Hős Csaba                                                                                                                Lekció: Jakab 5:7-8

2017.12.10. Felcsút                                                                                                Textus: Lukács 21:25-36

Világvége?!

Egy amerikai élelmiszerlánc a közelmúltban világvége-csomagot dobott piacra. Azok számára tartalmaz ez éves élelmiszeradagot, akik számolnak a nagy katasztrófával, a bolygónk pusztulásával. Nem véletlen ez az üzleti fogás, hiszen tudatosan lovagolja meg az újra és újra napvilágot látó világvége jóslatokat. Sokan, köztük még az olyan világhírű tudósok is, mint a Cambridge-i Stephen Hawking fizikus is úgy gondolja, hogy megvan az esélye annak, hogy egy tűzgolyó pusztítsa el a Földet. Ellenben a másik oldalon sokan az emberiség és a technológia töretlen fejlődésével számolnak, s úgy hiszik, hogy mire a Bolygónk elpusztulna addigra az emberiség kitelepülhet egy másik galaxisba.

A mozivászon is tükrözi a végletesen szélsőséges elképzeléseket a világunk jövőjéről. Egyfelől katasztrófafilmek tartják rettegésben a hiszékeny nézőket. Másfelől futurisztikus fantáziák varázsolják el ugyanazt a közönséget.

Ám ez a végletek közötti csapongás a keresztyénség nagy családját sem kíméli. Egyes egyházacskák, vagy szekták újra és újra tudni vélik, s pontosan meg is határozzák bonyolult számításaikkal az idők végét. Például a Jehova Tanúinak fő ideológus 1874-re jósolta a világ végét. De azóta is egy sereg önjelölt próféta hirdet felelőtlen jóslatokat a lehetséges végről, köztük számos tengerentúli TV-prédikátor. A másik oldalon pedig ott vannak azok a jobbára történelmi felekezetek és népegyházak, melyeknek tagjai mintha elfeledkeztek volna arról, hogy egyszer vége lesz ennek a fennálló világkorszaknak. Kiesett a mai átlag keresztyén gondolkodás köréből az a karakteres bibliai üzenet, amit itt is olvastunk. Talán mi is így vagyunk ezzel jó reformátusok. Hiszen advent idejét leszámítva alig esik szó a történelem végéről és Jézus visszajöveteléről. Sőt a legtöbb helyen ilyenkor, adventben is csak egy-két szó. Arról nem is beszélve, hogy gondolkodásunkat, életvitelünket, hitünket alig-alig érinti meg Jézus arra nézve tett ígérete, hogy vissza fog térni ebbe a világba.

Pedig érdemes lenne komolyan venni e téren a Biblia üzenetét. Hiszen Jézus visszajövetelének gondolata több tucatnyi helyen köszön ránk az Újszövetségben. Hitvallásaink mindegyike rögzíti, mint a keresztyén hit egyik alaptételét és váradalmát a tényt, hogy Jézus újra eljön. Gondoljunk csak az Apostoli Hitvallás szavaira: „Onnan lészen eljövendő..." Sőt az óegyház korától kezdődően olyan meghatározó gondolat ez, aminek a komolyan vétele kulcsfontosságú úgy a keresztyén gyülekezet, mint a hívő ember életére nézve is.

Advent második vasárnapján legyen hát szó az ige alapján Krisztus visszajöveteléről, amiről maga beszél a felolvasott textusban. Ha pontosak akarunk lenni nem is visszajövetelről, hanem eljövetelről kell beszélnünk. Mert a visszajövetel kifejezés azt sugallja, hogy mintha Ő elment volna. Mintha magára hagyta volna mennybemenetelével ezt a világot, s benne minket. Pedig Jézus nem elhagyta ezt a világot és nem kimenekült ebből, hiszen Lelke és Igéje által nagyon is valóságosan van jelen ma is. Azaz annyi történik menybemenetelével, hogy a maga igébe rejtettségében és Szentlelke munkájával van itt jelen. Ahogyan annak idején Jézusban az Isten bele volt rejtve egy betlehemi csecsemőbe, meg ahogyan bele volt rejtve egy kereszten vérző haldoklóba, úgy a maga rejtettségében, de az övéi számára mégis felismerhető és megismerhető módon van köztünk és velünk a Krisztus Ige és Lélek által. Úgy is fogalmazhatnék, hogy inkognitóban van jelen a Krisztus ebben a világban. S eljövetele azt jelenti, hogy egyszer ennek a történelemnek a végén, ill. amikor a történelem a céljához ér akkor időben és térben is kilép majd a Krisztus, előlép a Krisztus a maga rejtettségéből. Úgy, hogy mindenki meglássa őt. Mindenki. Hívők és hitetlenek. Mindenki, ügyét támadók és ügyében kételkedők. S természetesen neki elkötelezzek is. És éppen ezért, ennek megfelelően az Ő eljövetelének ideje némelyeknek a kétségbeesés, némelyeknek a tanácstalanság, némelyeknek pedig a beteljesedés, a megváltás, üdvösség ideje lesz. Hogy mikor fog ez bekövetkezni. Nem tudjuk. Az az Isten titka. De egyet tudok! Lehet eljövetelét várni, s annak igéretét komolyan venni. Sőt lehet arra legalább annyira készülni, mint saját halálunkra, mellyel személyesen immáron lezárul a Krisztusvárás, s jövetelére való felkészülés ideje.

