A gyermek-istentisztelet gyakorlata a 16. századba nyúlik vissza, őse az akkori protestáns egyházakban folytatott templomi katechizáció. Kálvin álláspontja az volt, hogy az iskolák felállítása a keresztyén városon és keresztyén államon kívül a keresztyén egyház kötelessége is, így genfi egyházában nagy hangsúlyt helyezett az iskolai nevelésre és a templomi katechézisre. A genfi iskola a legalsóbb fokú oktatástól a legmagasabb szintig nevelte a gyerekeket, fiatalokat. A tanítás kezdetén és végén is imádkoztak, hazaindulás előtt a hitvallást és a tízparancsolatot is elmondták. Énekelték a zsoltárokat, tanulmányozták a Szentírást, az egész tanítást a keresztyén szellem hatotta át. A maihoz hasonló hittanórák nem voltak, igen fontos volt viszont a minden vasárnap délben, a gyülekezet gyermekkorú tagjai számára, istentiszteleti keretben megtartott templomi tanítás, mely a hit fejlődését és a hit megvallását, illetve megélését igyekezett elősegíteni. Erre Kálvin két rendeletében (1541 és 1561) nyomatékosan felhívja a figyelmet, mivel meggyőződése szerint a vallástanítás egyházi kötelesség, gyülekezeti feladat, amellyel az egyház megvallja a maga hitét.

Egészen más időben, helyszínen, más céllal jött létre a vasárnapi iskola a 18. századi Angliában. Alapítója, Robert Raikes (1736-1811) egyházon kívüli, iskolázatlan, neveletlen, csavargó gyerekeket gyűjtött össze vasárnaponként azzal a céllal, hogy olvasni, viselkedni, rendre tanítsa és ily módon a templomi istentiszteletre is elsegítse őket. Szíve vágya volt, hogy ezek a gyerekek is megismerjék Isten igéjét, így ezek a foglalkozások lelki, hitbeli nevelés alkalmaivá is váltak. Magyarországon egy évszázaddal később, a 19. század végén terjedt el a vasárnapi iskolai mozgalom, 1882-ben indította el a budapesti Szabó Aladárné. Sok önkéntes gyülekezeti tag, főként fiatal nők vettek részt az oktatásban, amely egyre inkább általános gyermekmisszióvá vált. Az idők során, az eredeti céltól eltérően a Vasárnapi Iskolai Egyesület, majd Világszövetség az oktatás egyetlen tárgyává a Bibliát tette. Ez az angol eredetű, de főleg Amerikában hódító mozgalom nem a hitvallás kialakítására törekedett, hanem tevékenységét az Ige megismertetésére korlátozta .
Az 1920-30-a években hazánkban gyakran előfordult, hogy a gyermek-istentisztelettel azonosították a vasárnapi iskolát. A 30-as évek közepe táján viszont Imre Lajos (Út c. folyóirat XV. évf.: "A vasárnapi iskolai munka alapelvei- című tanulmányában) egyértelműen fölvázolja a különbségeket, s a gyermek-istentisztelet célját nagyon karakterisztikusan határozza meg: 1. a gyermeket vezesse be az istentiszteleti közösségbe ünnepélyességével, közösségével az Ige hallgatásában, imádságban és éneklésben, 2. mutassa meg Isten tiszteletének a gyülekezeti formáját.
A háború utáni években a két forma ismét egybemosódott, hol így, hol úgy nevezték azt a vasárnap reggeli összejövetelt, amely a legváltozatosabb keretek és tartalom szerint működött. Az 1950-es évektől kezdve a gyermekisten-tiszteletre korlátozódott a gyülekezetben folyó gyermekmunka, amely így egyszerre próbált megfelelni vallásoktatásnak és gyermek- evangélizációnak, gyermek-bibliaórának, sőt gyakran még az ifjúsági alkalomnak is.
Ma, amikor az egyház a túlélésért folytatott küzdelem, a teljes elnyomás korszakából már átlépett a fejlődés lehetőségének a korszakába, feltétlenül szükséges, hogy az egyházi tevékenységek pontosan meghatározott céljai, szaktudományosan megalapozott, kidolgozott és egységesített stratégiái, módszerei, eszközei átmenjenek a köztudatba, s hozzáértő módon alkalmazásra kerüljenek.
A gyülekezetpedagógia kijelöli a gyermek-istentisztelet 8 feladatát: 1. ismertesse meg a gyermeket a Bibliával, 2. építse ki az emberi kapcsolatokat és gyakoroltassa az egymás közötti keresztyén magatartást, 3. az egyház ünnepeibe vezessen be, 4. gyakoroltassa az egyház énekeit és imádságait, 5. a keresztyén magatartás modelljeit mutassa be, 6. a liturgia elemeit ismertesse meg, 7. a szimbólumok megértésére vezessen rá, 8. a felnőtt istentiszteletbe való betagolódáshoz vezessen el (Adam-Lachmann, 1987).
A gyermek-istentisztelet célja: a gyülekezeti életre nevelés. Ezért liturgikus alkalom, külső formája a felnőttek istentiszteletéhez igazodik. Ez azonban a liturgiai elemek nem törvényeskedően merev, hanem a gyermekek igényeinek megfelelő, ugyanakkor felelősségteljes alkalmazását jelenti. Elengedhetetlen az igével köszöntés, az áldás igéinek szöveghű mondása, az imádság prófétai-papi elemeinek a gyermekek nyelvén történő megtartása, a gyermekénekek mellett az énekeskönyv egyszerűbb énekeinek éneklése, a bibliai igék pontos idézése.

