Amikor megérkezett hozzánk, még nem tudtam miféle titkokat őriz. Igaz, előtte egyetlen mimózát sem ismertem közelebbről, s azt is megvallom, sosem érdekelt különösebben, milyenek is a mimózák, csak elfogadtam, mint tényt, hogy lehet ilyen lelkületű valaki.
Az őszi verőfénybe vont ablak elé tettem, az asztal közepére. Ismerkedtünk. Ha már ide, hozzánk érkezett. Más ez, mintha csak úgy, valahol meglátom. Akkor talán elmegyek mellette. De itt nálunk?
Ezerféle módon megkörnyékeztük, nem győztünk betelni sajátos tudományával.
Mert válaszolt nekünk. Ha megsimítottuk leveleit, ha kicsit megbillentettük, ha fújtunk felé, ha épp csak érintettük valami módon, hát lehorgasztotta ágabogait, és hosszúkás leveleinek sötétzöld, fésű módra sorakozó, cakkos seprőcskéit is. Pillanatok alatt magába roskadt. Mint akit megvertek, megsértettek.
Kevés idő múltán azonban, – ha mi békén hagytuk – újra kiegyenesedett, felemelte kornyadozó ágait, kitárta leveleit.
Elvarázsolt. És újabb, meg újabb próbálkozással gyűjtöttük az adatokat, mire, miért, hogyan felel. Nem bírtunk ellenállni a növény vég nélkül kiváltható, szelíd, hangtalan tiltakozásának, és az újranyitás menetrendszerűen bekövetkező csodájának.
Meglepő módon, a sötétre is ugyanúgy felelt, mint piszkálásainkra. Igen, egészen addig kókadt maradt, míg fel nem kelt a nap. De mesterséges fényre nem mozdult.
A sötétben olyan lett, mint akit elhagytak. Csak a napfénytől bírt felegyenesedni.
Egy napon, kicsi, lila, pihés virággal örvendeztetett meg minket. És kiderült – mintha ez is hozzátartozott volna legbensőbb titkaihoz – ez a hamvaslila gyönyörűség nem válaszol se évődő mozdulatainkra, se közeledésünk egyéb jeleire.
Persze nem sokáig kísérletezhettünk, mert csupán egy-két napra érkezett. A következő kis virágbimbó sokára bontakozott, és az is csak röpke időre jött, azt éreztetvén velünk, hogy ő tán nem is mimóza, épp csak egy felé, s felénk vetődött, csöpp lila-pihe labdacsuda.
Múltak a hetek. December jővén, adventi koszorút készítettem. Miután útban volt az én érzékeny kis mimózám az asztalon, be-tettem a többi cserepes közé, a virágtartóba. Ott persze kevesebb hely jutott neki. Összefogtam lehorgasztott ágait, s úgy igazgattam gyengéden, vigyázva, hogy elférjen, s elég fényt kapjon.
Vigasztalannak látszott, de mit tehettem. Közeledett az ünnep, a kis virág mimóza lelkének csodái helyett már mindenki a karácsony szikrázó-csillogó fényeit várta.
Féltem, tartottam tőle, hogy végérvényesen magába roskad, mert egész estig nem mozdult. Fájt érte a szívem. Sajgott erősen, ahogy aznap éjjel aludni készülőben rápillantottam.
Ám másnap reggel, a téli nap melengető fényében épp úgy várt, nyújtózkodó ágakkal, tárulkozó levelekkel, mint azelőtt.
Hatalma volt rajta minden apró sértésnek, fuvallatnak, elbánt vele a sötétség is.
De a nap fénye, mindig-mindig legyőzte. Annak nem tudott ellenállni. Az meg? Semmivé tehette azt, amitől a virág magába roskadt. Milyen egyszerű. Fényre van szüksége, befogadja, mozdul, éled általa.
Egykor a napkeleti bölcsek is egyetlen csillag feltündöklő fényének nyomába szegődtek. Nagy utat tettek meg, egyre kerestek, kutattak, kérdezősködtek, hiszen még azt se tudták, merre, és kit keressenek. Nem volt egyszerű; az ott lakók nem ismerték, királyuk se hallott felőle, ám az a különös, csillag útba igazította, vezette őket. És megérkeztek ajándékaikkal.