Hős Csaba

Felcsút, 2017.10.08.                                                                                             Példabeszédek 26:1-12

A bolondság

Egy alkalommal a bolondok házában az egyik ápolt ordibálni kezdett: „Én vagyok a világ Ura!" Az ápolók és orvosok próbálták megnyugtatni. Amint kicsit megnyugodott, megkérdezték tőle: „Ki mondta ezt magának?" Mire válasza ez volt: „Isten mondta nekem." Erre csendesen megszólalt az egyik szintén bolond a kórteremben: „Én ilyet nem mondtam." Jól sejteti ez a sztori, hogy a bolondság két dologban csúcsosodik ki. Abban, ha valaki sem önmagával, sem az Istennel nincs tisztában. Pár hete a Példabeszédek könyve alapján a bölcsességről beszéltem. Ma legyen szó a bolondságról. Újabb bibliafordításunk szerint az ostobaságról.

Érdemes először definiálni és meghatározni, hogy mit ért a bibliai szóhaszálat bolondság alatt. Természetesen a bolondság a bibliai szóhasználat szerint nem pszichés betegséget, nem együgyűséget, nem az intelligencia, műveltség, vagy tudás hiányát jelenti. Hiszen, ha a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, akkor a bolondság ennek az ellenpólusa: Isten félelmének, Isten ismeretének a hiánya. Ha az a bölcs, aki hisz, akkor ebből egyértelműen következi, hogy az a bolond, aki nem féli az Istent. Szépen világítja ezt meg Pál apostol, amikor azt mondja, hogy a Krisztus keresztjéről szóló beszéd bolondság azoknak, akik nem hisznek. Azaz azok az ostobák, akik pont az evangéliumot, az Istenről szóló beszédet tartják bolondságnak. A bolondság tehát nem más, mint elidegenedés Istentől, önösség, énesség, az ember önmagába szédülése. A bolondság olyan állapot, amiben az ember hátat fordít Istennek. A bolondság az Istennel való megromlott állapot kifejezése. Elutasítása Istennek magának és elutasítása ajándékainak, életünkre nézve tett ajánlatainak. Joggal mondja a zsoltáros: „A bolond így szól az Ő szívében: nincs Isten!" Tehát bolondságról, balgaságról, ostobaságról ebben az értelemben beszélhetünk. A bolond az, aki híján van az istenismeretnek és ebből kifolyólag az önismeretnek is.

De az istenfélelemnek ez a hiánya tetten érhetővé válik a hétköznapi életben is. Az istenfélelem hiányának kőkemény következményei vannak a hétköznapi életben is. Ahogyan a bölcsesség kifejti a hatását a mindennapokban, s ahogyan a hit világa kicseréli, megváltoztatja a hétköznapokat, úgy a bolondság sem hagyja érintetlenül az emberi életet, sőt közösségek életét sem. A felolvasott igében a bolondságnak három súlyos következményéről, az istenfélelem hiányának három negatív hatásáról olvasunk.

„Mint a hó a nyárhoz és eső az aratáshoz, úgy nem illik az ostobához a dicsőség." Az eredeti szöveg szerint a dicsőség inkább dicsőségre emelésként, tisztségbe állításként, rangként, pozícióba, döntési helyzetbe kerülésként fordítható. Magyarán arról van itt szó, hogy hit és istenfélelem nélkül igencsak kockázatos helyzetbe kerülni. „Bolondnak áll a világ!" - szoktuk mi megjegyezni cinikusan, amikor azzal találkozunk, hogy valaki oda nem illő kerül egy pozícióba. Ugyanakkor itt többről van szó. Arról a mély dologról, hogy Istenfélelem hiányában, hit hiányában minden készség és képesség semmissé lesz. A bolondság felelőtlenséggel párosul. Hiszen az élet bármilyen területén igaz az, hogy felelősséget csak arra lehet igazán ráruházni, aki nem bolond, hanem bölcs az istenfélelem vonatkozásában. Aki, valaki nálánál hatalmasabbnak felel. Aki, az Isten előtt felel tetteiért és döntéseiért. Hadd hangsúlyozzam, az élet minden területén igaz ez. Felelős szülő, felelős szakember, felelős vezető, felelős tanár, felelős üzletember, felelős politikus is csak az lehet, aki nem bolond, hanem bölcs, mert féli az Urat. Az egyházi oktatásban dolgozva éveket tapasztaltam, hogy hiába kerültek szakmailag kiváló pedagógusok egyházi iskolákba, ha hit és Krisztushoz fűződő elköteleződés nélkül végezték dolgukat. Minden ilyen esetben csökkent az intézmények színvonala. De ennek az ellenkezője is igaz. Mert a legvilágibb közegben, a legkegyetlenebb helyen, a legmostohább etikai körülmények között is óriási hatása van annak, sikeressé lesz az, aki istenfélelemmel végzi munkáját. Legyen szó akár a szülői hivatásról, vagy bármely munkáról, a szakmunkától a miniszterségig. Mert, a istentelen bolond, az istenfélő pedig felelősen bölcs. Erre hív bennünket az ige!

