Bizonyságtétel egy Ifi-hétről

„Hogyan tarthatja tisztán életútját az ifjú?

Úgy, hogy megtartja igédet." (Zsolt 119,9)

Mivel lehet lekötni egy lázadó tinit, aki igyekszik Isten útján járni? Hát vallásos énekekkel! - kiáltaná valaki. A helyzet az, hogy korántsem. Egy tini válaszokat keres, az élet értelmét próbálja megtalálni, és nem utolsó sorban helyét a világban. Vannak viszont olyanok is, akik nem akarnak magukra támaszkodni és egy olyan valakit kérdeznek meg ezekről a dolgokról, aki tudja a választ.

Úgy álltam ehhez a héthez, mint minden gyülekezeti táborhoz: „Na, most majd jönnek a „nagy keresztyének" és megmondják a tutit, majd olyan bűntudatot ébresztenek bennem, hogy még hónapokkal utána is remegő térddel fogok imádkozni Istenhez." Jogos lenne a kérdés, hogy egy ilyen ember miért megy ifi hétre? Az utóbbi időben sokszor dörgölték az orrom alá azt az igét, hogy: „Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok" (Jakab 4,8), így adtam ennek a hétnek még egy esélyt.

Mintha fejbe vágtak volna! Annyi mindenre rávilágított Isten az életemben, de Önmagával kapcsolatban is, hogy szinte beleszédültem. Már csak azért is, mert a bűn teljesen elhomályosította a szememet, így egyáltalán nem voltam képes a tisztánlátásra.

A hét előtt - sőt, úgy általában - nem olvastam rendszeresen Bibliát, a templomban - bár szorgalmasan jegyzeteltem (akkor írok fel valamit, ha meg is akarom jegyezni) - egyre többször kalandoztak el a gondolataim, és bár a szüleimnek továbbra is engedelmeskedtem, Isten szavát rengetegszer kérdőjeleztem meg, és vontam kétségbe akár Isten létezését is. Én ezt akkor a világ legtermészetesebb dolgának tartottam azt gondolva, hogy a hívő életben ez előfordul és úgy is elmúlik majd egyszer. Az egyik alkalom mi másról szólt volna, ha nem erről - és akkor Isten feltárta előttem a tüneteket! Borzalmas érzés volt azt mondogatni magamban, hogy: ez is igaz, igen, ez így volt, pipa, pipa... A vezető még arra is kitért, hogy vigyázzunk, mert Isten nem mindig nyúl utánunk, ne kísértsük őt! Tudom, hogy az Úrnak nem célja a megfélemlítés és én se úgy akarom Őt beállítani, mint valami „mennydörgő ítélethozót". Ez az alkalom is csak arról tett tanúbizonyságot, hogy mennyire kegyelmes és hatalmas Ő! Miután tudatosította bennem azt, hogy amin én keresztül mentem, az a távolodás kezdeti fázisa volt, és ha nem vigyázok, folytatódhat is, megszületett a szívemben az elhatározás: odaadom Istennek azt förtelmet, amit a szívemnek hívtam. Jaj, de hát nem ilyen egyszerű az egész - hiszen a Sátán mindenhol felüti a fejét. Ismét előtörtek belőlem azok a vádak az Úr ellen, amikkel újra meg újra megrágalmaztam már Őt, sőt, még bővült a lista.

Megkértem egy kedves barátnőmet, hogy oszlassa el kételyeimet, győzzön meg arról, hogy az Úr nem önző, nem egy „éhes isten", akinek szüksége van az emberek imáira, mert különben elpusztul, és egyébként is az a legjobb neki, ha az utolsó pillanatban jelenti ki szándékát az emberek előtt, hadd bosszankodjanak egy sort. Ő csak ennyit mondott: Istennek az a leghőbb vágya, hogy a kapcsolatot, ami a bűnesetkor megszakadt, helyreállítsa - ezen munkálkodik, hiszen enélkül elvesznénk. Arra is kitért, hogy Ő a legjobb barátunk, az Édes-atyánk és leghűségesebb szerelmünk szeretne lenni. És ha ez még nem lenne elég: sokkal többet akar adni annál, mint amennyit kérünk tőle. Leborultam Isten elé és új szívet kértem tőle, amit meg is kaptam. Attól a naptól kezdve élesen hallom a hangját, lehetőséget adott a bizonyságtevésre - amit mindig is nagyon szerettem - valamint biztonságot ad döntéshelyzeteimben, mert Ő elénk adta az életet és a halált, az áldást és az átkot, és arra kér, hogy válaszuk az életet (5Mózes 30,19) - egy ilyen parancsnak ki ne akarna engedelmeskedni? Ki ne szeretne egy olyan Istent szolgálni, akit érdekel, hogy mi történik velünk, mi bánt minket, mik a vágyaink, akihez nem kell cicerói körmondatokban imádkozni és nem kell, hogy szentfazekakká váljunk. Mert Ő lejött erre a bűntől fertőzött Földre és életét adta értünk! (Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy mutassanak még egy vallást, ahol az adott istenség ugyanezt megteszi!)

És ilyenkor jön/ne a Happy End, de nem.... Továbbra sem tudom minden egyes nap olvasni az igét - egy-két nap mindig kimarad - és még mindig tanácstalan vagyok, hiszen nem tudom mi a terve velem. Viszont ilyen bizonyosságot még soha nem éreztem; én Jézus mellett akarok dönteni, az Ő igéjét szeretném hallani, és Őt kívánom szolgálni egész éltemmel!

„Ami mögöttem van azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenesen a cél felé." (Filippi 3,14)

Kovács Édua Anna