A bibliai tanítás üzenetének megfogalmazása a bibliai ige, történet elmondásához kapcsolódik, rövid, gyermekközpontú prédikációban. Ennek feltételei: egyszerűen, rövid mondatokban fogalmaz, egyetlen üzenetre helyezi a hangsúlyt, az értelmezésben a Krisztushoz vonzás a döntő. Figyelembe veszi a kortörténeti, nyelvi eltéréseket és képes megtalálni a szemléletet, melyet az Ige közvetít - nem pedig az adott ige korhoz és kultúrához kötött konkrét háttér-elemeit próbálja a mai gyermekre erőltetni. A gyermekekhez szóló prédikáció továbbá sohasem fenyeget, sokkal inkább bátorít, Istent nem azonosítja a szülővel, beszélgetésre ösztönöz, reménységet, megértést, életkedvet sugároz.
A gyermek-istentiszteleti közösség kialakításánál fontos szem előtt tartani, hogy a részvétel mindig önkéntes legyen, sohasem erőltetett, kikényszerített. A megjelenés értékelése játékos formában ajánlott. A csoport viszonylagos kialakulása után választhatók saját kis-presbiterek, pénztáros, aki számontartja a perselypénzt, kántor, aki olykor szólóénekkel vagy hangszerrel segít az énektanulásban, éneklésben, gondnok, aki a jelenlévőket regisztrálja, a hiányzókra felhívja a figyelmet, harangozó, aki a kezdést-befejezést kis csengővel érzékelteti, utoljára távozva a terem/templom rendjéért felel, stb.
A gyermek-istentisztelet rendje a Református Istentiszteleti Rendtartást alapul véve a következő: 1. kezdőimádság - közösen mondott, kötött szövegű, pl.: ref. énekeskönyv (RÉ) 166. dicséret 1. versének szövege, 2. igével köszöntés - bármely rövid ige, pontosan idézve, 3. kezdőének - gyermekek által ismert és választott gyermekének, 4. a szolgálattevő kötetlen imádsága - néhány mondat, hálaadás a jelenlétért, könyörgés Isten üzenetének megértéséért, 5. ismétlés-emlékeztetés-átvezetés röviden, 6. bibliai történet vagy ige elmondása vagy olvasása és rövid magyarázata, 1 központi üzenetre koncentrálva, 7. kapcsolódó ének - lehet új ének tanulása, 8. aranymondás-tanítás - játékosan, 9. a szolgálattevő kötetlen, ráfelelő imádsága - rövid válasz az igére, 10. Úri Imádság közösen, 11. záróének - bármi lehet, amit ismernek, kérnek a gyerekek, 12. áldáskívánás - rövid és gyermekek számára érthető, 13. záróimádság - közösen mondott, kötött szövegű, pl.: RÉ 200. dicséret 2. versének szövege.
A gyermek istentisztelet épít a családi hitben való nevelés, az óvodai és általános iskolai hitoktatás folyamatos munkájára, magvetésére, az ott tanult ismereteket kívánja személyessé tenni, istentiszteleti keretek között. Amíg a hittanórák célja elsősorban átfogó ismeretközvetítés - bibliaismeret, egyháztörténet, egyházismeret, hitvallásismeret területén, addig a gyermek-istentisztelet elsődlegesen a Jézussal való személyes találkozásra helyezi a hangsúlyt.
Az ember értelmi és érzelmi világa fokozatos fejlődésen és változáson megy keresztül egészen halála pillanatáig, melyektől hitbeli és vallásos érzelmeinek fejlődése elválaszthatatlan. Ez a fejlődés, változás gyermekkorban szembetűnőbb, gyorsabb, mint később. A gyermek-istentisztelet a gyermekek fejlődési állapotához igazított segítségnyújtás ahhoz, hogy Istennel a személyes kapcsolatuk elmélyülhessen, hitük fejlődhessen.
Becseiné Kató Anikó ref. lelkész,
középiskolai vallástanár

További magyar nyelvű irodalom:
Dr. Németh Dávid: Hit és nevelés Bp. 2002.
Katechetikai és valláspedagógiai szöveggyűjtemény. Debrecen, 1998.
Dr. Boross Géza: Gyermek-istentisztelet és hitoktatás. Theol. Szemle 92/4.
Dr. Czeglédy Sándor: Katechetika. Debrecen, 1980.
Dr. Boross Géza: Katechetika. Bp. 1986.
Dr. Csorba Péter: A gyermek-istentisztelet. Ref. Tiszántúl 1997/4. 9-10.
Dr. Bodó Sára: A gyermek világa és a Szentírás. Tanulmányok. Debrecen, 1996.
Makkai Sándor: A gyülekezeti gyermekmisszió. Igazság és élet. 1937. III.
Kalevi Tamminen: Vallásdidaktika. Bp. 2001.
Friedrich Schweitzer: Vallás és életút. Bp. 1999.