Na Tessék!

A Tessék ( tessék, mert ez a legsűrűbben elhangzó szó a siketmisszió környékén) akadálypálya több sérültekkel foglalkozó misszió közreműködésének köszönhetően volt jelen a Csillagponton. Céljuk megismertetni az ismeretlent, bevezetni a hétköznapi embert egy különleges ember szerepébe: egy egészségeset a sérültekébe.
Évek óta terveztem már kipróbálni magam ilyen kihívásban, ezért kaptunk is az alkalmon Lilivel, és beültünk abba a bizonyos székbe.

Már a szék összecsukása sem jelent kis problémát. A régebbi fajták se nem csukódnak könnyen, és nem is kicsire, egy Suzuki Swiftbe már nem tudom be lehet-e tuszkolni.

Aztán az első akadály: felkapaszkodni egy rámpán egy kisbusz hátuljába. A felfelé útnál elsősorban a lendület és a két kéz együttes munkája volt a lényeg, ez persze első neki fogásra nem működött, ezért esélyes volt a hátraborulás. Azért ezt az akadályt még sikerült venni. Következő feladat volt megfordulni a kisbusz belsejében. Nos, még ez nem megerőltető, csupán munkás dolog, mert a pici helyen jó sok előre-hátra manőverezésre volt szükség.

Aztán lefelé ugyanazon a rámpán. Andris a segítőnk elárulta, hogy ha a kerekesszékesek nagy részéhez hasonlóan nem tudnánk használni a hátizmainkat, akkor így lefelé jövet a felsőtestünk előre bukna és elkerülhetetlen a felborulás. A tolókocsis emberek ezért az ilyeneken háttal közlekednek. Milyen furcsa: egészséges ember kerüli, hogy a hátába kerüljenek, hátra haladjon úgy, hogy nem lát, kerüli még gépkocsival is a tolatást. Nos, itt nincsen választás. Vagy háttal az ismeretlenbe, vagy pofával előre...a földre.

Ezután következett néhány kanyarodás után egy libikóka. Andris itt is elárulta, hogy bár mi elég óvatossággal mentünk neki az akadálynak, ha nagyobb lendülettel hajtunk neki egy ilyennek szintén nagyon nagy a borulás esélye. Majd egy kis könnyed szlalom, és néhány alattomos bukkanó után egy lejtő. Nem volt meredek dőlésszöge a rámpának, mégis éreztük, hogy a legnagyobb fékezés mellett is csúszik tovább a kocsi, szinte még a keskeny rámpa közepén el kellett kezdeni fordulni is, hogy az ember ne kössön ki lenn a porban. Természetesen erre a lejtőre is igaz az a fentebb leírt igazság, hogy ezt a gyakorlottak háttal teszik meg. Óvatosan odafigyelve hajtottunk, mégsem tudtuk elkerülni a sérülést:  Lili tenyerén a lejtőn való fékezés után elég kevés bőr maradt.
Erre még a segítő sem számított, nem volt náluk sebtapasz, ezért megszakítva rejtelmes utunkat a fogyatékkal élők életkörülményeinek feltérképezésére elsősegélyért mentünk. Szerencsére nem volt messze tőlünk a Johannita segítő szolgálat sátra, ahol gyorsan ellátták a sérülést.

Azért nem teljesen adtuk fel a dolgot - bár Lili elbátortalanodott az első mozgáskorlátozott kalandjától - elvégre szó szerint a bőrét vitte vásárra -, azért én még vállalkoztam a szembekötősdire. Kaptam egy szép szemfedőt, a kezembe egy fehér botot, és nosza, rajta!

Nos, ugyan eljutottam A-ból B-be, ugyanakkor 4 egész perc alatt sikerült megtennem egy pár másodperces utat, néhány lépcsőfokkal. Érdekes felfedezésem volt még, hogy folyton jobbra húztam, a segítőmnek többször kellett vissza szólongatnia engem a porból a betonra. Az út végén várt egy szék, amibe kapásból beleakasztottam a botot. Kisebb verdesés és kikavarodás után, már kézzel is megtaláltam a támlát, és leültem. Levették a szememet eltakaró eszközt. Ott ült velem szemben egy látássérült srác, akivel a Braille írásról beszélgethettem, és aki az orrom előtt gépelt egy Braille könyvet. Azt mondta körülbelül egy év szükségeltetik ahhoz, hogy ezen az írógépen megtanuljon valaki írni.

Kalandunk során sok olyan nehézségbe ütköztünk, ami számunkra választható, félretehető volt, mégis bosszantó. Sok embernek mindez nem választható opció. Mint a hátrafelé haladó gurulás sem választható. Sok embernek nincsen esélye lepasszolni ezt a témát, levenni a szemfedőt, felállni a lábára, vagy egyáltalán igénybe venni valaki segítségét. Nem nekünk az egészségeseknek kell bátorság ahhoz, hogy a cipőjükbe lépjünk, hanem nekik kell igazán, hogy ne csüggedjenek el, minden apró olyan ügynél, amilyenekből most mi is kaptunk kóstolót.
Félelmetes naggyá tud válni egy bukkanó, lépcsőfok, egy meredély. Ezek ellen felvenni a kesztyűt, minden bukkanónak belátással nekimenni, nem beleunva, nem megfélemledve. Ez alighanem bátorság.

Pete Violetta