1. A lovag bátorsága

Letölthető

Kötéltáncos jelenetet látunk a Magyary-féle színtársulat előadásában. Kolacsek bácsi sajnos lezuhant, így tanítványa, a legjobb kötéltáncos is vele együtt sírba szállt, s csak a félelem maradt önazonossága. A fejünk fölé a kérdőjelet a Hyperkarma hangfelvétele rajzolja.

Ki gondolná, hogy egy profi is így magába zuhanhat. De hát nem az a bátor, akiben nincs félelem (ez az őrültek vakmerősége), hanem aki a félelem ellenére is képes önmaga lenni. A Genezáreti tó viharában elvárnánk egy megszokott bátorítást Jézus szájából: Ne féljetek! De Ő ezt kérdezi: Miért féltek ennyire? A félelem normális, vállalható, bátorságra ösztönző. Az apródok 5-7 éves koruktól tanulták a bátorságot, majd lovagként vállalták sorsukat és életük végéig egyedül álltak a nehéz próbák között. A lovagi bátorság alapvető kérdése: Ki vagyok én? A lovaglás, úszás, solymászat, sakk és versírás gyakorlásán keresztül önmagával néz szembe a leendő lovag.

2006. június 28-án az Ipoly folyó magával ragadt egy szécsényi férfit. Az odaadó életmentők másfél órai küzdelem után egy csónak segítségével húzták kis a vad sodrásból a fuldoklót…

Egy nehéz felmérő előtt a gyermek riadtan tiltakozott, hogy az iskola kapuján belépjen, majd hirtelen elhatározással mégis vállalta a dolgozatírás kockázatát…

A kockázat valós: elsodorhatja őket az ár, az iskolában a kudarcokat újabb kudarcok követhetik. A bátorság tehát a félelem és a magabiztosság között van. A képernyőn számtalan VVXY lovagot látunk , akikből sorra roncsok lesznek. A keresztyén lovag azonban nem kiáltozik így: Hadd menjek kísértésbe! Tudja kicsoda, tudja, hogy a kockázat reális, ezért ezt kéri: Ne vígy minket kísértésbe! A lovagi bátorság kérdése tehát: Ki vagyok én? Ne kerüld el ezt a kérdést, különben mások mondják meg, ki vagy. „Ő mondja meg ki voltál” (Egy mondat a zsarnokságról)

A lovagi bátorság bibliai példái közül ott van Mózes. Ő a sztorija alapján - amikor is agyonüti az egyiptomit – lehetne akár egy ókori Zorró is. Vagy nézzük Jézust, mint gyermeket keresik már három napja kétségbeesetten. Én az Atyám házában voltam. Vesztetek már el? Egy ilyen válasz után a két pofon rögtön befigyel.

„Az ember soha nem ismerheti meg magát, hacsak Isten arcába nem néz előbb…” (Kálvin) Akkor találja meg magát az ember igazán, amikor új emberré lesz.