Ismét vége és kezdődik egy új. Aztán annak is vége lesz, kezdetét veszi egy másik és így tovább a világ végezetéig. Csak várakozunk, lessük a múltat és várjuk a jövőt. Vajon mit hozhat?

X úr maga sem értette, miért töpreng olyasmin, mit ember meg nem fejthet.
Talán ez így természetes, az emberhez tartozik időtlen idők óta.
Életünket a várakozás jellemzi. Várakozásunk tárgya az önmagunk felé irányuló jó, mindegy hogy mily kort élünk. A gyermek várja a Mikulást, melyet felnőtt korára valahol elveszít. Felnőttként, racionalitásoktól terhelve elveszti azt a gyermeki lelkületet, mellyel adventbe kelen tekintsen. Erre fel mit csinál? Megtanítja a cseperedő életet, hogy miként éljen, hogy olyan legyen, mint most önmaga, amitől őszinte pillanataiban szabadulni szeretne. Aztán hirtelen elhessegeti még a lehetőség gondolatát is, hogy végre szabaddá tegye lelkét az ünnepre. Ez így kényelmesebb.
X úr hirtelen megtorpant, nem csak a cipője, de a gondolatai is.
Lassan arcát az ég felé emelte és érezte az esztendő első hópelyheinek lágy simogatását. Több, egyre több fehér angyal-pihe ringatózva hullott a földön heverő sáros sárga levelekre. Szinte egy szempillantás alatt eltakarta mindazt mi mocskos. A természet átadta magát minden ellenkezés nélkül a csodának.
Vajon az emberi lélek miért nem tud ilyen maradéktalanul hozzásimulni a jóhoz, az isteni fehérhez ? - töprengett X úr.
Pedig olyan egyszerű. A lehetőség is itt van. Bekopogott az Advent. Tanuljuk meg várni azt, mi túl van időn és téren, megadja lelkünk tisztaságát. Felnőttként ismét gyermeki lelkülettel állhatunk meg az ünnep koronájában, rácsodálkozva a legnagyobb Csodára.
Szinte érezte, hogy miként fakad fel fagyos lelkében egy édes forrás, pillanatról pillanatra megerősítve elhatározásában.
Nincs minden veszve! Amit az elmúlt esztendőben napról napra elvesztettünk, most megtalálhatjuk.
Nehéz bakancsa úgy érezte, szinte suhan a lágy hópelyheken. Lelke nehéz csizmája, pehelyről pehelyre egyre feljebb lépkedett az ünnep áldásán.
Akkor már tudta, érezte, hogy nem lehet más út és nincs más bölcsesség csak az út végén levő jászol. Ott találkozik a múlt és jelen, egybeforrva a végtelen időben. Ott van a válasz minden kérdésre. Egyszerű és tiszta, miként a hó.

A.D. 2007. ádventjében
Szalárdy Sipos Béla