi minden, amit ez a kislány még csak sejt, de ahogyan megvalósul benne lényege, Meme-volta, úgy fogja tudni hangulatokban és érzésekben, színekben és formákban, mozdulatokban és szavakban is kifejezni, és nem kell előbb két-három vagy négy-öt gyermeket megszülnie, de diplomát sem kell hozzá szereznie. 

 

Források:

http://kepviselofunky.blog.hu/2012/09/11/varga_istvant_utolerte_a_vegzet
http://hvg.hu/itthon/20120911_Egy_ejszaka_alatt_mem_lett_a_fideszesbol

 

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. október 17., csütörtök,
Hedvig napja van.
Tartalom
Vezércikk

Réz-Nagy Zoltán
Hiperérzékeny
Nem látok, nem hallok és nem beszélek

Gondolkorzó

Péter-Szarka László
Közös nyelv
Amit érdemes keresni

Felszín

Erbach Viola
Autista társadalom?
Szeretet. Ismeretlen-e számunkra?

Székely Tamás
Kifejező
Tévedések vígjátéka és a tévedhetetlen

Magasság

Miklya Zsolt
MEME
A megvalósulás legkisebb egysége

Miklya Luzsányi Mónika
Tudástársadalom?
Úri huncutság a képzettség?

Mélység

Szakács Gergely
Férfias érzelmek – érzelmes férfiak
Szerepváltozás

Pécsi Rita
Mit művel már megint?
Hagyjuk? Nyessük? Tiltsuk? Fejlesszük?

Miklya Luzsányi Mónika
Csak úgy firkálgatok...
Krixkraxok és jelentésük

Teljesség

Koczor Tamás
Bűnös szavak
A semmit mondó és a barokkos

Bölcsföldi András
Méltatlan bár
A lelkészlét titkaiból

B. Tóth Klára
Kifejeződünk, mielőtt befejeződünk?
A transzcendencia kifejezőeszközei a művészetben

Üzenet

Pete Renáta
Hétköznapi bizonyságtételeink
Ami ciki és ami nem

Szakács Gergely
Ébredések
Az önmagába zárt ember rabsága

Áthallások

Pete Violetta
Amit Chapman nem tudott a házassága előtt

12 problémakör a kapcsolati béke érdekében

Hancsók Barnabás
Mutasd a márkád, megmondom, ki vagy!
Egymást verő logók

Bradák Soma
Élet és művészet, egyszerre
Bűn, bukás és szabadulásvágy – dalban elbeszélve

Riport

Pete Violetta
Hit nélkül mi értelme bármit is csinálni – főleg zenélni!
Szirtes Edina Mókus a zenéről és Istenről

Kojsza Péter
Hitelesen a fiatalok előtt
Interjú Dandé Andrással

Kitekintés

Szoták Orsolya
Harang vagy csengő?
A siketmisszió kihívásai

Horváth Zsuzsanna
Megszólításra szoruló gyermekek
Gyerekek, akik megszólításra szorulnak

Látogatóink száma a mai napon: 834
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45524307

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat