Kedves Testvérek!

Folytassuk tovább az Úrtól tanult imádság végiggondolását, amit hetekkel ezelőtt kezdtünk el. Ma elérkeztünk az első úgynevezett "mi-kéréshez-, amelyben az imádkozó ember vagy közösség már önmaga számára fogalmaz meg kérést: "mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma-.
Amilyen egyszerűnek tűnik első olvasásra ez a kérés, olyan nehézzé vált számomra, ahogy egyre inkább igyekeztem elmélyedni ennek a rövid mondatnak megértésében. Ami leginkább elgondolkodtatott, az az ugyancsak a Hegyi Beszédben olvasható jézusi tanítás az aggodalmaskodás nélküli életről. Ismeritek ti is jól ezeket a szavakat: "Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk?...Mindezt a pogányok kérdezgetik, a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre... ezek is mind megadatnak nektek.-.
Jézusnak ez a bíztatása mintha ellene mondana a Miatyánk kérésének. A példának állított madarak nem aggódnak. Teszik minden nap azt, ami tőlük telik, amit megtehetnek azért, hogy az élelmük meglegyen - aztán már nincs miért aggódniuk. Ti is - mondja Jézus - tegyetek így. Dolgozzatok, tegyétek meg, ami rajtatok áll - s legyetek bizalommal, hogy Isten megadja magától nektek azt, amire a testnek a fizikai élethez szüksége van. Ami a legfontosabb: éljétek meg mindig, hogy Isten jelen van életetekben, Isten országa bennetek van, s akkor minden aggódás eltávozik tőletek. Ne legyetek olyanok, mint a pogányok, akik dolgoznak, és még aggódnak is, ezért istenüket fölösleges kéréseikkel zaklatják.
Azt gondolom, hogy ez a tanítás teljesen jézusi. Belesimul az általa hirdetett evangéliumba. De akkor hogyan értsük az ennek ellentmondani látszó kérést az Úri imában? Tényleg ellentmondott az Úr saját tanításának?
Nem! Semmiképpen sem ez a helyzet. Ám a Miatyánk kérésének megértéséhez előbb tisztázni kell egy másik kérdést. Kiknek adta Jézus Krisztus ezt az imát? Nagyon fontos elfogadnotok, hogy a Hegyi Beszéd úgy, ahogy Máténál olvassuk az evangélista szerkesztésének eredménye. Vagyis egy egyszer valamilyen domboldalon elmondott néhány jézusi tanítás mellé maga az evangélium írója beillesztett több máskor, más helyen elmondott igét. Jól értsétek, mit mondok: a teljes Hegyi Beszéd Jézus Krisztus tanítása - csak ebben a formájában szerkesztett összeállítás. Jól mutatja ezt Lukács evangéliuma, ahol ezeket a tanításokat különböző helyeken találjuk meg. Lukács szerint egyszer Jézus különvonult egyedül imádkozni, s amikor onnan visszatért, akkor kérték tanítványai, hogy - miként Keresztelő János -, ő is tanítson nekik egy saját, csak az ő közösségükben ismert imádságot. Meg vagyok győződve arról, hogy az Úri imádságot eredetileg így, és csak a 12-nek adta Jézus.
Érdemes itt odafigyelnünk arra is, amit a lekcióból hallottunk, hogy Jézus saját tanítványait minként küldte ki az evangélium hirdetésére. Azt mondta nekik kétszer is, hogy ne vigyenek magukkal semmit: se erszényt, se két ruhát, se két sarut, még élelmet se. És ismételten arra szólítja föl őket, hogy ha egy házba beengedik őket, ott azt egyék, amit eléjük tesznek. Ne menjenek tovább csak azért, mert nekik nem tetszik az, amivel kínálják őket, hanem az adomány ételt fogadják el.
Így válik érthetővé az Úri imádság kérése. Azok a tanítványok, akik mindenestül Krisztus szolgálatába álltak, akik amikor az Úr követőivé lettek, semmit nem vittek magukkal, mindenben mások jóindulatára vannak utalva. A feladatuk az, hogy reggeltől estig az Isten országának eljövetelét hirdessék. Krisztusért lemondtak még az önellátásról is, annyit sem tudnak tenni, mint az égi madarak. Nekik tehát Istentől kell kérniük a mindennapi kenyeret. Imádkozniuk kell azért, hogy találjanak olyan jóindulatú embert, aki befogadja őket, és szállást, élelmet ad nekik. Az Úri imádságnak ez a kérése tehát azok imádsága, kik mindent elhagytak, és életüket mindenestől Krisztus követésére szánták oda.
De akkor hogyan imádkozzuk ezt mi, akik nem ilynek vagyunk? Hiszen mi úgy éljük meg Krisztushoz tartozásunkat, hogy közben van munkánk, keresetünk, és előteremtjük magunknak és családunknak az élethez szükséges dolgokat. Magát a kérést ki nem húzhatjuk a Miatyánkból. Akkor viszont milyen lelkülettel imádkozzuk naponként ezt a kérést? Két szempontot szeretnék ehhez adni nektek.
Legyen ez az imádság kérés helyett inkább hálaima számunkra. Mert látnunk kell, hogy mostani világunkban egyáltalán nem természetes dolog az, hogy aki dolgozik, az munkájából el is tudja tartani a családját. Sőt, már az sem természetes, hogy egyáltalán dolgozni tud valaki. Csak Magyarországon százezrek nem kapnak tudásuknak megfelelő munkát. Százezrek tengetik életüket segélyekből, alkalmi munkákból. És végül az sem magától értetődő, hogy van mit enni vagy inni. Szerte a világban százmilliók állnak naponta az éhhalál szélén. Nekünk tehát, akiknek van mit ennünk, akik meg tudunk élni, legyen ez az ima hálaadás. Köszönet azért, hogy mind mostanáig Isten valóban megadta a mindennapi kenyerünket.
Másodszor: tekintsük úgy ezt a kérést, hogy ezzel tulajdonképpen a jól ismert asztali imánkat emeljük be a Miatyánkba. Amikor azt mondjuk, hogy "mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma-, a gondolatunkban legyen ott az, hogy "Jövel, Jézus, légy itt vélünk, áldd meg, amit adtál nékünk-. Vagyis a mindennapi kenyér kérésével asztalunkhoz hívjuk Jézust. Arra kérjük, hogy amint életében oly sok nyomorult, beteg, bűnös emberrel vállalta a szeretet-közösséget úgy, hogy egy asztalhoz ült velük - vállalja velünk is, és vegyen részt az egyik leginkább hétköznapi cselekvésünkben, az étkezésben. Sőt, nemcsak arra kérjük, hogy jelen legyen, hanem arra, hogy ő maga adja nekünk az ételt. Mintha az ő kezéből vennénk azt, amit eszünk - úgy, mint az utolsó vacsorán, mint hitünk szerint majd ama nagy mennyei örömlakomán. Ezáltal válik szentté, megszenteltté még az étkezésünk is. Bár - mint az ég madarai - megtettük az ételért mindazt, ami rajtunk múlott, most mégis úgy eszünk, hogy magától az Úrtól vesszük a mindennapi kenyerünket.
Így válik igazzá mindennapi könyörgésünkben a kérés: "mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma-.
Elhangzott május 7-én.