Senki sincs itt véletlenül

Egy olyan könyv, amelyben zsákutcába került fiatalok számolnak be életükről és a kiút megtalálásáról.

Egyet a bizonyságtételek közül megtalálhattok az IFI-KAP-TÁRon is!

Zénó

Tizenhét éves koromban kezdtem el anyagozni. De a történet sokkal előbb elkezdődött, mert már tizenévesen céltalan kulcsosgyerek voltam. Zuglóban, lakótelepen nőttem fel, és hamar megtaláltam azokat a haverokat, akikkel csavarogtunk, lógtunk, iszogattunk, cigiztünk tizenkét évesen. Sok mindenről mondták, hogy tehetségem van hozzá, különösen a rajzoláshoz, de mindig annyiban maradt a dolog. Édesapám alezredes volt a Belügyminisztériumban, édesanyám fogászati asszisztens. Otthon katonás nevelést kaptam édesapámtól; édesanyám pedig sokat dolgozott, és nem ért rá, hogy velem és a két testvéremmel foglalkozzon. Én voltam a középső gyerek, akire, ma már tudom, a legkevesebb figyelelem jut.
Csináltunk egy pinceklubot, sötét volt és füstös, zenét hallgattunk ott, álmodoztunk és hülyéskedtünk. Akkor fordult komlyra a dolog, amikor az egyik haverunk megkérdezte, hogy ne lopjon-e a bátyjától egy kis heroint, hogy kipróbáljuk mi is. Azelőtt próbáltam ki a hasist, és az nagyon bejött nekem. A heroin viszont nem tetszett akkor még. Jött a diszkókorszak, és mindenféle anyagot kipróbáltunk, mindent bevettünk, úgy is hívtuk magunkat, hogy a „drogtartályok”. Másodszor vagy harmadszor viszont jó volt a heroin, és mindent megadott, amit kerestem. Nem kellett már azon gondolkoznom, hogy mi lesz belőlem, és mit fogok csinálni; pótolta a szeretethiányt is… És összetartott minket a közösségi szellem is. Körülbelül hat évig csináltam a szokásos forgatókönyv szerint. Egyre sűrűbben használtam; amikor elfogyott a pénzem, kisebb bűncselekményekbe sodródtam, vagy eladtam a cuccaimat. Rohantam a végzetem felé, és nem érdekelt. A családom három év elteltével jött rá, hogy anyagozom. Anyám talált meg fecskendővel a kezemben, ’96-körül. Akkor még nagyon kevés gyógyító hely volt, és ő kezdett el keresgélni, hogy hol tudnának segíteni rajtam. De semmi sem segített, mert egy idő után mindig jött az ürességérzés: nincs cucc, de akkor mi van? Nem volt helyette semmi. És akkor megint volt cucc. Kirúgtak otthonról, pár hétig az utcán laktam, nem volt senkim és semmim, és akkor elgondolkodtam rajta, hogy ez hova vezet. Miegölni nem mertem magam, de nem is akartam. Csak fel akartam hívni a figyelmet, hogy gáz van, de ezt amúgy is mindenki tudta, csak azt nem, hogy mit tehetne értem. Hat évig ment ez, aztán jött az elhatározás, hogy valamit kellene csinálni, de nem tudom, hogy mit. Anyám tudta meg, hogy létezik Ráckeresztúr. Én úgy képzeltem el, hogy itt fehér köpenyes nővérek járnak injekciós tűkkel, és én is pizsamában leszek itt; vagy smasszerek pisztollyal az oldalukon. Féltem tőle. Mikor megtudtam, hogy keresztyén hely, akkor halálra rémültem. A vallás nekem a múzeummal egy kategóriában volt. De az volt bennem: „csináljatok velem, amit akartok”!
Amikor megérkeztünk, meglepett, hogy nyitva van a kapu, drogosnak kinéző emberek festik a kerítést, és nem lépnek le. Azután egy bajuszos férfi – ez volt Topolánszky Ákos – megkért, hogy vegyem le a nyakamból a kanabiszos láncot… Nagyon jól telt az első pár hónap, megtaláltam, amit kerestem: hogy nem vagyok egyedül, megértenek, elfogadnak. Tetszett, hogy a munkatársak fiatalok, hívők, családosak, értik a viccet – és tudnak valamit, amit meg is próbálnak elmondani.
Öt hónap elteltével elmentünk egy csendeshétre, és ott voltak a kiskunhalasi ifisek is. Egyszer elmentünk sétálni az erdőbe, és egy esőbeálló alatt volt áhítat. Egy lány tartotta; és nekem akkor leesett valami: az, hogy ebben a történetben mekkora vagyok én, és milyen hatalmas az Isten, és hogy mit is jelent a kegyelem, az, hogy ingyen van, és csak el kell fogadni. Volt bennem addig fenntartás, hogy nekem mit is kell csinálni, hogy megkaphassam... Nem modom, hogy másnaptól új ember voltam, de valamit legbelül megértettem, amit szerettem volna még rágcsálni. Megértettem, hogy Isten létezik. Folytattam a terápiát; közben otthagyott a barátnőm, aki nem szerette a megváltozott Zént. Anyámék is folyamatosan balhéztak; úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok ebben az egészben. De talán ez a magány is megkönnyítette azt, hogy egyedül csak Istenre támaszkodjak, mert az emberi támaszaim másodpercek alatt összedőltek. Elkezdett érdekelni a hit, voltak kérdéseim, olyanok, amiket most a srácoktól hallok. Ezek jó kérdések.