Ám mindez így kevés. A nagy kérdés, hogy nekünk hétköznapi keresztyéneknek mi hasznunk van ebből? Milyen konzekvenciákkal jár mindennapjainkra nézve Krisztus visszajövetelének ígérete?

Egyfelől ez a váradalom az, ami karakteresen megkülönböztet bennünket a világtól. Pont a Krisztus várás miatt lesz mássá a keresztyén ember. Míg a világ nem számol azzal, mi számolunk. Míg a világ úgy létezik, mintha örökké létezne Isten népe tudatában van annak, hogy a történelemnek van vége. Pontosabban a történelem egyszer a céljához, betetőzéséhez ér. Míg a világ fiai úgy élnek, mintha örökké élnének, addig mi tudjuk, hogy nemcsak itteni életünknek, hanem ennek az itteni világkorszaknak is vége lesz, ha Krisztus eljön. Éppen ezért Isten gyermekei nemcsak azt látják, ami a szemük előtt van. Túllátnak itteni időn, itteni történéseken, itteni divatokon, itteni trendeken. Túl lehet látni ideig valón! Ezt üzeni advent! A hívő ember nem ragad bele a hétköznapokba. Hanem időről időre nagyobb távlatokban, nagyobb perspektívákban látja saját életét, de övéinek, egyházának, népének életét is. Sőt készül Krisztus visszajövetelére. Éber! Nem véletlenül mondja Jézus, hogy ne nehezüljön el szívetek a mámortól, vagy a mindennapok gondjaitól. Hiszen klasszikusan azok számolnak legkevésbé még a keresztyének között is Krisztus visszajövetelével, akiknek túl könnyű és mámorítóan édes az életük, s azok a másik oldalon, akik beletemetkeznek a hétköznapok problémáiba, gondjaiba. Advent a mindennapokon való túllátás lehetőségét hirdeti! Mert jön a Király!

Ugyanakkor Krisztus eljövetelének várása óriási vigasztalás is. Tudniillik van vége ennek az itteni történelemnek, de az a Krisztus. Nem ezt a golyóbist űrbe robbantó atomháború a vég. nem egy ismeretlen bolygó becsapódása a vég. Nem egy determinált végzetszerű pusztulás az emberiség történelmének a finise. Krisztus a történelem vége. S ez óriási vigasztalás, ami megmenti Isten népét egy sereg frusztrációtól, tudat alatti félelemtől, jövőtől való rettegéstől. Krisztus népe örömmel várja az itteni, mostani világkorszak végét, mert számára az nem pusztulás, hanem öröm, megváltás, csúcsélmény. „A java még hátra van" - summázta egy teológus a biblia jövőről szóló tanítását. Jézus eljövetelével célhoz ér a történelem. Érdemes röviden kitérni itt a biblia történelemszemléletére is. A történelemtudomány az időt őskorra, ókorra, középkorra, újkorra, modern korra, posztmodern korra osztja. Jól is van ez így tudományos szemmel. De teológiai tekintetben három nagy világkorszak létezik. Az ígéretek ideje a világ kezdetétől Jézusig. Az idők teljessége, azaz Jézus üdvözítő jelenléte a történelemben. S az utolsó idők, mely Krisztus mennybe menetelétől eljöveteléig tart. Ebben élünk. S úgy élünk ebben, hogy a történelmet, s a mi életünk történetét Valaki kézben tartja. A mindennapokban süllyedőnek tűnő világ sorsát kezében tartja a történelem Ura. S a leg nyomorúságosabb időszakaiban a történelemnek, vagy az egyéni életnek is ott a vigasztalás: Krisztus eljön, s célhoz ér minden!

