Kedves Testvérek!

Szeretném mától kezdve a lehetőségek szerint végigvenni istentiszteleteinken az úri imádságot. Azt gondolom, ez nem az én elhatározásom, hanem Isten ültette el a fejemben ezt a gondolatot. De ettől függetlenül is hasznos időnként mindannyiunknak végiggondolni az olyan bibliai és istentiszteleti szövegeket, amelyeket szinte kívülről tudunk és automatikusan használunk. Ma a Miatyánk első mondatával, bevezetésével foglalkozunk.
Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy imádság alatt nem csupán a szóban elmondott könyörgéseket értem. Nem csak a hangosan kimondott, vagy csak magunkban megfogalmazott mondatok az imádságok. Az ima az Istennel való kapcsolat megélése. Tulajdonképpen ebben tükröződik az Istenhez való viszonyunk. Így ima minden, amit az Isten Lelkével való közösségben élünk meg, gondolunk vagy cselekszünk. Paul Tillich-et, a XX. század talán legnagyobb teológusát egyszer megkérdezte valaki, hogy szokott-e imádkozni. Ő így válaszolt: "Nem, én meditálni szoktam. Vagy tudja mit, még azt sem. Én csupán élek.- Ha jól értjük Tillich szavait, és nem megbotránkozunk rajtuk, akkor megsejtjük azt a szélességet és magasságot, amit az imában való élés jelent. Így válhat valósággá életünkben az ige szüntelenül imádkozzatok felhívása.
Lukács evangélista szerint a tanítványok kérnek Jézustól valamilyen saját imádságot. Abban az időben jellemző volt, hogy minden rabbi külön imádságra tanította az őt követőket, amely imádságban kifejeződött mindaz, amit a mester az Istennel való kapcsolatról tanított. Így adja Jézus is mindenkori tanítványainak az úri imádságot.
Az első mondat az Isten megszólítása. Az eredeti arám vagy görög szöveg első szava pedig ez: Atya. Jézusról tudjuk, hogy ő Istent mindig atyjának szólította. Azzal, hogy most ezt továbbadja a tanítványoknak, fölhatalmazza őket arra, hogy ők is atyjukként szólíthassák meg Istent. Ha a Szentlélek által valaki Jézussal eggyé válik, azaz tulajdonképpen testvérévé lesz az Úrnak, mondhatja azt Istennek, hogy Atya. De mi is van benne ebben a megszólításban? Legjobb tudomásom szerint nincs még egy nyelv, amely különválasztaná az atyát és az apát úgy, ahogyan ezt mi tesszük hitbeli életünkben. Jézus tehát arra bíztat bennünket, hogy Istent tekintsük olyannak, mint az apánkat. Azt mondom tehát most, hogy legyünk gyermekek újra, és gondolunk vissza arra, hogy hogyan tekintettünk mi annakidején a saját édesapánkra, vagy hogy miként néz ránk a saját gyermekünk. Az apa erős, hatalmas, mindent el tud intézni, az apa megbízható, védelmet, és oltalmat nyújt. Az apától lehet tanulni, és ő az, aki szeret. Jézus arra tanít, hogy a mi Istenünk ilyen apánk. A vele való kapcsolatunkat örök gyermekként élhetjük meg. Az igazán fontos azonban az, hogy minderről ne elmélkedjünk, filozofálgassunk, hanem egyszerűen éljük át.
Mi Atyánk - tanít Jézus. Mennyei apánk nem csak a miénk, hanem nagyon sokaké. Ezen a földön rengetegen vagyunk testvérek. Lehet, hogy sokak számára az úri ima az egyik legszemélyesebb könyörgés, mégis Jézus ezt a közösségnek adta, elsősorban közösségi imának. Ezt fejezi ki a gyülekezetünkben meghonosodott szokás, hogy egymás kezét megfogjuk az úri ima alatt. Ez a gesztus fizikailag is kifejezi azt, ami a miben kimondunk, hogy összetartozunk. Hogy az a másik, akinek a kezét fogom, és aztán a következő, és megint a következő, és mindenki, akivel ebben a láncban benne állunk, mi mind testvérek vagyunk. Azzal, hogy kimondjuk, mi atyánk, teljes komolysággal vállaljuk a másikkal való közösséget úgy, ahogyan Isten vállalja velünk: tekintet nélkül arra, hogy milyenek vagyunk. Az egyetlen kérdés, amin mindannyiunknak el kell gondolkozni: vajon tudjuk-e, akarjuk-e vállalni itt, ebben a gyülekezetben ezt a közösséget.
Aki a mennyekben vagy. Annak, hogy itt a menny többes számban szerepel, nincsen semmi jelentősége. Az Újszövetség felváltva használja hol egyes, hol többes számban ezt a szót, de mindig ugyanazzal a jelentéssel. Az ókor világképe szerint a menny Isten lakóhelye. Az akkori gondolkodás szerint ez egy valóságosan létező, körülhatárolható hely valahol a világmindenségben. De mit értsünk a XXI. században a menny fogalom alatt? Hol van Isten? Nos, a menny - ma már bátran vállalhatjuk, - nem körülhatárolható hely a világmindenségen belül. A hívő ember különös tapasztalata az, hogy Isten közel van hozzá, nagyon közel, ugyanakkor mégis elérhetetlen számára. Mi nem tudjuk őt megragadni, megközelíteni, ő azonban mégis itt van, sőt a szívünkben és a szánkban, ahogy az ige mondja. A legtöbb, amit mondani tudok nektek, testvéreim, az, hogy Isten más dimenzióban létezik, mint mi teremtmények. Mi három térbeli dimenzióban, és az időben élünk; Isten mindezen túl van. Elképzelni nem tudjuk ezt a más dimenzióban való létet, de az értelmünkön túl, lelkünk legmélyén érezzük ennek valóságát. Amikor tehát az imában kimondjuk: aki a mennyekben vagy, akkor úgy szólítjuk Istent, mint akinek jelenlétét nap mint nap átéljük, de ő maga valahogy mégis elérhetetlen számunkra.
Szenteltessék meg a te neved - így fejeződik be az úri ima megszólítása. Az ókorban a név a megnevezett dolog lényegét fejezte ki és hordozta. Tudjuk jól, hogy az Ószövetség nevei "beszélő nevek-. Kifejeztek valamit a névvel jelölt emberbelső tulajdonságaiból vagy életútjából. Az ókorban nem lehetett nevet változtatni. Isten neve tulajdonképpen maga Isten. Amikor tehát Isten nevének megszentelését kérjük, akkor azt mondjuk, szenteltessél te meg. De mit jelent a megszenteltetés? A Biblia szemlélete szerint csak Isten tud megszentelni. Az ember legföljebb odaszentelhet valamit, egy tárgyat vagy valakit (mint Anna a gyermek Sámuelt) és leginkább önmagát az Istennek. Az odaszentelés azt jelenti, hogy átadom, rábízom Istenre magamat, vagy bárki mást. A megszentelés azonban több, mint fölajánlás. A megszentelés Istennek az a tette, amikor magához von, magához kapcsol valamit vagy valakit. A megszentelésben egyrészt isteni erő árad a megszenteltbe, másrészt nyilvánvalóvá, láthatóvá válik, hogy a megszentelt az egyedül Istenhez tartozik. Szenteltessél te meg azt jelenti, hogy szenteld meg magad köztünk. Azaz légy nyilvánvalóvá nekünk, jelenj meg testvéri közösségünkben. Jöjjön létre az egység veled és egymással. Szenteld meg magad, azaz hadd lássunk valóban annak, aki vagy: szertő apánknak, akitől erő árad az életünkbe.
Ez hát a keresztények legfőbb imádságának a bevezetése. Ez az a lelki alapállás, amellyel a közösség Istene elé áll. Csak ezzel az alapállással lehet folytatni az Úrtól tanult imádságot.