Tíz hónapig voltam Keresztúron; és utána teljesen elölről kellett elkezdenem az életemet, teljesen új értékrend szerint. Volt egy telefonszerelő szakmunkás – bizonyítványom, és végül azzal elhelyezkedtem. Közben már jeleztem Eszternek, hogy szeretném szenvedélybetegeknek átadni azt, amit kaptam; de a Missziónál van egy olyan szabály, hogy legalább egy évig kell bizonyítani kint, mielőtt felvesznek munkatársnak. Mikor lejárt nálam ez az idő, Keresztúron éppen nem volt hely. Nagyon hiányzott akkoriban a közösség, a templom, a szolgálat – sokfelé jártam, de úgy éreztem, hogy ezért vagy azért, de nem fogadnak be. Végül Ráckeresztúron két gyülekezetet ajánlottak: a Gazdagrétit és a Pasarétit. Az utóbbiba kezdtem el járni, és ott hallottam a Válaszút Misszióról, ahol drogosokkal foglalkoznak. Elmentem a Csaba utcába, beszélgettünk, zsíros kenyeret kentünk a Moszkva téri hajléktalanoknak… Így kezdődött a történet. Volt már gyülekezetem, szolgálatom – és ott ismertem meg a feleségemet is, Barbit, aki szintén a Válaszútnál volt önkéntes. Molnár Janival és Centgráf Karcsival esti csoportokat szerveztünk. Közben elkezdtem estin érettségire készülni a Belvárosi Tanodában, három év alatt meg is csináltam, sikerült. Oda jártak anyagosok is, és egy idő után már munkatársként foglakoztam velük. Furcsa volt a tárgyak után emberekkel foglakozni, eleinte szinte úgy tűnt, mintha nem csinálnék semmit. Közben a Válaszútnál minden pályázatunk elfogadták, nyertünk bérekre, programokra pénzt. Ez nagyon jó volt. Egy évig dolgoztam, és Eszter pedig épp akkor jött vissza Kanadából, és a Ferihegyről felhívott, és megkérdezte, van – e kedvem hozzájuk menni dolgozni. Már nagyon komolyan meg kellett gondolnom a választ, mert a Válaszútnál elkezdtem valamit, ami nagyon az enyém volt. De végül Keresztúrt választottam.
A munkámban azt szeretem, hogy láthatom a változást az emberekben.
Azóta megszületett a fiam, Bence, elkezdtem főiskolára járni, tehát elkezdődött egy felívelő pálya. De mindez azon múlott, hogy felismertem: Isten nélül nem fog működni az életem. Volt közben sok kudarc, keserűség, sírás is, de mégis: halad az életünk.
Terápia közben elkezdtem verseket írni, amiknek az volt a lényegük, hogy kiírjam magamból, ami bennem van. És elhatároztam azt is, hogy az első fizetésemből festéket veszek, mert átgondoltam, hogy annyi évig halogattam a szembesülést, hogy van-e a művészethez valóban tehetségem… El is mentem egy művészboltba, és bevásároltam – persze semminek nem tudtam a nevét. A vasalódeszkát átalakítottam állvánnyá, és elkezdtem festeni. És kijött néhány olyan kép, ami nekem is hátborzongató volt; és jó volt, hogy kijött belőlem. Kaptam pozitív visszajelzéseket – ezekben nemcsak az volt, hogy érdekes a számukra, hogy egy srác fest, hanem tényleg értékelték a munkáimat, amin én nagyon meglepődtem. Aztán lett igazi festőállványom, jó ecseteim, akrilfestékem… Volt kiállításom is, az egyiken a képek alatt ott voltak a verseim is. Az akkori képeimből sokat feltettek Ráckeresztúron az új ház falára. Azután feleségül vettem Barbit, és ezzel új szerepbe kerültem, ami több felelősséggel és odafigyeléssel járt. Egy kicsi lakásba laktunk, ahol festészetre nem jutott hely. Az új házunkat viszont már úgy terveztük meg, hogy nekem lett a tetőtérben egy kis műhelyem, ahol berendezkedtem.
Eszternek köszönhetően Ráckeresztúr úgy működik, hogy ha a munkatársnak van egy ötlete, és ahhoz van tehetsége, affinitása, akkor azt meg lehet csinálni. Amikor én idekerültem, azt mondtam, hogy szeretnék egy kreatív műhelyt csinálni. Azt mondták, tök jó, csináljam. Inkább művészetterápiás csoport jellege lett annak, amit megcsináltam; és az új házat itt is eleve olyanra tervezték, hogy lett benne egy kreatív műhely. Megcsináltam a koncepciót, és működik ez a csoport. Szoktam hozni egy témát, néha zenét is, a srácok pedig megfestik a képet; azután pedig megbeszéljük, hogy ki miért, mit csinál. Ennek szakirodalma inkább a gyerekekkel kapcsolatban van, de nagyon izgalmas téma a szenvedélybetegek művészetterápiája is. Hihetetlenül jó dolgok jönnek ki a családi háttérről például. Egyszer itt volt egy nagydarab, tetovált, masszív ellenállsban lévő fiú, aki az első öt percben semmit sem akart csinálni. A kép címe „Helyem a családban” volt. A zenére kicsit meglágyult a fiú, és azután sírni kezdett: „basszus, nekem nincs is családom”. Ezt neki kellett megéreznie, hogy hol is áll az élete…

Heltai Júlia