De az az adventben élés, ez a váradalom felelősséget is ébreszt. Krisztus eljön! Jézus több soron is úgy beszél visszajöveteléről példázatokban, mint amikor egy uralkodó, vagy földbirtokos tér vissza, aki eltávozásakor a sáfárjaira, intézőire hagyta tulajdonát. S visszatérésével azokat számon kéri, mert azoknak beszámolási kötelezettségük van. Nem véletlen ez. Hiszen Jézus eljövetele a nagy számonkérés ideje is lesz a Biblia szerint. Mindannyiunknak Isten ítélőszéke elé kell egyszer állnunk. Jézus eljövetele a nagy szembesítések és szembesülések ideje lesz. Az ige szerint a sírás ideje. Mert lesznek, akik az önvád miatt sírnak majd, hogy még itt életükben nem ismerték meg a Krisztust. Mások meg az öröm könnyeit hullatják, mint Krisztus megváltottjai. S éppen ezért advent felelősségre int. Döntésre hív. Arra, hogy most kell dönteni hit és langymelegség, elköteleződés és hobbi vallásosság között. Sőt ma kell dönteni, hogy felelősséggel sáfárkodva akarjuk élni mindennapjainkat. Mint akik számolnak Krisztus eljövetelével. Felelőséggel élünk-e a ránk bízott idővel, pénzzel, családdal, munkával, hivatással, vagy éppen a ránk bízott Golyóbissal? Visszaemlékszem, hogy apám igen szigorú ember volt. Alig vártuk, hogy haza jőjön a munkából, de a várakozásunkban ott volt az is, hogy mindent rendben kell találnia, mert számon fog kérni. Iskolai jegyekről, kiadott feladatokról, otthoni rendről, viselkedésről, leckéről. Emberi a példa, de sarkosan az az adventi kérdés: Hogyan állsz a leckével? Készen vagy-e rá, hogy Krisztus elé állj? Rendezted-e Istennel, felebarátoddal, önmagaddal a dolgaidat?

Végül Krisztus eljövetelének várása bátorít is. A Heidelbergi Káténk gyönyörűen fogalmaz. Miféle vigasztalásod van abból, hogy Krisztus eljön ítélni élőket és holtakat? - kérdezi. S a válasz: Az, hogy minden háborúságom és üldöztetésem közepette felemelt fővel várom a mennyből azt a bírót, aki azelőtt érettem Isten ítélőszéke elé állott és rólam minden kárhoztatást elvett. Bártan élni. Felemelt fővel, egyenes gerinccel várni a Krisztust. Bártan létezni és várni a vele való találkozást. Lehetséges ez? Igen. S hogy miért, hadd világítsam meg egy történettel: Egy híres ember egyszer álmot látott. Azt álmodta, hogy az Krisztus bírói széke előtt van egy, az életét szimbolizáló mérleg, mely ki van billenve az egyik oldalra. S emberünk, hogy helyreálljon az egyensúly kezdi a másik serpenyőbe hordani érdemeit. Beleteszi abba doktori címeit, áldozatos életét. Beleteszi abba életében adott adományait, közösségért végzett nagyszabású teljesítményeit. Beleteszi templomosságát, vallásosságát. De a mérleg serpenyői mozdulatlanok. Kétségbeesik. Mígnem közel hajolva a lenti serpenyőhöz meglát abban egy könnycseppet, annak a testvérének egy könnyét, akinek fájdalmat okozott. Végképp kétségbeesik, hogy mindennek vége, s a sok jócselekedete ellenére is elkárhozik. Ám abban a pillanatban a mérleg fenti serpenyőjébe belehull magasan fentről egy másik csepp. Egy vércsepp. Jézusé. S a mérleg nyelve elmozdul, átfordul az üdvösség, a Krisztussal és övéivel való örök közösségnek az oldalára. Hát ezért! Nem önmagunkért, hanem Krisztus értünk hullott vére miatt várhatjuk örömmel Krisztust. Felemelt fővel, 2017 adventjében is!