55.zsoltár

1. Az éneklőmesternek, hangszerekkel; Dávid tanítása.
2. Hallgasd meg, Isten, az én imádságomat, és ne rejtsd el magadat az én
könyörgésem elől;
3. Figyelmezz én reám és hallgass meg
engemet; mert keseregve bolyongok és jajgatok!
4. Az ellenségnek szaváért és a hitetlenek
nyomorgatásáért: mert hazugságot hárítanak
reám, és nagy dühösséggel ellenkeznek velem.
5. Az én szívem reszket bennem, és a halál
félelmei körülvettek engem.
6. Félelem és rettegés esett én reám, és
borzadály vett körül engem.
7. Mondám: Vajha szárnyam volna,
mint a galambnak! Elrepülnék és
nyugodnám.
8. Ímé, messze elmennék és a pusztában
lakoznám. Szela

Vajha szárnyam volna, mint a galambnak! Elrepülnék és nyugodnám. 55. zsoltár
Egyszer régen, vagy három évtizeddel ezelőtt egy jó nagy teherautóval Erdélyben jártuk. Gyergyóba vittünk nagyon sok segélyt: hetekig csak gyűjtöttük a banános dobozokat, a szállítani valót, majd a pénzt az útiköltségre… A vámolás a határon akkor még nagyon bonyolult dolog volt. A kamion sort 9 óra alatt végigaraszoltam a nagy autóval, mert a sofőr közben lefeküdt aludni. Majd kötetnyi papír, engedély, nyilatkozat kellett ahhoz, hogy átmehessünk a határon. Nagyváradot kerültük meg a sötétben, amikor is egyszer csak nagyon sok kicsi fényt láttunk meg. Hirtelen nem tudtuk, mi lehet az, aztán a sötétben egyszer csak rádöbbentünk, hogy halottak napja, vagy ahogy ott nevezik:világítás napja lévén, a nagyváradi temető ezernyi gyertyája pislákol. Nagyon sok kicsi gyertya égett a halottakért. Az élők gyújtották meg. Vajha szárnyam volna, mint a galambnak! Elrepülnék és nyugodnám

Halottak napján persze minden egyes temetőben gyertyákat gyújtanak, s aki csak teheti, mi magunk is kisétálunk, hogy számba vegyük a halottainkat és szembenézzünk az elmúlással. A református temetőkben nem volt szokás régebben gyertyát gyújtani, de mostanában a legreformátusabb temetőben is égnek a gyertyák. A halottakért égnek, még akkor is, ha református dogmatikai szempontból vizsgálva a dolgot, a halottakon a gyertyák nem segítenek. De mindez csak dogmatikailag igaz. Az embereknek szükségük van arra, hogy valahogy kifejezzék a halottaikra emlékezésüket, s ez a gyertyagyújtás. Vajha szárnyam volna, mint a galambnak! Elrepülnék és nyugodnám

Néha azt érzem, hogy olyan sok halottunk van, hogy nincs annyi gyertya, amennyi elég lenne, hogy értük meggyújtsuk. Legelőször is ott vannak azok, akiknek nem volt alkalmuk sem élni, sem meghalni, ott vannak tehát a meg nem születettek, akikre - ha lehet ezt egyáltalán fokozni - még nehezebb emlékeznünk, mint a halottainkra. Ők a szüleik miatt nem tudtak megszületni, mert nem volt számukra hely, nem volt, aki befogadja őket ebbe a világba. Az elmúlt 70 évben mintegy 6-8 millió magyar magzatra kell emlékeznünk. A katolikus egyház világszerte azt hirdeti, hogyha megengedjük az édesanyáknak, hogy elpusztítsák a gyermeküket, akkor hogyan kérjük meg a valahogy életben maradottakat, hogy szeressék egymást. Vajha
szárnyam volna, mint a galambnak! Elrepülnék és nyugodnám