De azt is mondja az ige, hogy „Lábát vágja le és erőszakot szenved, aki ostobával küld üzenetet." Azt jelenti ez, hogy az ostoba, bolond, Istent nem félő emberre semmit sem lehet rábízni. Magyarán a bolondság megbízhatatlansággal is párosul. Fordítva egyet a dolgon: Aki nem bízik Istenben, aki nem rá figyel, aki tőle elszakadva él, aki bizalmi válságba kerül az Úristen viszonylatában, az mindennapi szinten sem lesz megbízhatóvá. Mert a hit nemcsak azt feltételezi, hogy én bízok az Istenben, hanem azzal a boldog tudattal is párosul, hogy az Isten bízik bennem. S ha Ő, a legnagyobb, a megbízóm, bízik bennem, akkor lehetetlenség, hogy megbízhatatlan legyek. A hitben járásnak, a keresztyénségnek az egyik legszebb gyümölcse a megbízhatóság. Éhezi és szomjúhozza ez a világ a megbízható embereket. Sőt éhezi és szomjúhozza még az egyház is azokat, akikben bízni lehet. Bennünk lehet? Hiszen a hitünkből fakadóan kellene megbízható őrizőivé válnunk a ránk bízottaknak. Pont a hitünk miatt lehetünk megbízható őrizőivé a legközelebbieknek. Szeretteinknek, családtagjainknak, gyermekeinknek. Sőt őrizői vagyunk tágabb közösségeknek is. Például ennek a gyülekezetnek. De ezen túl is mindnyájan így vagy úgy titkok, kincsek, anyagiak, szellemiek, lelkiek őrizői vagyunk. Megbízhatók vagyunk? Mert a bolond az megbízhatatlan, de az istenfélő az megbízható. Pár évtizede történet nem messze innen még a kommunizmusban, hogy egy tésztagyár vezérigazgatójánál állásinterjún volt valaki. S nem rejtette véka alá a gazdasági igazgatói posztra pályázva, hogy eredetileg református lelkész, csak a párt eltiltotta lelkészi munkájától. Azonnal felvették. Hisz önmagában a reformátussága a nagy lopások világában elég volt arra nézve, hogy megbízható ember lesz. Mert hitből, istenfélelemből megbízhatóság fakad. Erre is hív az Úristen!

