HÍRHARANG

2011 február 6.

Örömteli életet élni

Búval bélelt népnek mondanak minket. Hogy többször látjuk meg a rosszat, mint a jót, arra emlékszünk, azt emlegetjük, ami nem sikerült, ami elveszett. Úgy emlékszem, gyermekkoromban is gyakori volt a panasz, hiszen a hatvanas évek közepén valóban nagyon sanyarú körülmények között éltünk Budapesten. A szürke, kopott, elhanyagolt külvilág visszatükröződött az emberek elkeseredett tekintetében. Nem egy család idegenekkel összezsúfolódva élt társbérletekben, s amikor végre jött egy-egy  stuka (ez a 61-es villamos, amit a gyorsasága és a német bombázókra hasonlító hangja miatt neveztek így) , hát még kívül, az ütközőn is lógtak. Itt történt az meg, hogy 1966. október 23-án halk,  ki tudja, honnan jövő dúdolást lehetett hallani a  szomorú és néma tömegben: „ Te vagy a legény, tyúkodi pajtás...." S a tömeg még szomorúbb és még némább maradt. Eszembe jutott a vasárnapi serdülőköri ige: „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!  A ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt. És láttam magam előtt a serdülő köri vezetőnk imádkozó arca és azt gondoltam, hogy ez az ige biztosan nem ránk vonatkozik.

            Azóta is, akár milyen időszak tört ránk, mindig volt egy-egy reménykedő időszak, de közben már hallani lehetett a károgást, végül: na ugye, megmondtuk kórust, hogy végül mindenki búnak adja a fejét. S persze megvolt az ok is mindig, hogy miért is búslakodunk. S a helyzet nem volt jobb akkor, sem amikor bevetettük magunkat egy-egy könyvtárba, hogy megismerjük a nemzetünk történetét, mert akár melyik időszakot is vizsgáltuk , mindig csak valami csapásról olvashattunk a végén. Vagy ha mégis valami dicső időszak lett volna, azt meg elferdítették, lepocskondiázták. Talán az volt a mélypont a nemzeti búslakodásban, amikor egyszer sikerült titokban egy amerikai adót befognom a rádión és meghallgattam egy igazi magyar igehirdetést. Arra biztatott, hogy ne csak szomorkodjunk, hanem sírjunk. Sírjunk szüntelenül, mert így a könnyeink eljutnak az Istenhez és akkor talán könyörül Erdélyen, s az elszakadt területeken. S akkor azt gondoltam, hogy lehet, mégis csak ránk vonatkozik az a régi, a templom volt szenes pincéjébe tett pingpongasztal melletti ige:  „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek! A ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt. 

            Hogy állsz az örömmel? Búval béleltek a napjaid? Van úgy, hogy észreveszed, hogy néha mosolyogni is kéne? Hogyan telnek a perceid? Sorolod magadban, hogy ki, hogyan bántott meg és rövidítette meg az életed? Vagy keresed azokat az eseményeket, azokat pillanatokat, amelyeknek igenis örülhetnél, amelyekért hálát adhatnál? Az életünk örömmel is telik, azt is meg kell látni: meglátsz egy rég keresett arcot, megtalálod életed társát, talán egy új élet is kéredzkedik hozzád, talán egészen új feladatok várnak rád. Egyszer és mindenkorra abba kell hagyni a károgást, a búsulást, mert mindannyiunknak boldogan kell élnünk, nem búslakodva, még ha sok jó okunk is van arra, hogy búslakodjunk. Gyakran ellenkezünk, a tapasztalatainknak valóban ellentmond, hogy folyton örülhetnénk, hiszen az életünk telis tele van csapdákkal, amikbe szépen sorra belelépegetünk. Valóban sok kár, csalódás, fájdalom ér bennünket akár a munkahelyünkön, vagy az iskolában, vagy a családi életben, hogy is tudnánk egészséges örömteli életet élni?       Pedig valójában elsősorban mindenkit az érdekel, hogyan is találjon rá az örömre, a boldogságra. Sóvárogva vágyakozunk arra, hogy boldogok legyünk. Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes  öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké. Zsolt. 16.11

                Mert az Élő Isten meg akar bennünket tanítani arra, hogy miképpen lehetünk boldogok. Nem csak az a vágy teremtetett belénk, hogy boldogok akarunk lenni, hanem egészen különös módon, hihetetlen áldozatot hozva meg is tanít erre bennünket a Teremtő: Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült. Zsid. 12.2  Így írta le a zsidókhoz írt levél szerzője: ahhoz ugyanis, hogy mi boldogok legyünk, fel kellett áldozni sok mindent. Ahogyan előttünk a nemzetből sokan áldozták életüket érettünk, most azt látjuk, hogy ennek valódi értelmet Jézus egyszeri, tökéletes áldozata ad. Amikor ő  legyőzte az ördögöt, a halált és feltámadott, megnyílt az út a mi boldogságunk előtt. Ezért aztán a mi szívünkben nem lehet már több keserűség, csakis öröm.

            A lélektan sokat foglalkozik az emberek boldogulásával. Szerencsénk van, hogy igyekeznek alaposan, mindenre kiterjedően feltárni, hogyan és mitől is lehetünk boldogok, milyen tartalékok vannak az életvitelünkben, személyiségünkben. S rengeteg gyakorlati példát is adnak a siker érdekében. Talán a legfontosabb megállapításuk az, hogy minden mi rajtunk múlik. Tőlünk és nem a ránk szakadt környezetünktől, sem a búval bélelt nemzetünktől függ, hogy boldogok leszünk-e vagy nem, mert az Öregisten már lépett egyet felénk, és Jézus Krisztusban a Szentlélek erejével megtett mindent annak érdekében, hogy mi boldogan élhessük meg az életünket. Most rajtunk a sor! Nekünk kell átalakítani a gondolatainkat, szokásainkat és nekünk magunknak kell megváltozni, mégpedig így: Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!

            Talán szokatlanul hangzik, de érthető az ókori bölcsesség: élj a mában! Ne nyomasszon, ami tegnap történt, ne bénítson meg a mögötted lévő sok-sok kudarc, csalódás, ellened elkövetett merénylet. Ne sújtson le az eddigi sok veszteség, de ne nézz a holnapra se csupán aggodalommal. A mai napra örömmel készülődj, hogy estére tiszta szívvel hálát adhass azért, ami csakugyan szép és jó volt benne. Így élj a mában, így örülj a mindennapi örömadagnak, mint a mindennapi kenyérnek. A ma napsugarában, a ma lehetőségeiben ma mosolyogj rá arra, aki melletted él, hogy ő is tudjon örülni!  Ma légy boldog és ma adj boldogságot másoknak. Engedd, hogy a ma öröme elsodorja a régmúltra és engedd, hogy a ma öröme kiáradjon a jövődre.  

Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!