Aztán ott vannak azok a halottak, akik idő előtt elmentek a családból. Nem akartuk, hogy elmenjenek, de elvitte őket a háború, a szabadságharcot követő, a testet-lelket felőrlő megtorlás, vagy valamilyen betegség, vagy az idők, vagy valamiféle makacsság, amit nem is nagyon értünk. A lélekkutatók szerint a nemzetünk az elmúlt 500 év alatt valamiért nem tudta elgyászolni a halottjait. Talán most van rá mód és alkalom is. Vajha szárnyam volna, mint a galambnak! Elrepülnék és nyugodnám Elmentek úgy, hogy még nagyon sok kérdésünk lenne hozzájuk. Szeretnénk tudni, hogy boldogok voltak-e életükben, hogy hogyan voltak boldogok, hogy hogyan voltak képesek szeretni a másik embert, hogyan voltak képesek legyőzni a félelmeiket, hogyan látták a világot, a családot, mit tartottak szépnek és jónak, hogyan gondolkoztak az életről és a halálról. De elmentek, még azelőtt talán, hogy maguk is tudták volna, mit válaszoljanak, ha mégis elhangzottak volna a kérdések, s nekünk most csak annyi a lehetőségünk velük kapcsolatban, hogy gyertyát gyújtunk a sírjuknál, ha van, és elérhető helyen van, és gondolunk rájuk és imádkozunk, hogy ígérete szerint fogadja be az életüket az Élő Isten, az örök élet Istene, és azért, hogy mégiscsak segítse valamiképpen az ő életük a miénket. Vajha szárnyam volna, mint a galambnak! Elrepülnék és nyugodnám

Vannak olyan halottaink, akik rendben élték le a életüket és szép csendesen, rendben, elmentek erről a földről, amikor elérkezett az ideje. Ők a példaképeink, ugyanis nem féltek élni és nem féltek meghalni. Nagyon nagy dolog az, ha valaki nem fél az élettől, hanem bátran él. A XX. században igazán volt mitől félni, hiszen a legvéresebb századnak szokták nevezni. S most is van mitől félnünk, hiszen nem tudjuk, milyen politikai, gazdasági, társadalmi körülmények előtt állunk a nagyvilágban, mi lesz a nemzetünkkel, a családunkkal, lesz-e munkánk, s ami a legfontosabb: sikerül-e megőrizni mindazt, amit az elődeinktől, a szüleinktől, az egyháztól, a magyar kultúrából megkaptunk. Sikerül-e bátran élni az életünket, hogy mindig maradjon reménység bennünk? Felismerjük-e, hogy most is, mindig is a az élet erői és a halál erői állnak szemben egymással, s nem lehet a kettő közé állni. Nem lehet kétfelé sántikálni. Vajha szárnyam volna, mint a galambnak! Elrepülnék és nyugodnám

Kevesen emlékeznek rá, vagy egy fél évszázaddal ezelőtt Balczó András, öttusázó Magyarországon indult a világbajnokságon. A lovaglással indult a verseny. A lovas pályán vagy 20 ezer magyar volt kint. Elképzelhetetlen hangorkán kísérete amikor tisztelgett a zsűri előtt. Megfordult és elindult az első akadály felé. Hirtelen minden elhalkult és egy pisszenés sem hallatszott. Azt érezte, a sok-sok ember ott a nézőtéren és az egész ország, az egész nemzet segíti, emeli a lovát, hogy átrepüljön az akadályon. Könnyedén sikerült, üdvrivalgás, majd néma csend a következő akadályig… végül mind az öt számot megnyerte és világbajnok lett nagy sportnemzetek versenyzőit megelőzve. Így vagyunk azokkal, akik már elmentek. Mi itt éljük az életünket, küzdünk a mindennapokkal a munkahelyeken, vagy itthon kuksolva ijesztgetve a vírust, hátha nem tér be hozzánk és azok, akik elmentek a másik világból, az Istennek végtelen szeretetének az országából angyalokként szüntelenül küldik az erőt, az életet számunkra. Fogadjuk el … Vajha szárnyam volna, mint a galambnak! Elrepülnék és nyugodnám

Most itt szomorú az idő. Napok óta felhős az ég. Már a falevelek is lehulltak. Néha esik, néha köd van. Kora délutánra hirtelen jön a sötétség. Csendesen belesimulunk az öreg estékbe. Aztán egyszer csak jön az Advent….. Naptámadat a magasságból. Igen, az idén is eljön az Angyali üdvözlet ereje, hogy a Teremtő Isten mindig is hajlandó a szeretetével megszentelni az életünket.

Krisztusnak ugyanis négy adventusa, eljövetele vagyon.

Midőn a testben megjelent.

Midőn a szívbe bészállt, és az embert megérinti.

Midőn
halála órájában elmégyen az emberhez.

Midőn
eljő az utolsó ítéletre."

Az igazi világosság eljött volt már a világba, a mely megvilágosít minden embert. A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg õt. Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be õt. Valakik pedig befogadák õt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek,
azoknak, a kik az õ nevében hisznek.