Ugyanakkor a bolondságnak ez a mély értelmezése a túlzott maga-biztosságot is jelenti. Igénk szerint ahogy a tövis akad a részeg kezébe, úgy akad a példázat az ostoba szájába. Magyarán a bolond ember az állandóan okoskodik. Sőt bölcsnek tartja magát. Mert az ostobaságnak, balgaságnak legszembetűnőbb megnyilvánulása az okoskodás. Az a kevélység, az a gőg, amivel az ilyen ember mindentudónak és mindenkinél különbnek gondolja magát. A bolondság mindig túlzott önérzettel, túlzott önbecsüléssel jár együtt. Hiszen aki tudja, hogy Isten az ura, az természetszerűen képes alázatot gyakorolni. Mennyire összhangban van a mindez a közmondásunkkal: „Csak az üres kalász hordja fenn a fejét!" Istenfélelem és istenismeret hiányában, az Istennel való kapcsolat hiányában megszűnik az önkontroll, a reális önismeret és az ember rögtön mindentudónak, mindenki felett állónak gondolhatja magát. Nincs veszélyesebb a magát abszolút módon bölcsnek tartó embernél. Joggal szokták mondani, hogy akár Istenről, akár önmagáról, akár a világról annak van már valamiféle ismerete, aki tudja, hogy mennyire keveset tud. S amit tud, azt is alázattal osztja meg. Ilyesféle bölcsességre is hív bennünket az Úristen!

De még ennél is több van itt, ami üzenet. Nemcsak azt üzeni ez az ige, hogy legyünk istenfélő módon bölcsek, s ne bolond módra felelőtlenek, megbízhatatlanok és okoskodók! Hiszen nemcsak arra nézve ad eligazítást az ige, hogy ne legyünk bolondok, hanem arra nézve is, hogy miként álljunk az ilyen értelemben bolondokhoz. Nem véletlenül beszél erről a Biblia, hiszen reálisan látja az Úristen, hogy a hétköznapjainkat mennyire emészteni tudja a bolondság, ostobaság. Vagy beletörődve mondjuk, hogy „van bolond, ha nem vetnek is", vagy emésztve magunkat panaszkodunk, hogy „mennyire kiborít a sok hülyeség", vagy felháborodottan konstatáljuk, hogy „a hülyeség nem ismer határokat". De mit tegyünk? Hogy álljunk mind ehhez?

Végtelenül kijózanító, amit az Ige javall! Látszólag ellentmondásos a megfogalmazás: „Ne felelj az ostobának.....Felelj meg az ostobának...!" De ha a második félmondatokon elgondolkodunk akkor nem ellentmondás mindez, hanem sorrendiségében is egymásra épülő végtelen bölcsesség.

„Ne felelj meg az ostobának sz ő ostobasága szerint!" Magyarán: hallgass. Mert vannak a hétköznapokban olyan ügyek, olyan helyzetek, olyan szituációk, ahol hallgatni kell. A bolondsággal, s az istenidegen gondolatokkal, tettekkel, mulasztásokkal szemben nem lehet érvelni. Vannak helyzetek, amikbe nem szabad belemenni. Mintha azt mondaná az ige, hogy a bolondsággal szemben nem érdemes felvenni a kesztyűt. Csak át kell lépni a dolgot anélkül, hogy az ember lesüllyedne a bolondság szintjére. Ákos fogalmazza meg szépen: „Hagyd a szavakat, így védd az igazad! Aki fecseg úgy marad, hallgatni boldogabb! Hogyha nem teszed, magadra zárod ketreced! A szívedet el ne add, örömöd hallgatag!" Sztoikusan átlépni a bolondság felett. Ez az egyik út.

A másik pedig: „Felelj meg az ostobának az ő ostobasága szerint." Magyarán van olyan helyzet, s ez a súlyosabb, ahol nem lehet már hallgatni. Ismerjük a mindennapjainkból a szituációt, amikor már kiprovokálja az ostobaság a szót. De ilyenkor az Isten gyermekének a válasza nem indulatos, arrogáns, erőszakos, durva válasz, hanem az ostoba ostobaságához mért ostoba válasz. Azaz az bolondot bolondra kell venni. Komolyan kell venni a bolondságot és bolond választ kell adni. Így tartva tükröt a bolond elé. Hozzá merem tenni: kicsit humorral, kicsit iróniával, kicsit cinikusan. Ahogy Wass Albert Mózsija teszi bolonddá a neki, övéinek, Istenének nagy károkat okozókat.

Azt pedig, hogy mikor melyik utat kell járni - azt gondolom - a mindennapokban megadja a bölcs-istenfélő embernek az Ő Istene! Csak kérje! Kérjük együtt most ezt a bölcsességet! Rá vagyok-vagyunk szorulva!